Vége. Nincs tovább. Karácsony vigíliáján jött a hír, édesapám meghalt. Pedig annyi minden várhatott volna még rá: foghatta volna unokáját a kezében (oh, bárcsak), neki is eldalolhatta volna, amit nekem kiskoromban. Csak sétáltunk a homokos, kavicsos, sáros, mikor, milyen utakon, de mindig együtt, közösen. Korán elváltak ugyan a szüleim, de édesapám mindig gondot fordított arra, hogy velem legyen, minőségi időt töltsünk együtt. Strandoltunk kisgatyában, jártuk a várost busszal, fociztunk, együtt voltunk. Bármit is csináltunk, egy dal a mai napig is ott cseng a fülemben, amit sokszor ő dúdolt, később persze már együtt is énekeltük. „Apuka, nékem nyalóka kell! Nyalóka nélkül nem alszom el! Nálam a nyalóka nagy dolog, hazudni nem tudok, sőt, nem is akarok.” Mivel kerestem ezt a szöveget a könyvtárban, az interneten, de sehol sem leltem meg, gondolom, ő írta, ő szőtte. Hogy miről szól, vagy miért éppen ez a szövege, azt nem tudom, már meg sem fogom tudni, de talán ez így a legjobb. Mindenki vegye ki belőle, amit ki szeretne, én nem vagyok irigy. Apukám sem volt az. Még a hajléktalant is mindig kisegítette. Amúgy meg én is írok egy ideje, lehet minden onnan jött, tőle? Csak észre sem vettem?! Emlékszem, jó apa volt. Nem azért, mert ajándékokkal halmozott el, nem azért, mert mindent megadott. Illetve mindent megadott, amire szükségem volt, de legfőképp az idejét adta ide, és még ha ez gyermekként sokszor természetesnek is tűnt, mára tudom, nem az. Ez volt a legtöbb, mit adhatott. Ráért, rám ért, velem volt, amikor csak lehetett. Én viszont nem voltam vele, amikor csak tehettem volna, ezekben a pillanatokban már restellem. De tudok mit tenni? Sokan azt gondolják, hogy nem. Mert ugye van az a közhely, hogy addig kell szeretni, míg lehet, meg addig kell menni, míg lehet valakihez. Pedig rájöttem, tudok, mit tenni, vagy ha úgy tetszik, van mit tenni, lehet, mit tenni! Vele vagyok, gondolatban, lélekben. Imádkozom érte. Remélem, büszke rám. A dalát meg majd tovább adom én. Fél év kellett volna, hogy ő dúdolhassa a kisunokájának, de majd én fogom. Elmondom, hogy a nagyapja micsoda zseniális ember volt. Meg azt is, hogy várta őt is, jóllehet, a végén már azt sem tudta, hogyan is kerül(t) a kezébe egy gyermek. Már nem volt képben, sőt. Jobb így neki?! Talán, ezt csak ő tudja, én pedig azt tudom, hogy már nem nyalóka kell, apuka… Kellene…