Borús, hideg, fogvacogtató téli éjszaka volt. Sűrű, sötét fellegek takarták el a csillagok ragyogó fényét, s a Hold is csak kacsintásnyi időre tudott kilesni mögülük. A vonatállomás ezen késői (…másnak korai) órán teljesen elhagyatott volt, csak pár műanyag poharat és eldobált szemetet görgetett a szél ide-oda.

  Mila vékonyka kabátjában, kisírt szemekkel, lábait térde alá húzva kucorgott az egyik padon a vágányokkal szemben. Minden ingósága elfért az ütött-kopott hátizsákjában, amit eddig párnának használt. Ma már nem indult több vonat, az állomást is bezárták reggeli hat órai nyitásig, így megmelegedni sem volt esélye, marad a hideg, kemény pad, amin eddig szendergett. Rémképekkel és fájdalommal tarkított álmából egy megmagyarázhatatlan érzés ébresztette, mintha valaki a vállát rázogatta volna. Esküdni mert volna rá, hogy valaki gyengéd érintéssel letörölte a könnyeit arcáról. Most éberen ült, fülelte az éjszaka zajait, meg-meg rettent egy közeli ág reccsenésétől, vagy épp a hangosan fütyülő szélrohamtól. Valami, vagy valaki van itt – gondolta –, a sötétséget pásztázva.

  Mióta árván maradt idénymunkákból tartotta el magát, oda ment, ahol munkát kapott. Most is épp egy újabb állásinterjúra próbált eljutni a fővárosba. Nem szerette Budapestet, túl hangos, túl nyüzsgő, túl kakofón volt számára. Jobb szeretett kisebb városokban vagy kertészetekben dolgozni. Szinte bármilyen munkát elvállalt, volt már eladó, mosogató, büfés, virágkötő, takarító, pohárszedő. Szeretett dolgozni, addig is azt érezte, hogy fontos, amit csinál, számítanak rá, nem hasztalan.

  Nem szokott félni, most mégis valami kellemetlen érzés kúszott a bőre alá, csiklandozta, nem hagyta nyugodni. Tágra nyílt szeme megakadt egy alakon, aki kivált a sötétség árnyai közül és felé közeledett hatalmas léptekkel. Jobb kezével megpróbált beletúrni a mellette lévő hátizsákjába, hogy előkeresse a telefonját, ám ekkor elsötétült előtte a világ és szép lassan lecsúszott a padról a földre.

  Mila óvatosan nyitotta ki a szemét és körülnézett, hogy hol lehet. Borzalmasan fájt a feje, s a fájással együtt bevillant neki, hogy egy hatalmas alak közeledik felé, majd elsötétül minden. Az emlék hatására felgyorsult a pulzusa, remegni és rángatózni kezdett, a hangos sípolástól pedig megfájdult a füle. A következő pillanatban kezek fogták le, szúrást érzett, és pillanatok alatt kellemesen ellazult.

  – Hölgyem, kérem nyugodjon meg, jó kezekben van, kapott egy kis nyugtatót, mivel még sokkos állapotban van. Minden rendben lesz, kórházban van. Örülünk, hogy magához tért. Ért engem? – tagolta megnyugtató, dallamos hangján az ügyeletes nővér – Bólintson, ha megértett, kérem.

  – Értem, köszönöm! – válaszolt alig hallhatóan a lány – Hol vagyok és hogy kerültem ide, és hol van a hátizsákom?

  – Csak szép sorjában kishölgy, még pihennie kell. Hatalmas ütést kapott a fejére és elvesztette az eszméletét, meg is repedt, két kapoccsal fogattuk össze, és agyrázkódása is van. Szerencséje volt, hogy jókor vágta le az utat hazafelé az a kedves ember, aki észrevette magát és mentőt hívott. Neki köszönheti az életét.

  Hol van most, szeretném megköszönni neki, hogy gondja volt rám. Velem nem szoktak foglalkozni – indult egy könnycsepp útjára a szeme sarkából. De mégis mi történt, elmondaná, kérem – nézett a nővérkére.

 Semmi baj – fogta meg a kezét a nővérke, és leült az ágy melletti székre –, minden jóra fordul, majd meglátja, – mondta egy mosoly kíséretében.  Mint mondtam, szerencséje volt, mert azt, aki leütötte magát, már jó ideje kereste a rendőrség többrendbeli rablásért és gyilkosságért. Az a kedves úriember jókor volt jó helyen, és észrevette, amint leüti magácskát, így nem tudott nagyobb kárt tenni önben. A rendőrség pár perccel a mentők után ért a vasútállomásra, és nyomban hajtóvadászatot indítottak utána. El is fogták egy közeli benzinkúton, nála volt a hátizsákja. Az úriember most tesz vallomást, de azt mondta mindenképp benéz, hogy lássa jól van e, úgyhogy bármikor betoppanhat.

   – Köszönöm szépen, hogy elmondta – szorította meg a nővér kezét.

  – Szívesen! Most pedig pihenjen és gyógyuljon! – hagyta magára a lányt.

  Ahogy becsukódott az ajtó, nagy lélegzetet vett, lehunyta a szemét és belekezdett hálaadó imájába, megköszönve az Úrnak, hogy gondot viselt rá, hogy küldött egy őrangyalt, akinek számított és ismeretlenül is megmentette.