Igen …a garnélákat dobd forró vízbe! – emlékeztetem magam a teendőimre, miközben nézem szegény állatkákat. Ezek tulajdonképpen rovarok, csak a vízben élnek. Hm. Ezzel az erővel ehetnék cserebogarat is.

Mielőtt filozofálni kezdenék a vacsora elkészítése helyett, megteszem, amit férfiként meg kell tennem: beleszórom az izgő-mozgó csapatot a lobogó vízbe. Szerencsétlenek abba a pózba merevedve halnak meg, ahogy épp a forrásban lévő folyadékba estek. Sajnálom őket. Persze az világos, hogy nem fojthatom meg őket egyenként és a torkuk átvágása is nagyon időigényes lenne. Ha félek a gyilkolástól, akkor miért nem vega kaját készítek most? – ötlik fel bennem a kézenfekvő kérdés, de azonnal el is hessegetem, mert tudom, hogy a rakott karfiol vagy a párolt karalábé nem azok a klasszikus „csajozós kaják”.

Vagánykodni akarok és valami spécit ígértem Lénának.

Léna orosz. Vagy ukrán, vagy kirgiz. Nem tudom pontosan, de azt igen, hogy kaviárral nem villoghatok, tehát mediterrán kaját főzök neki. Egyrészt az gyorsan elkészül, másrészt állítólag afrodiziákum a „herkentyűk”. Na, nem mintha Léna közelében bárkinek is potenciazavarai adódhatnának.

Gyorsan kikapkodom a leforrázott szerencsétleneket a vízből egy jókora szűrőkanállal, aztán a hideg víz alá tartom őket, hogy ne égessék meg az ujjaimat, miközben lebontom róluk a fejüket, a farokvégüket és a vékony, halpikkelyállagú páncéljukat. A mozdulataim gyakorlottak, hiszen nem először készítem el ezt a csajozós fogást.

Mivel szeretem a garnélát, sokszor eszem, de ha csak magamnak készítem, akkor a fokhagymás verziót preferálom. Lénának azonban a majonézest készítem, hiszen nem szeretném, ha büdösek lennénk a magyar konyhában oly népszerű amarilliszfélétől.

Az órámra pillantok: van még időm. A rákocskák tisztítását követően óvatosan előveszem a tartóból az összekötözött ollójú „nagyfiút”. Az összes lábával kapálózik, de a legfőbb fegyverét nem tudja használni, így a viszolygáson kívül nem tud kárt tenni bennem.

Hm, egy újabb szadista kulináris rítus …de bocs, haver, meg kell tennem! – mormogom magamban, aztán ahogy korábban az apróbb „cimboráit”, őt is belehajítom a lobogó vízzel teli lábasba.

Valahol olvastam, hogy a tudomány mai állása szerint az sem biztos, hogy a homárnak egyáltalán fáj ez a procedúra. Ugyanakkor az állatvédők legvehemensebb nyilatkozatai ellenére nincs igazán más módszer arra, hogy a tízlábút élelmiszer-biztonsági szempontból szakszerűen készítsük el. Ha ugyanis még azelőtt elpusztul az állat, mielőtt a forró vízbe kerülne, rekordsebességgel kezdenek el szaporodni benne azok a baktériumok, amelyek masszív gyomorrontást okoznak. Olyan gyorsan, hogy ekkor már hiába használjuk a forró fürdőt: vagy megbetegszünk tőle, vagy annyira túl kell főznünk, hogy élvezhetetlen lesz a húsa.

Lénát nem ismerem rég, három hete jelent meg a cégünknél, mint külsős. Persze mindenki azonnal rávetette magát, még ha csak átvitt értelemben is. Nem tudom, kikkel randizott azóta, nem is érdekelt, mert az kötötte le a figyelmem, hogy ezen a napon velem fog. Mivel a „szemlegeltetésen” túl alig ismerem, abban sem lehetek biztos, hogy mekkora gourmet. Boldog voltam attól, hogy elfogadta a meghívásomat és a szláv közvetlenségnek tudtam be, hogy a meghívásom helye rögtön a lakásom lehetett. Csak annyit kérdeztem, hogy szereti-e a garnélát és hogy szeret-e jókat enni. Mivel mindkettőre igennel válaszolt, így már akkor eldöntöttem, hogy mi lesz a menü.

A homár nem volt olcsó, sőt fogalmazhatnék úgy, hogy „rohadt drágán” vettem, de bízva a vacsora utáni légyottban, úgy számoltam, hogy nem volt rossz befektetés.

A frissen elpusztult, kékes színűből vörössé váló, még enyhén mintás páncélost kihúzom a vízből, gyors mozdulatokkal az előre elkészített deszkalapra kötözöm, miközben a lábait kiigazgatom, majd a másik, már előre bezöldségezett és ízesített, finoman gyöngyöző levesbe engedem.

A negyedórát, amíg várakozom, azzal töltöm, hogy átvegyem a pólómat – hisz mégsem fogadhatom a bombacsajt szakadt főzőspólómban –, kicsit befújom még magam dezodorral és enyhén bezselézem a hajamat. A végére a tükörből egy egészen elfogadható alak vigyorog vissza rám.

Épp kihúzom a homárt a főzőléből és lebontva a madzagjait elhelyezem a salátákkal és majonézes garnélákkal díszített tálca közepére, amikor csengetnek a kaputelefonon. Odalentről Léna jelentkezik be búgó hangon. Gyorsan bemondom a lakásszámot, aztán kapkodva bekapcsolom az erősítőt, ami a telefonomon korábban gondosan összeválogatott zeneszámokat van hivatva lejátszani, fújok kettőt-hármat a légfrissítővel, illetve kiteszem az asztalra a gondosan behűtött fehérbort is. A hangszórókból visszafogottan szól Bruce Springsteentől a „Streets of Philadelphia”.

Végre megszólal a jellegzetes gling-glang, tehát nagyot lélegezve és nyugalmat erőltetve magamra ajtót nyitok.

Léna áll előttem, szebben, mint a cégnél bármikor. Zöld ruhája fantasztikusan kiemeli teste domborulatait és türkiz árnyalatú szemét. Még a szavam is elakad, annyira tetszik. Mosolyog, majd oldalra döntve arcát úgy, hogy hosszú, fekete tincsei játékosan a bal arca elé libbennek, megkérdezi:

– Itt vacsorázunk a folyosón?

– Szia! Jaj, nem! – hebegem. Első rosszpont! Mit bénázol? Hol a fölényes macho?

Kapkodva félreállok és a könyökét megfogva finoman beinvitálom. Egy gurulós bőröndöt húz maga után. Látva csodálkozó arckifejezésemet elneveti magát.

– Nyugi, nem akarok beköltözni, csak be kellett ugranom idefelé anyám cuccáért egy ismerőshöz. Reméltem, hogy nem haragszol meg, ha letámasztom ide, amíg vacsorázunk.

– Persze-persze, semmi gond.

Hogy őszinte legyek, megfordult a fejemben egy pillanatig, hogy Léna talán perverz és a jókora „banyatankban” az eszközei lehetnek. Az izgató lehetőség így elillan, de legalább megkaptam a konszolidált magyarázatot.

Megkérdezi, hogy merre tudná megmosni a kezét, majd miután végzett, az asztalhoz vezetem. Végigpillant a gyönyörű mediterrán terítéken és elismerően bólogat.

– Látom, nagy ínyenc vagy! Én is szeretem a finom ételeket, de sohasem tudom, hogy például mihez milyen italt érdemes vagy illik inni.

– Ezért vagyunk mi, férfiak – végre helyre billen a magabiztosságom. Leültetem vágyaim tárgyát az asztal mellé, majd ütve a vasat és kihasználva a témában rejlő lehetőséget gyorsan előveszem az erre előkészített fehér kendőt, majd azzal megfogva a borospalackot, a címkét Léna felé fordítva úgy mondom ki az itóka nevét, mintha imádkoznék: – Patrick Miolane Chassagne-Montrachet Blanc La Caniere! A homárhoz és a garnélás salátákhoz ez a legfinomabb.

Léna szeme kikerekedik:

– Sosem ittam még ilyet!

Helyes! – gondolom magamban. – Akkor legalább nem fog feltűnni, hogy 2022-es pannonhalmi fehér Hermina van benne.

Tudom, hogy csúnya dolog átverni egy naiv nőt, de az igazat megvallva itt és most le akarom itatni, arra pedig ez az ital is megteszi. Ez sem valami gagyi lőre, de a neves francia bort inkább korábban, ahhoz értő jó cimborákkal fogyasztottam el. Akkor óvatosan bontottam ki a palackot, majd beletöltve a Herminát visszadugóztam és nagyon gondosan ráaplikáltam a zárócímkét. Tudtam, hogy Léna – vagy bármelyik felszedett nő – nem azzal kezdi majd, hogy ellenőrizze a kirakott bor bontatlanságát, miután pedig a fehér kendővel megfogtam a palackot, erre már nem is adódik módja: gyorsan letépem a zárócímkét, mintha addig érintetlen lett volna. Kijelentem, hogy gyorsan kibontom, hogy legyen ideje kicsit levegőzni.

Léna egyetértően bólint, majd kíváncsian rákérdez:

– Mit ittunk volna, ha, mondjuk, vörös hús lenne az asztalon?

– Csakis testes vörösbort – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, amiről tudom, hogy jól áll nekem.

– Van ilyened itthon?

– Hogyne. Várj, mutatom!

Imponál az érdeklődése, így felpattanok és kiszaladok a konyhába. A boraimat külön szekrénykében tárolom, ahonnan kiveszek két üveget és visszaindulok velük.

Léna háttal áll nekem az asztalnál, úgy, mintha csak felpattant volna, hogy lefotózza a terítéket.

– Valami gond van? – érdeklődöm mosolyogva.

Felém fordul. Mosolyog és valamit tart a kezében. Lehet, hogy csak a túlhevült szexuális fantáziám okán, de úgy látom, hogy egy elég méretes vibrátor az. Nocsak! Ekkora szerencsém nem lehet. Mégis perverz?!

A tárgy nem szexuális segédeszköz. Olyan gyorsan, hogy nem is tudom követni, előrelendül és a holmit a nyakamhoz érinti. Ledermedek. Szó szerint. Mozdulatlanná merevedek és bár megijedek a szokatlan helyzettől, moccanni sem bírok. Mintha egyszerűen nem jutnának el a parancsok az agyamtól a végtagjaimhoz.

Léna leteszi a „vibrátort” a rákokkal teli tálca mellé, aztán odalép hozzám és egyszerűen kiveszi a kezemből a két üveg bort. Elolvassa a címkéjüket, majd azokat is leteszi az asztalra. Újra mellém lép és szó nélkül megcsókol. Nem, igazából nem ez a helyes kifejezés arra, amit tesz, inkább „keményen lesmárol”.

– Nagyon finom vagy! – jelenti ki. – Most pedig levetkőztetlek!

A gondolataim vadul száguldanak. A helyzet talán mindennél erotikusabb, amit valaha átéltem, ugyanakkor a teljes bénultság annyira megriaszt, hogy úgy érzem, azonnal kiugrik a szívem a mellkasomból. Léna szakavatott mozdulatokkal lehúzza a pólómat, majd kigombolja a nadrágomat és a sliccem cipzárját lehúzva az alsónadrágommal együtt a bokámig lerántja. Ott állok előtte teljesen meztelenül, mozdulatlanul.

– Hol kezdjük? A húsosabbjánál – megsimogatja pucér fenekemet –, vagy a lágyrészeknél?

Szemével int, hogy melyik szervre is gondolt a végén, aztán elneveti magát. Kisétál az előszobába, majd a gurulós koffert maga után húzva visszajön. Nagyot nyelek, de nem bírok megszólalni sem, nemhogy segítségért kiáltani. Felnyitja a bőröndöt, a tetejét az asztal lábának támasztva. A szemem elé tárul a poggyász tartalma: ismeretlen, furcsa formájú, vágóeszközökre emlékeztető holmik garmadája.

– Hm. Azt mondják, hogy ez nem is fáj nektek, mert olyan egyszerű az idegrendszeretek – jegyzi meg, közvetlen közelről belenézve az arcomba. Mindezt úgy teszi, mintha nem is nekem mondaná, hanem csak úgy magának.

Kivesz egy ollószerűséget és szétnyitva az eszköz pofa részét elém lép. Sikítani szeretnék a rémülettől, de nem jön ki hang a torkomon. A mozdulataiból egyértelmű, hogy mit tervez. Félelmemben összepisilem magam.

– Nanana! Mit csinálsz nagyfiú? Még neki sem álltam megpucolni téged.

Mi az úristen ez? Miért csinálja ez a nő? Ez valami vendetta? Vagy megerőszakolták gyerekkorában és így áll bosszút a férfiakon? Segítség! Segííítsééég! – mindezek sajnos csak az agyamban dübörgő gondolatok. Az olló nyisszantásával olyan elviselhetetlen fájdalom hasít az ágyékomba, hogy elájulok.

Amikor magamhoz térek, még mindig állok. Csak a szememet tudom forgatni, a fejemet nem bírom megmozdítani. Léna az asztalnál ül, a homáros tálat félretolva jóízűen falatozik valamit egy tányérról, miközben bele-beleszürcsöl a kibontott vörösboros flakonba. Egyszerűen nem merek, nem akarok belegondolni abba, hogy mit eszik.

Lepillantok a hasam irányába oda, ahol fáj. A lábszáraimra száradt vér és a nemiszervem helyén éktelenkedő, leginkább érelzárónak látszó alkalmatosság, valamint a szinte elviselhetetlen, lüktető fájdalom beigazolja a legriasztóbb félelmemet: Léna egyszerűen levágta a férfiasságomat mindenestől és épp abból táplálkozik.

Felpillantva észreveszi, hogy magamhoz tértem. Felkel ültéből, és mellém lépve megsimogatja az arcomat.

– Mm. Ez a vörösbor nevű alkohol valóban nagyon passzol a vörös húshoz. …Nem értesz semmit, ugye? Te kis buta. – Megnyalogatja az ujjait, majd folytatja: – Amikor azt mondtam, hogy nagyon finom vagy, nem valami hülye metaforát, költői képet akartam megfogalmazni.

Körbejár és úgy méreget, mint húsimádó egy szép szelet sztéket vagy egy finomra pácolt és füstölt pármai sonkát.

– Állítólag a félelemtől és a fájdalomtól pikánsabb lesz a húsotok. Sokan ezért ajánlják ezt a helyet. Persze csak a legnagyobb ínyencek – néz rám korábban igézőnek gondolt, zöld ragadozószemeivel. – Ezt kipróbáljuk majd.

Nem értek semmit. Legszívesebben zokognék a fájdalomtól, a megalázottságtól és a kétségbeeséstől, de nem tudok azt sem. Léna lehajol és a tányérja mellől felemeli a „vibrátort”.

– Ez egy idegostor. Százszázalékosan és garantáltan lebénít bármilyen szénalapú életformát. Nem végleg, de elég két-három naponta használni, hogy ne izegjetek-mozogjatok. Sajnos nem nagyon ismerem az anatómiátokat, így arra a néhány lelkes beszélgetőpartner által gyűjtött adatra kell támaszkodnom, akik ajánlották ezt a bolygót. Béla, a duci sajnos hamar elpusztult. Talán két napig bírta.

Béla! Azonnal tudom, hogy kiről van szó. Mosonyi Béla csapta legvadabbul a szelet Lénának, amikor felbukkant a nő a cégnél. Bedobott minden trükköt, hogy az ágyába csábítsa a dekoratív munkatársat, de aztán nem jött be dolgozni. Kilépett, de úgy, hogy a papírjaiért sem jött be a vállalathoz. Mindenki azt hitte, hogy talált valami jobb helyet és átment oda dolgozni. Mivel elég léhának ismertük, ezen nem is csodálkoztunk.

– Károllyal, a nagyszájúval már több szerencsém volt. Belőle majd két hétig csemegézhettem. Már hiányzott az összes végtagja és meg is nyúztam, de még mindig életben bírtam tartani. Az a baj – emeli fel a mutatóujját, kiemelve a mondanivalóját –, hogyha elpusztultok, a bennetek lévő baktériumok és vírusok villámgyorsan elterjednek a bomló testetekben. Attól meg hascsikarásunk lehet.

A félelemtől és a fájdalomtól újra elájulok.

 

– Ébresztő, husikám!

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de már besötétedett és Léna gondosan behúzta a függönyöket, leeresztette a redőnyöket. Ugyanott állok, ahol eddig. Bénán és mozdulatlanul. Borzalmasan fáj a bal oldalon a hátam és a bal kezem. A végtagomra pillantva elszörnyedve veszem tudomásul, hogy nincs kézfejem. Bal csuklómon egy ahhoz hasonló szorító éktelenkedik, mint az ágyékomon.

Léna szemben áll velem és a mellkasomat gusztálgatja.

– Lehet, hogy megkóstolom a mellbimbód. Vagy az arcodból egyek?

Szeretnék üvölteni, hogy ne tegye, de képtelen vagyok rá. A nő belekotor a szenvedések utazótáskájába, majd elővesz egy apró, fogószerű, sokrecéjű szerszámot. Ujjával megcsipkedve az államat, megint úgy érzi, hogy mesélnie kell:

– Ínyenc vagyok. Igazi ínyenc. A fajtánk hozzátok képest annyival fejlettebb, hogy a legegyszerűbb eszközünk megértése is túlmutatna a ti szellemi lehetőségeiteken. Bárhova el tudunk jutni, szinte örökké élhetünk, viszont ebből az következik, hogy végtelenül unatkozunk. Tudod, … amikor az ezredik szivárványszínű vízesést nézed meg vagy a százezredik jégbarlangot valamelyik bolygón, akkor már az utazás sem dob fel. Már régen kifogytunk az ötletekből, így nem marad más, mint a legegyszerűbb élvezetek kergetése: evés, ivás, szex. Van, aki előregyártott világokba menekül a valóság elől, van, aki egyszerűen eldobja az életet. Én imádok enni. Valahogy sohasem tudok betelni az újabb és újabb ízekkel. Te ezt megérted, ahogy látom – pillant végig a mostanra már kicsit állottá vált, érintetlen ráktálon.

A cakkos fogó élét az arcomba döfi és jókora darabot kivág a puha húsomból. Érzem a vér ízét és a pokoli kínt. Léna szenvtelenül folytatja:

– Vannak, akik járják az univerzumot újabb és egzotikusabb falatok után kutatva. Ha találnak jóízű fajokat, akkor először csak egymásnak adják a koordinátákat, de előbb-utóbb híre megy, valamelyik nagyokos megosztja valamelyik közösségi buborékban, onnan meg aztán futótűzként terjed a hír. Villámgyorsan megjelennek a zabáló bunkók ezrével, százezrével, és pillanatok alatt felfalják bármelyik bolygó lakosságát. Ezt eljátszottuk a Zudambén, az Eyoklán és még vagy száz helyen. A Föld egyelőre érintetlen. Talán, ha húszan vagyunk itt a krémből. Most még olyan a bolygótok, mint egy szinte érintetlen svédasztal.

Hallom a szavait, de már nem tudom felfogni. A kilátástalanság és a megcsonkításokból belém maró égető fájdalom szinte az eszemet vette. Mielőtt végleg sötétségbe borul a világ számomra, hallom még az utolsó szavait.

– Nektek annyira finom, aromás a húsotok, hogy lehet, hogy egy fejezetet szentelek nektek a készülő szakácskönyvemben. Bár az igazi élvezeti evők nyersen esznek titeket, gondolnom kell a tömegekre is.

 

***

 

A tengeri ételeket kínáló étteremben az úriember, aki háttal ül a térre néző, nagy ablaknak, épp a pincért tartja szóval:

– Nagyon szépek a homárjaik, az előbb néztem az akváriumban.

– Köszönöm uram.

– Nem tudja – faggatózik –, hogy ezeket valahogy tenyésztik vagy halásszák? Tudja, nem vagyok környezetvédő vagy ilyesmi, de egyre több helyen látom a kínálatban és ha rákap a …pórnép, akkor gyorsan a kihalás szélére kerülhetnek.

– Nem hinném, uram. Ahhoz nagyon sok vendég kellene – üti el komoly rutinnal, mosolyogva a kérdés filozofikus élét a felszolgáló.

A vendég kérdez még valamit, de aztán dühösen felhorkan:

– Maga nem is figyel!

Bár felháborító szemtelenségnek érzi, hogy egy ilyen drága helyen a pincér egyszerűen átnéz a feje felett, követi a másik tekintetét. A vendéglátós a tér feletti eget bámulja, ahol egyik pillanatról a másikra furcsa alakzatok sokasága jelenik meg. Nem lehet eldönteni, hogy gépek-e amit látnak vagy élőlények, csak annyi biztos, hogy nem emberkéz alkotta holmik és villámgyorsan nő a számuk odafenn.

 

…Hiába, ha egy jó helynek egyszer híre megy…