Kevesen tudták, hogy ez az intézmény létezett. Mára nem maradt más, csak egy lepusztult épület az erdő közepén. Valamikor szanatórium volt. Valójában tehetős emberek záratták ide nemkívánatos, szellemileg sérült rokonaikat. Persze időnként elég volt a családnak nem tetsző, deviáns viselkedés is ahhoz, hogy valaki az intézménybe kerüljön. Pénz kérdése volt csupán. Ezért maradt rejtve sokáig; pénz és befolyás. A szanatórium vezetéséhez pedig szükség volt egy morálisan és erkölcsileg kellően ingatag emberre. Ő volt Dr. Daniel Pennhurst. Valójában már nem volt orvos, amikor kinevezték az intézmény élére. Az engedélyét rég visszavonták, így hivatalosan orvosként nem dolgozhatott, de éppen ezért ennek a létesítménynek az irányítására ideális volt.

A családunkban apáról fiúra szállt a rejtett bűntudat. Elsősorban azért, mert a birtok, amire a szanatórium épült, a családom tulajdona. Leginkább pedig azért, mert Dr. Daniel Pennhurst a dédnagyapám volt. Nem nagyon beszéltünk róla, tabu téma volt: szégyenfolt a család múltjában. Ezért vagyok most itt. Apám halála után rám szállt ez az örökség. Tudni szeretném, hogy mi történt azon a nyáron, amikor szinte egyik napról a másikra mindenki eltűnt. Vajon milyen szerepet játszott mindebben a dédnagyapám és az egyik utoljára idekerült beteg, Marie.

A hasonló intézményekkel ellentétben, valószínűleg rejtett mivolta miatt, sosem volt túlzsúfolt. Azonban Marie idekerülése után pár hónappal a hely elnéptelenedett. Ennyit sikerült kiderítenem. A család egyetlen tagja sem szeretett erről beszélni, de gyanítom, ennél többet senki sem tudott. Az ellátmányt szállító sofőr az egyik héten üresen találta az épületet. Ennek már vagy hetven éve. Senki nem bolygatta a dolgot. A bentlakók rokonai még örültek is, hogy megszabadultak egy „kellemetlenségtől”. A helyi lapokban sem cikkeztek róla, elvégre azok is egy „érdekelt” család tulajdonában voltak. Számos szóbeszéd járta, de idővel a feledés jótékony leple burkolta be a szanatóriumot és a rejtélyes eseményeket.

Az avatatlan szem nehezen vette volna észre a birtok határát, én azonban tudtam, mit keresek. A murvával felszórt utat benőtte a gaz, azonban még fellelhetőek voltak a nyomai. A terméskőből épült oszlopokat teljesen körülölelte a borostyán, de a kidőlt kovácsoltvas kapu még kikandikált a sűrű aljnövényzetből.

Mintha csak egy erdei sétányon haladtam volna a kellemes, koraőszi időben. Nem tudtam azonban élvezni a táj szépségét. Jövetelem célja nyomasztó teherként nehezedett rám. Nem tudtam mit fogok találni, de biztos voltam abban, hogy a sárba tiport emberi méltóság és szenvedés nyomait az idő sem tudta eltűntetni az épületből. Mindig volt a családban egy ki nem mondott félelem, hogy valamelyikünk örökli dédnagyapám alig rejtett, érzéketlen szadizmusát.

Az épület körüli, annak idején gyönyörűen gondozott parkot már szinte teljesen visszafoglalta a természet. A valamikori ágyásszegélyek és padok romjai, mint valami rég kihalt állat csontmaradványai meredtek ki az elvadult növényzetből. A koraőszi színekbe burkolt elmúlás mementói. Nyomasztó mivolta ellenére volt valami magával ragadó a látványban.

A szanatórium épülete nem volt rossz állapotban. A több évtizedes elhanyagoltság meglátszott rajta, de korántsem olyan mértékben, mint amire számítottam. A némán ásító ablakokról néhol pergett a festék, de az üvegtáblái teljesen épek voltak és a falakra nem kúszott fel a borostyán. Furcsa érzés volt …az időtlenség hangulata lengte körbe az épületet. Mint egy poros kép a falon, melynek színei kissé megfakultak az idők során. Bár az elhatározásom szilárd volt, mégis nehezen vettem rá magam, hogy belépjek az épületbe. Az a bolond gondolat futott át az agyamon, hogy én is ennek a képnek a részévé válok.

Az előtérbe lépve a kortalanság érzése nem csökkent. Mint egy poros pillanatkép a múltból. Léptem koppanása és a talpam alatt időnként megnyikorduló padló hangja volt az egyetlen, ami megtörte a némaságot. Célirányosan haladtam. Ismertem az épület elrendezését és voltak helyek, amelyeket szerettem volna elkerülni. A kezelésre szolgáló helyiségekre nem voltam kíváncsi. A múlt szörnyűségein való borzongás nem vonzott. Úgy éreztem, azzal csak bazári látványossággá degradálnám azt az embertelen bánásmódot, amit Dr. Pennhurst kezelésnek hívott. Mindössze dédnagyapám irodájára és Marie kórtermére voltam kíváncsi. Így is nyomasztott az összes folyosó, amin végighaladtam. Mintha minden kórterem ajtaja vádlón nézett volna rám.

Szándékom ellenére mégis benéztem az egyik, félig nyitott ajtón. Gyarló emberi kíváncsiság. Az apró helyiség ablakán nem csak kívül, hanem belül is rács volt. Az egyetlen berendezési tárgy egy koszos matrac a földön. A rajta lévő foltok eredetére nem akartam gondolni. Mellette padlóba rögzített, rövid láncon, vaskos bőrszíjak hevertek. Lelki szemeim előtt felrémlett a saját mocskában fetrengő, leláncolt ember szenvedése. Elborzadva hátra léptem. Túl éles volt a kép az elmémben. Nem akartam bevallani magamnak, de féltem, hogy az, ha tovább bámulom a kelleténél, milyen érzéseket kavar fel bennem. Talán az egyszerű kíváncsiság valami szörnyűbb, rejtett dolgot hoz felszínre. Igen, rettegtem attól, hogy Dr. Pennhurst öröksége ott van bennem.

Bizonytalan léptekkel indultam tovább. Kellett pár perc míg összeszedtem magam. Ekkor akadt meg a szemem a falon lévő képen. Visszagondolva több kép is volt a falakon, de eddig nem foglalkoztam vele igazán. Talán, mert annyira céltudatosan haladtam, vagy a fakó színviláguk nem keltette fel a figyelmemet. Megálltam, hogy jobban szemügyre vegyem. A kép ezt a folyosót ábrázolta. Egy alak, kezét a hata mögé rakva, homlokát a falnak támasztva állt, egy másik pedig a földön törökülésben ülve fejét a kezei közé temette. Minél jobban néztem, a kép színei annál inkább nyomasztónak tűntek semmint fakónak. Egyre jobban rabul ejtett a kép. A bal szélén állt még valaki. Elsőre nem tűnt fel. Minden tagomban éreztem a borzongást, ahogy a fehér köpenyes, zsebre dugott kezű alakot néztem. Nem volt arca, így furcsán hatott a vastag fekete keretes szemüvege. Minél tovább néztem, annál több részletet fedeztem fel és egyre inkább görcsbe rándult a gyomrom. Mégiscsak volt valami vonás az arcán. Mintha egy vékony, hosszú vágás lenne a szája helyén, tele apró, tűhegyes fogakkal. Egész testemben libabőrözni kezdtem. Minden porcikám menekülni akart a látványtól, mégsem tudtam elszakadni. Mintha megbabonázott volna a festmény. Feltűnt, hogy a köpenyes alak kezének ujjai kiszakították a zsebét, és hosszú, hegyes karmok kandikáltak ki belőle. Ez már sok volt. Megráztam magam és elfordultam a képtől.

Szívem a torkomban dobogott és a homlokom gyöngyözött az izzadságtól. Képtelen voltam elhinni, hogy egy kép ilyen hatással lehetett rám. Összeszedtem magam, és félve bár, de visszafordultam a képhez. A festmény nem változott, a rémisztő alak is ott volt a bal szélén, de már koránt sem éreztem olyan ellenállhatatlannak a látványt. A kép jobb sarkában felfedeztem az alkotó aláírását is: Marie volt az.

Már nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt felkeresni a helyet. Taszított és vonzott egyszerre. Nyomasztott és elborzasztott, mégis itt akartam lenni. Zavarodottságom csak újabb aggodalomra adott okot… aggodalomra ittlétem valódi indítékaival kapcsolatban. A titok, amit meg akarok fejteni, az itt van az épületben vagy bennem? Igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat és határozott léptekkel továbbindultam.

Dr. Pennhurst irodájába lépve megdöbbentem. A szoba tele volt Marie festményeivel. Azonban ezek mások voltak, mint amiket eddig láttam. Francis Bacont juttatták eszembe. Nem gondoltam, hogy lehet groteszkebben ábrázolni érzelmeket, mint ahogy Bacon tette. Sokáig csak a képeket vizsgálgattam. Minden félelme, fájdalma ott volt a festményeken. Zaklatott lelkének minden rezdülése. A figyelem, az elfogadás és a szeretet iránti hiábavaló vágyakozása. Marie korszakos zseni volt, ebben biztos voltam.

Nagy nehezen elszakítottam a tekintetemet a képekről és dédnagyapám íróasztalát kezdtem átvizsgálni. Kutattam az otthagyott poros iratok között, átnéztem a fiókokat és a kartotékszekrényt is. Végül megtaláltam Marie kartonját. Jól sejtettem; a képei miatt küldték ide. Az apja levele szerint visszahúzódó, érzékeny lelkületű gyermek volt. Már kiskorában is ügyesen rajzolt, de néha egészen fura, érthetetlen képeket készített. Ahogy cseperedett, egyre ijesztőbbek lettek ezek a képek, vagy – ahogy a mélyen vallásos anyja mondta – ördögtől való látomások. Az apja végül a szanatóriumot választotta, mielőtt az anyja ördögűzőt hivatott volna hozzá. Leültem az íróasztalnál lévő karosszékbe és az asztalra dobtam a dossziét. Körbenézve újra elmerültem a képekben. Milyen szörnyű lehetett szegény lánynak. Otthon sem talált boldogságra, de aztán még abból a kevéske melegségből is kitépve bezárták ide, csak azért, mert a szülei túl korlátoltak voltak, hogy felismerjék a Marie-ben tomboló tehetséget. Mennyi szenvedés… megráztam magam. Úgy éreztem, megint kezdtek magukkal ragadni a festmények, mint odakint a folyosón.

Inkább tovább kutattam. Az egyik fiókot bezárva találtam. Kerestem az asztalon egy levélbontó kést és nekiálltam felfeszíteni. Fél percnyi küszködés után siker koronázta ügyködésemet. Egy nagy, sárga, tömött boríték volt benne. Kinyitottam a borítékot és az asztalra szórtam a tartalmát. Ami elém tárult, attól felfordult a gyomrom. Képek voltak. Marie festményeinek groteszk, kifacsart szereplői feküdtek egy műtőasztalon összefércelt, húsvér alakban. Dr. Pennhurst elméje bomlottabb volt, mint sejtettem. Nehezen tértem magamhoz a döbbenettől. A legijesztőbb mégis az volt, hogy minden undorom ellenére, milyen nehezen tudtam levenni a szememet a képekről. Szélvész módjára kezdtem újra kutakodni a papírok között. Nem nagyon volt bennük rendszer. Jelentések, számlák és személyes naplóbejegyzések kusza összevisszaságban hevertek az asztalon és a fiókokban. Próbáltam a töredékekből lassan összerakni az eseményeket. A személyzet tagjai Marie idekerülését követően, egymás után mondtak fel, viszonylag rövid időn belül. Mivel a betegek is sorra tűntek el, nem okozott túl nagy fennakadást. A fellelt naplótöredékek alapján a dédnagyapám egyre inkább Marie festményeinek megszállottja lett. Elhatározta, hogy megalkotja a képek szereplőit. Találtam egy listát a „felhasználandó alanyokról”. Elborzadtam a gondolatától, amit szerencsétlenekkel művelt. Azonban mindössze három név volt a listán. Az eltűnés előtti időben tizennyolc beteg volt a szanatóriumban. Tovább keresgéltem, de csak újabb, zavaros naplóbejegyzéseket találtam a képek iránti megszállottságáról, de ami meglepett; Marie -vel való küzdelméről. Ez utóbbit nem értettem és konkrétumokat nem találtam róla. Úgy gondoltam, hogy Marie kórtermében talán válaszokra lelek.

A szoba nem volt messze az irodától. Nem a szokásos, betegeknek fenntartott helyiség volt. Valamikor egy kellemesen berendezett szoba lehetett, azonban a padlón szerteszét heverő használt ecsetek és festékes tubusok, felborult festőállványok elrontották az összképet. Valamint ez a szoba is tele volt képekkel. Ezek a festmények a folyosókon látottakhoz voltak hasonlóak. A szanatóriumot és a parkot ábrázolták, rajtuk a bentlakók mindennapjaival. Felakasztva vagy a padlón, a falnak támasztva hevertek, de volt az ágyon és a székeken is. Nyomasztó volt. Mintha idebent a levegő sűrűbb, nehézkesebb lett volna. Úgy éreztem, a festmények vádlón vesznek körbe. Mind közül azonban a kandallónak támasztott kép volt a legmegdöbbentőbb. Az élénk színei, javarészt a vörös valamely árnyalata, kirívóak voltak a többi festményhez képest. Ez volt a legnagyobb és egyértelműen a dédnagyapámat ábrázolta. Akárcsak a folyosón lévő képeken, itt is arcnélküli rémként jelent meg. Azzal a különbséggel, hogy a tűhegyes fogakkal teli, vékony száj ordításra nyílt, a vastag keretes szemüvege félrecsúszott és a karmos ujjú keze kétoldalra oldalra ki volt láncolva a falhoz. Szakadt, valaha fehér köpenye vöröslött a vértől. A háttér, amit elsőre falnak hittem, mintha mozgott volna, akárha élő húsból lenne… Elborzadva léptem hátra.

Megfordultam és egy pillanatra kiszaladt a levegő a tüdőmből az ijedségtől. Mögöttem egy festőállványon egy kép nézett velem szembe. Eddig nem is vettem észre. Marie-t ábrázolta, ecsettel a kezében. Festékfoltos kórházi köpeny volt rajta. Még a kócos, sötétbarna, vállig érő hajába is jutott némi festék. Legmegdöbbentőbb átható tekintete volt, szinte elevennek tűnt. Megannyi fájdalom és düh tükröződött benne. Éreztem, ahogy az elmémbe hatol, gúzsba köt. Lassan összeállt a kép. A festmények a folyosón és a szobájában. Így menekítette ki Dr. Pennhurst karmaiból a szerencsétlen bentlakókat, és így kárhoztatta örök szenvedésre a dédnagyapámat. Amikor meghallottam Marie a hangját a fejemben „… Te sem vagy különb…”, rohanni kezdtem. Ki akartam jutni innen. Lábaim alig engedelmeskedtek, minduntalan cserbenhagytak. Végül szinte négykézláb jutottam el a nyitva hagyott bejárathoz.

Az ajtófélfába kapaszkodva felálltam, de nem volt tovább. Képtelen voltam akárcsak egy lépést is megtenni. Ott álltam remegő lábakkal a nyitott ajtóban, kétségbeesetten az elvadult parkot bámulva. Amikor megláttam odakint Marie-t ecsettel a kezében, tudtam, nincs tovább. A félelmem, ami az ideérkezésemkor rám telepedett, beigazolódott. Mozdulatlan testem egy fakó, poros, régi kép részévé vált Marie galériájának egy újabb darabjaként.