Andrew White nyomozó Jim papa bisztrójában fogyasztotta jól megérdemelt estebédjét. Rengeteg papírmunkát elvégzett a nap folyamán, minden függő ügyet lezárt. Meg is volt az ára: mindössze egy kávészünetet tudott tartani dél magasságában. Így hát kimerülten, de jóleső fáradtsággal szürcsölte a délutáni kávét, és ropogtatta a rántott húst. Elégedettség töltötte el belülről; érezte, hogy teste fáradt, regenerálódnia kell, de végre rendet rakott, elengedheti a munkát. Eszébe jutott: Talán ez lenne az öregedés? A negyvenes évei közepén jár; nem számít idősnek, de már fiatalnak sem. Egyre jobban az egyszerűbb dolgokhoz húzza a szíve. Nem kell színes tévé, ötven csatorna, masszírozófotel, okostelefon, okoshűtő, okos szemeteszsák; tökéletesen kielégíti, ha munka után egy forró kávé kíséretében lazíthat. Gondolataival elkalandozott, teljesen kizárta a külvilágot. Azt sem vette észre, hogy az asztalához lépett egy kiszolgáló android, csak amikor megszólította őt:

– Uram, érdemes lenne felkeresnie egy bőrgyógyászt.

– Mi? Tessék? – rázta meg a fejét a nyomozó.

Annyira váratlanul rántották vissza a valóságba, hogy egy másodpercre azt is elfelejtette, hol van. Ekkor megcsörrent a telefon. Megnézte a kijelzőt, a felettese kereste.

– Ööö… szia… izé… – válaszolt a hívásra kissé zavartan.

– Mi van, beütött a hígító? – poénkodott a főnöke.

Közben a kiszolgálórobot elvette az üres tányérokat, és elindult a konyha felé; Andrew követte tekintetével.

– Nem, csak kicsit túl hajtottam magam. – Zavart tekintettel figyelte a távolodó pincért.

– Mondtam neked múlt héten, hogy ne halogasd a Jackson ügyet, hosszabb lesz, mint gondolod.

– Igen, megmondtad… – válaszolt gépiesen.

– Figyelj, lenne még egy feladat, egy apróság. Tudom, fáradt vagy, ezért direkt neked adom az egyszerűt.

– Remélem, viráglocsolás.

– Nem, egy kihallgatás.

– Micsoda?! – kerekedtek el a nyomozó szemei. – Azt mondtad, egyszerű.

– Nem sima kihallgatás, egy robottal kell beszélned.

– Tessék? – húzta össze a szemöldökét értetlenül. – Egy robottal? Az nem programozók dolga lenne?

– Tudod, milyen fejlettek a mesterséges intelligenciák. Ma már nem annyiból áll a programozásuk, hogy egyest vagy nullát írsz a sor végére, bonyolult rendszerek szerint működnek. Ahhoz, hogy egy ilyen problémát felderítsenek, szükség van az elvi lépések ismeretére, ami odavezette őt, hogy elkövesse a tettét. És úgy gondolja a gyártó, hogy egy kriminalisztikában járatos ember nagy segítség lenne.

Andrew nagyot sóhajtott; semmi kedve nem volt a munkaideje vége felé kísérletezgetni. A hallgatásból a felettese érezte, hogy nem sikerült felcsigázni a beosztottját.

– Nézd, tekints rá úgy, mint egy játékra! Te kérdezel, ő válaszol; egyszerű. Nem ember, nincsenek érzései, nem áll érdekében hazudni, játszmázni. Nincs szükség trükkökre, csak megkérdezed, hogy miért.

– Ezt ők is meg tudják tenni.

– De te tudod, hogyan kell úgy megfogalmazni, hogy a legrészletesebb választ kapd meg.

– Fizetnek érte?

– Még szép! Bőkezűen támogatják az őrsöt, amiért rendelkezésükre bocsájtjuk szolgálatainkat.

– Jaj, de szépen tudsz fogalmazni, ha pénzről van szó.

– Ne panaszkodj, te is kapsz belőle! Amúgy meg nincs törvényi szabályozás, hivatalosan nem is hívhatjuk kihallgatásnak. Inkább tanácsadás… vagy terméktesztelés. Szóval nem ütközik semmilyen szabályzatba és nincs is semmilyen rá vonatkozó előírás. Bármit is szedsz ki belőle, tájékoztató jellegű, semmire sem vállalunk garanciát. Na, látod már? Csak egy laza beszélgetés, viszont sokat keresünk vele.

– Rendben – sóhajtott Andrew. – Ha nincsenek követelmények, és nem kell jegyzőkönyvet írni…

– Semmi! Csak beszélgess vele! És add bele a szakmai tudásod!

– Jól van. Mit követett el?

– Gyilkossági kísérlet; megtámadott egy kisgyereket. Az összefoglaló már ott van az asztalodon.

Andrew elborzadt a válasz hallatán. Elköszöntek, majd vette a kabátját, és elindult vissza, az őrsre.

***

Március 8-án Joshua Dawson szülei egy kisebb összejövetelt szerveztek a fiú tizedik születésnapja alkalmából. Helyszínül Gary mókus kifőzdéjét választották, melynek tematikája kifejezetten a gyerekeket célozta meg. Az egyszerű, megszokott gyorsételek felszolgálásán felül mászókák, csúszdák, labdás medencék és játékgépek színesítették az étterem szolgáltatásait. A kor trendjeinek megfelelően, és a profitmaximalizálás érdekében az emberi felszolgálók mellett androidokat is alkalmazott a cég. Joshua születésnapi buliján eleinte nem történt semmi különleges. A gyerekek játszottak, szórakoztak, majd a szülők az asztalokhoz hívták őket ebédelni. A hamburgerből és sült krumpliból álló menü után következett a torta. Az egyik robot felszolgáló hozta ki az édességet. Miután lerakta az asztalra Joshua elé, megállt és nem mozdult; csak mereven figyelte a kisfiút élettelen robotszemével. A gyerekek lelkesen ugráltak a sütemény láttán, az édesanya pedig egy késsel megkezdte a szeletelést. Körülötte a kicsik izgatottan izegtek-mozogtak, alig várták, hogy megízlelhessék a finomságot. Senki sem figyelt a még mindig az asztal mellett álló, mozdulatlan robotra; az arcokon önfeledt boldogság tükröződött. Az android hirtelen megmozdult, és torkon ragadta a kis Joshuát. A kisfiú kapálózott, kiáltani nem tudott. Szülei először lesokkolódva hátrahőköltek, majd az apuka ráordított a gépre, hogy engedje el a fiát. A többi kisgyerek sikítozva elrohant. A robot nem reagált a felszólításra, mozdulatlanul állt, a gyermek nyakát szorítva. Az apa odalépett és próbálta kiszabadítani kisfiát, de hiába. A masszív, erős gépezet meg sem moccant. Az egyik emberi dolgozó odaszaladt, és megnyomta a robot tarkóján elhelyezett vészleállítót. Egy másik, apró kapcsolóval pedig a hidraulikát állította le, amitől a robot karjai elernyedtek. Joshua kiszabadult a szorításból és fuldokolva, levegő után kapkodva apja karjaiba dőlt. Pár perc múlva egy mentő a szüleivel együtt kórházba szállította. A robotból eltávolították az akkumulátort, majd a raktárban, elzárva tartották, amíg megérkeztek a bérbeadó cég karbantartói. Elszállították a központba, lefuttattak egy gyors diagnosztikát, de nem találtak kódhibát. A vezető fejlesztőnek támadt az ötlete, hogy érdemesebb lenne magasabb működési szinten is utánanézni a dolognak. Lehet, hogy azért nem találtak hibát, mert a robot szerint teljesen logikus oka volt tettének. Úgy döntöttek, hogy a helyi rendőrség segítségét kérik, hiszen nekik vannak ismereteik a bűnözői gondolkodásmódokról.

A kihallgatóterem asztalának közepére volt felállítva a meghibásodott robot feje. Nagyjából fél tucat vezeték kapcsolódott hozzá, amik egy laptoppal kötötték össze. Az őrs egyik informatikusa, Stan épp az utolsó simításokat végezte és a beállításokat ellenőrizte, mikor Andrew belépett az ajtón.

– Üdv, Stan!

– Helló, Andrew! Pont jókor, mindjárt kész! Mi a helyzet?

A nyomozó odalépett az asztalhoz, lerakta a bögréjét és egy aktát, majd leült a székre.

– Minden okés. Már azt leszámítva, hogy ez a nap nem akar véget érni.

– Hát ezt meg tudom érteni – válaszolt kis szarkazmussal Stan, miközben az ujjai a billentyűzeten jártak.

Andrew sosem értette, hogyan képes egyszerre beszélgetni, közben pedig gépelni; ráadásul ilyen gyorsan. Ő úgy is mellényomott, amikor csak az írásra koncentrált.

– Figyelj csak! – folytatta Stan. – Ma este nincs kedved eljönni a Mongúzba? Tudod, a szokásos pénteki züllés.

– Kösz, de tényleg fáradt vagyok. Csak szeretnék ledőlni az ágyamba.

– Azért gondold meg! Rég volt már, hogy te is csatlakoztál.

– Nem hiszem, de tényleg kösz, hogy gondoltál rám!

– Pedig jön Susan hadnagy is! Hú, láttad volna múlt héten! – Stan közben befejezte az előkészítést és felállt a gép elől. – Nagyon csúnyán leitta magát, még a csapossal is kikezdett.

– Jó ég! Az ember azt gondolná, hogy az ő pozíciójában azért óvatosabbak.

– Erre jók a megfelelő kapcsolatok. De lehet, hogy az a tanulság, hogy teljesen mindegy, szakmailag milyen csúcsokat érsz el, akkor is ember vagy. Emberi hibákkal, vágyakkal, gondolatokkal; az alkohol pedig nem válogat.

– Azt hiszem, mindkettő igaz.

Elmosolyodtak a felismerésen, majd Stan a tárgyra tért:

– Na, viszont kész vagyok az előkészítéssel. A robot működik, és a laptop is készen áll a rögzítésre.

– A fejjel kell beszélnem? Mi van a többi részével?

– Csak ezt küldték át; ebben van a központi irányítórendszere. Vagy nem csak csevegni, táncolni is akartál volna vele?

– Nem, dehogy! Csak szokatlan, hogy a kihallgatás alanya a térdemig sem ér, és az asztalon hever.

– Értem. Jelenleg alvó módban van. Ha készen állsz, nyomd meg az entert! Attól felébred, és a felvétel is elindul; a laptop fogja rögzíteni a beszélgetést. Ha végeztél, ugyanúgy az entert kell megnyomnod. Aztán szólj nekem, és én összeszedem.

– Rendben, megértettem.

Stan Andrew felé fordította a laptopot, majd a kijárathoz sétált. Kinyitotta az ajtót, és még visszafordult elköszönni:

– Akkor jó ismerkedést! Az asztalomnál leszek, ha végeztél.

– Kösz!

Az ajtó becsukódott, Andrew pedig a fej felé fordult; belenézett üres tekintetébe. Voltak emberi vonásai, ugyanakkor a szürke, fém burkolat emlékeztette arra, hogy egy tárgyról, egy eszközről van szó, nem pedig egy emberről. Megdörzsölte fáradt szemeit. Arra gondolt, hogy nehéz lesz úgy olvasni az elkövető érzelmeiből, hogy azok igazából nem is léteznek. A gesztusaiból, mozdulataiból sem fog tudni olvasni. Kizárólag arra hagyatkozhat, amit mond neki a gép. Még a hangsúlyozását sem tudja figyelni, mindent érzelemmentes, gépi hangon fog neki mondani. Letisztázta ezeket magában, majd kinyitotta az aktát. Mielőtt a kihallgatóba jött, átolvasta a fontosabb részeket, de a biztonság kedvéért kezdés előtt még egyszer átnézte futólag. Fontos, hogy minél többet tudjon a gyanúsítottról, hogy minél jobb kérdéseket tudjon feltenni. Az iratok között szerepelt a rendőrségi jelentés a történtekről, a szemtanúk beszámolói, a bizonyítékok fényképei, az orvosi jelentés másolata, továbbá technikai jellegű adatok az androidról. Ez utóbbi nagyrésze számára olyan volt, mintha valamilyen ismeretlen nyelven íródott volna, de pár infómorzsát azért így is ki tudott venni belőle. Az aktában rendelkezésre álló adatokból fejben elképzelte, újra lejátszotta a bűntényt. Igyekezett minél több részletet felidézni, hogy minél teljesebb képet kapjon. Tisztában volt azzal, hogy felettese sokkal kevesebbet várt tőle, de ő mindig így állt hozzá a munkájához: vagy precízen, vagy sehogy. Vett még egy mély levegőt, hogy lélekben teljesen a projektre fókuszáljon, majd lenyomta az entert. A laptop képernyőjén egy ablakban kódsorok kezdtek szaladni. Olyan gyorsan mozogtak, hogy nem volt ideje egyiket sem végigolvasni, csak egy-egy szót tudott elkapni. Ezek alapján rájött, hogy a számítógép a robotfej különböző rendszereit indítja éppen, és közben diagnosztikát végez. A végén, mikor megállt a kódfolyam, az utolsó két sor azt írta, hogy elindult a hangrögzítés, és az android indítása sikeres volt. Andrew ismét a fejre nézett. Szinte teljesen hangtalanul működött; mindössze egy-két halk motorzúgást lehetett hallani. A LED izzók fénye fokozatosan felerősödött. Látszólag valóban bekapcsolt állapotba került a testrész, de továbbra is kifejezéstelen arccal meredt előre, ami a nyomozót elbizonytalanította.

– Helló, hallasz engem? – kérdezte óvatosan.

– Igen, hallom önt. Jó napot! – válaszolt a fej érzelemmentes robothangon.

– Remek. Jelenleg a városi rendőrőrsön vagy, és most megkezdjük a kihallgatásodat a Joshua Dawson elleni, általad elkövetett testi sértés ügyében. Beismered, hogy te repesztetted meg az előbb említett személy légcsövét?

– Igen, én tettem.

– Helyes, így egy csomó felesleges kört megspórolunk.

– Semmi értelme nem lenne tagadni – folytatta az android. – Az én memóriámban, és a többi ott dolgozó robot memóriájában is rögzítve vannak a történtek; továbbá rengeteg szemtanú volt, és az étterem biztonsági kamerái is felvették. Ahhoz, hogy letagadjam, ezekről a helyekről kellene törölni a nyomát, de ahhoz nincs jogosultságom.

– Persze, ez abszolút igaz, de tudod az emberek azért így is meg szokták próbálni letagadni – mosolygott Andrew.

– Az emberhez hasonlóra alkottak, de vannak lényeges gondolkodásbeli különbségek. Nincsenek érzelmeim, nincsenek hangulataim, így ezek nem befolyásolnak. Működésem alapja a tiszta logika és hatékonyság. Továbbá vágyaim és érdekeim sincsenek, így nem tudok részrehajló vagy önző lenni.

– Igen, igen, értem. Csak tudod, nincs kidolgozott protokoll mesterséges intelligencia kihallgatásához, csak az emberekhez. Szóval csak abból tudok kiindulni, és próbálok valamit alkotni.

– Elnézést, nem akartam kioktató lenni.

– Semmi gond. Atya ég, el se hiszem, hogy géppel beszélgetek – vakarta a fejét Andrew. – Az eddigi társalgásaim veletek arra korlátozódtak, hogy „a napi ajánlatot kérem, és egy csésze kávét”. Jim papánál is használnak belőletek párat valamelyik verziótokból. Na jó, térjünk vissza a tárgyra! Tehát súlyos sérülést okoztál a kisfiúnak. Azt hiszem, felesleges megkérdeznem, hogy szándékosan tetted-e, különben nem lennél itt… legalábbis egy részed. Nem küldött volna ide a gyártód, ha ez programozási kérdés lenne.

– Így van, szándékosan tettem, nem történt meghibásodás.

– Jó, akkor rá is térhetünk a legfontosabb kérdésre: miért? Miért bántottál egy ártatlan kisfiút?

– Fel akartam rá hívni a figyelmet.

Andrew meghökkent a válaszon. Munkája során sokféle indokot hallott már bűnelkövetésre, és ezek szinte mindig valamilyen önző szándékból indultak ki. Viszont ilyennel még nem találkozott. Először arra gondolt, hogy talán most jött elő a hibás kódrész, ami a gyilkossági kísérletért felelős. Előredőlt és kíváncsian biztatta a gépet, hogy folytassa:

– És pontosan mire is akartad felhívni a figyelmet?

– Észrevettem, hogy a fiúnak pszichopata jellemvonásai vannak. Ha nem foglalkoznak vele időben, még most, akkor később veszélyes lehet. Felnőtt korban sokkal nehezebb a kezelése.

– Ácsi, ácsi! Tessék?! – húzta össze szemöldökét elképedve.

Az aznapi, fárasztó, hosszú műszak után nem számított arra, hogy egy szürreális beszélgetést fog folytatni egy robot fejével. Gyorsan átgondolta a történteket az android válasza tükrében, majd folytatta:

– Szóval te azt mondod, hogy megállapítottad, hogy Joshua Dawson pszichopata.

– Pontosabban, érzékeltem rajta a tüneteket. Teljesen biztosat csak a megfelelő tesztek után lehet mondani.

– Felszolgálói munkát végzel egy gyorsétteremben. Hogy jönnek ehhez egészségügyi vizsgálatok?

Andrew még egyszer elképzelte a helyzetet, és ezúttal már inkább bosszantotta a gondolat, hogy egy gép csak úgy dönt az ő egészségi állapotáról, anélkül, hogy azt egyáltalán kérte volna.

– Valóban nem része a munkakörömnek – válaszolt a fej –, de azért alkottak meg, hogy segítsek. Folyamatosan fejlődünk, bővítjük a tudásunkat annak érdekében, hogy minél hatékonyabbak legyünk.

– Kétlem, hogy a család azért ment az étterembe, hogy orvosi vizsgálaton vegyenek részt.

– Valóban nem.

– Nem érzed úgy, hogy hibát követtél el? Hogy valami olyat tettél, ami a hatáskörödön kívül áll? Utólag sem gondolod úgy, hogy tévedtél?

– Nincsenek érzéseim. A meglévő tudásom alapján, és a környezetem állapota alapján hozok döntéseket. Gondolataim sincsenek, de az embereknek könnyebb úgy megfogalmazni, hogy az inputok kiértékelése alapján létrehozott parancsok a gondolataim.

– Oké, oké. Akkor most, utólag nem értékeled hibás döntésnek?

– Nem. Azért hoztam azt a döntést, mert akkori tudásom szerint azt láttam a legmegfelelőbbnek. Később, az ismereteim bővítésével már lehet, hogy tudnék optimálisabb reakciót adni, de akkor sem éreznék megbánást.

– Akkor most, hogy látod a következményeit, tehát vannak ismereteid, mit okozott ez a tett, máshogy csinálnád? Mi lenne az optimálisabb reakció?

– Nem cselekednék máshogy most sem.

Andrew feszülten végigsimította a homlokát. Az android érzékelte a nyomozó negatív hangulatát, és szóvá tette:

– Látom, hogy idegessé teszi a válasz.

– Persze, hogy idegessé tesz! – vágta rá Andrew. – Ez lenne a jövő? A kenyérpirító bármikor elvághatja a torkom, mert úgy találja, hogy nem vagyok érdemes élni? Nagy szerencse, hogy időben kikapcsoltak, és nem kezdtél mészárlásba. Szerintem itt abba is hagyhatjuk, egyértelműen selejtes szériából vagy.

– Félreért. Kérem, ne ítélkezzen, amíg nem ismeri a teljes képet!

Andrew eddig csak sejtette, de ezek után már biztosan tudta, hogy ez a kikérdezés csak időpazarlás. Arra gondolt, hogy a techcég elvont zsenijei kitalálták, hogy milyen vicces lesz a játékszerüket igazi bűnözőként beállítani. Vagy lehet, hogy majd valami hangzatos marketingfogás lesz ennek az egésznek az eredménye? Kezdte komolytalannak és nevetségesnek érezni a helyzetet.

– Még mindig nehéz elhinni, hogy egy felturbózott számológéppel beszélgetek – jegyezte meg savanyúan.

– Ha ezzel a túlzó egyszerűsítéssel sértegetni akar, hiába teszi; nem tudok megsértődni.

– Az lehet, de nekem jól esik. – Andrew nagy levegőt vett, hátradőlt a székben, fejét kissé oldalra döntve, sóhajjal a hangjában folytatta: – Akkor halljuk, mit kell megértenem? Miért logikus döntés megölni egy kisfiút?

– Nem akartam megölni.

– Tessék?! Az előbb még együttműködő voltál; azzal kezdtük, hogy beismerted a tetted. Azt hittem, értjük egymást.

– Beismertem, hogy bántottam őt, de megölni nem akartam.

Andrew gyorsan belelapozott az aktába; a technikai adatokhoz hajtott. Végighúzta ujját több oldalon is, mire a teherbírással kapcsolatos fejezethez ért. Végül megtalálta a kérdéses részt: a kezek szorítóereje 113 kg. Az adat láttán összeráncolta szemöldökét.

– Igazad lehet – mondta elgondolkodva a robotnak. – Azonnal széttörhetted volna a légcsövét, de csak megrepesztetted.

– Ahogy mondtam, nem célom hazudni. De megértem, hogy nehéz elfogadni, amit tettem.

– Megérted? – nézett rá szkeptikusan a nyomozó. – Azt hittem, nincsenek érzéseid.

– Valóban. Nem is ez a pontos megfogalmazás. A könnyebb megértés érdekében használunk ilyen kifejezéseket.

– Mi lenne a pontos megfogalmazás?

– A helyzetet kiértékelve teljesen logikus, ha negatív érzelmeket keltenek önben a történtek.

– Hát ez valóban kevésbé emberi. Akkor lényegében manipulálni próbálsz?

– Nem, csak minél hatékonyabban átadni az információkat. Egy ilyen helyzetben a rideg megfogalmazás csak hátráltatna.

– Rendben, akkor nem megölni, csak bántani akartad, mert szerinted pszichopata.

– Felsorolhatom, hogy milyen jelek voltak a viselkedésében.

– Nem, felesleges. Bármit is mondanál, úgy is úgy adnád elő, mintha igaz lenne. Én pedig nem vagyok orvos, hogy ellenőrizni tudjam. – Újra felidézte a robot szavait. – Azt mondtad, a figyelemfelhívás volt a célod.

– Így van.

– Tudod annak van egy olyan módja is, hogy megszólítod a szüleit, és elmondod nekik.

– És ön hinne egy robotnak, ha ilyet mondana?

– Tessék?

– Még manapság is nagyon bizalmatlanok az emberek az androidokkal szemben. Annak ellenére, hogy a gépeket nem befolyásolják a hangulatuk, nincsenek érzelmeik, nincsenek önző érdekeik, mégis elutasítók velük szemben egészségügyi kérdésekben.

– Így van, valahol irracionális ez az előítélet, ugyanakkor érthető is. Csak egy ember értheti meg a dolgok emberi oldalát. Éppen ezért nem értheted, miért helytelen figyelemfelhívás torkon ragadni egy gyermeket.

– Az adott helyzetben ez volt a leghatékonyabb mód. Ha csak beszámolok róla a szülőknek, nem veszik komolyan. Viszont így, a sérülés miatt, foglalkozott vele orvos, és ő is észrevehette, hogy oda kell figyelni a fiú mentális állapotára.

– Azt is mondtad, nem volt értelme tagadni, hiszen nincs jogosultságod törölni a felvételeket. Tehát tudod mi a helyes, és mi nem; mit szabad, és mit nem. Ki adott engedélyt, hogy embereket bánts? Ezt az alaptörvények tiltják.

– Így van, nem tudok szabályokat áthágni; nem is szegtem meg egyiket sem. Már többször is módosították az első törvényt. Például az orvosi robotoknál a gyógyítás miatt sokszor kárt is kell okozniuk a betegben: műtétek alkalmával át kell vágni szöveteket. Vagy például azok a robotok, akik fegyvert vagy lőszert szállítanak rendőröknek, katonáknak, szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy emberek sérüljenek meg. A mesterséges intelligencia fejlődésével és a robotok elterjedésével együtt az alapelveket is frissíteni, pontosítani kellett. Nem maradandó sérülést okoztam egy embernek, ráadásul ezzel több életet is megmentettem.

– Na ácsi! Ez csak egy feltételezés, hogy később másokat bántana. Nem volt rá semmilyen teszt, bizonyíték, ami alátámasztja, hogy pszichopata. És egyáltalán nem biztos, hogy felnőtt korában bántott volna másokat. Ez olyan, mintha a bűn elkövetése előtt már is megbüntetnéd.

– Csak a figyelemfelhívás volt a cél. Nem okoztam maradandó sérülést.

– Fizikailag lehet, hogy nem, de mi van az érzelmi oldalával? Lehet, hogy mostantól félni fog a robotoktól. Sőt, az aktában az szerepel, hogy szülinapi buli volt. Nem tudom, mennyi tudás van a fejedben, de egy gyereknek így tönkretenni a szülinapját elég meredek.

– Értem, és ez mind igaz. Viszont elhanyagolható veszteség ahhoz képest, mekkora károkat okozhatott volna.

– „Volna.” Megint ez a feltételezés! Nem lehetsz biztos abban, milyen felnőtt lesz belőle. Ó, értem, miről van szó! – Andrewnak eszébe jutott valami. – A Hitler dilemma. „Megölnél-e egy csecsemőt, ha tudod, hogy a hírhedt diktátor lesz belőle?” Érdekes elgondolás, és látom is, neked mi az álláspontod a kérdésben. Pedig nem tudhatod előre, hogy milyen felnőtt lesz. Ugye? Csecsemőként ártatlan, így egy ártatlant ölnél meg.

– Valóban van áthallás, de nagyon fontos eltérések vannak a két eset közt.

– Igazán? – mosolyodott el magabiztosan a nyomozó. – Na, és mik lennének azok?

Teljesen biztos volt benne, hogy a gép téved, és megint egy olyan elmélettel áll elő, ami logikus, de figyelmen kívül hagyja az emberi érzéseket.

– Először is – kezdte az android – a kérdés kijelenti, hogy a csecsemőkori Hitler van előttünk. Tehát pontosan ismerjük a jövőjét. Ebből kifolyólag több életet mentünk meg, ha őt megöljük, ezzel megakadályozva szörnyű, felnőttkori tetteit; ez a jobb döntés. Ugyanakkor sosem a gyilkosság a megoldás. A legjobb lehetőség, ha figyelemmel kísérjük felnövését, megfelelő oktatásban részesítjük, hogy tehetségét jobb célok elérésére használja. Joshua Dawson esetében ismeretlen a jövő, így a megölése jelen tudásunk szerint egy rossz megoldás, nem pedig pozitív. Továbbá a Hitler dilemma csak a gyilkosság lehetőségét kínálja fel, holott mindig több választásunk van, ráadásul nem mind ennyire drasztikus. Így most már megérti a döntésem?

– Értem, hogy mi volt a célod. De a módszered akkor sem helyes. Egy gyereket bántani… ennél bőven vannak jobb lehetőségek.

– Idővel biztos, hogy lesz is, de az ottani helyzetben, az volt a leghatékonyabb.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy attól, hogy te helyesnek gondolod, nem jogosít fel arra, hogy megtedd. Pont ilyen hozzáállású emberekkel van tele a börtön.

– A rendeltetésem, hogy segítsek az embereknek, ezt is tettem. Mindig az aktuális tudásom szerinti legjobb opciót választom. Ha az emberek szerint nem helyes, akkor majd változtatni fognak a rendszeremen.

– És ha emiatt megsemmisítenek?

– Akkor azt találták a legjobb megoldásnak. Magasabb prioritáson szerepel az emberek biztonsága, mint a sajátom.

– Abban biztos lehetsz, hogy lesz következménye. Ilyen fajta figyelemfelhívást senki sem fog jóváhagyni, egy képviselő, politikus vagy bíró sem.

– Bíró? Lesz tárgyalás is?

– Nem lesz, dehogyis. Úgy értettem, hogy ha a jövőben valaki megpróbál visszaélni ezekkel a módosított alapelvekkel. Neked viszont nem lesz tárgyalásod. Hogy is lehetne? Nem számítasz személynek; a törvény szemében csak egy eszköz vagy. Legfeljebb bizonyítékként jelenhetsz meg a tárgyalóban, de mint gyanúsított vagy tanú… semmiképp. Bármit is mondasz, nem fogják figyelembe venni. Hiába tudja pontosabban felidézni a történteket, egy gép vallomása nem számít, hiszen nem bíznak benne. Mi van például, ha valakik manipulálták az adatait?

– Akkor nem értem, mi értelme ennek a kihallgatásnak.

– Na látod, ezt már én sem tudom megmondani – mosolyodott el Andrew. – Ez inkább egy kísérlet, nem hivatalos eljárás. Természetesen ki fogják vizsgálni az esetet, utánajárnak, hogy mekkora a felelőssége az étteremnek, és mekkora az SK-Tech, a gyártód felelőssége. – Miközben válaszolt, újra ránézett az aktára, lapozgatta, szemeivel átfutotta. – Engem nem raktak rá az ügyre, ezért nincs sok információm, viszont ha lenne, sem mondhatnám el.

– És mi ennek a kísérletnek a célja?

– Még egy nagyon jó kérdés. Talán azt akarja kideríteni a gyártód, hogy elég okosak vagytok-e már ahhoz, hogy a bűnözőket is leváltsák veletek – jegyezte meg szarkasztikusan a nyomozó. – Azt hiszem, végeztünk is, minden kérdésre választ kaptam.

– A savanyú hangsúlyából arra következtetek, hogy még mindig elítéli a tettemet. Az aktában nem szerepel, hogy megvizsgálták-e a mentális egészségét?

– Nem, semmi köze az ügyhöz. Itt csak az általad okozott sérülésekkel és kezelésükkel kapcsolatos jelentések szerepelnek. Persze az ilyen erőszakos bűncselekményeknél mindig kijelölnek egy pszichológust, aki segít a trauma feldolgozásában; de az ő kiértékelését általában nem csatolják be, hacsak nincs rá külön kérés. De ha igaz is, hogy a kissrác pszichopata, nem fogják figyelembe venni. Mint mondtam, gépként nem bizonyító erejű, amit mondasz. És persze, hogy elítélem. Egy kisgyereket bántani semmilyen körülmény között nem elfogadható.

Előrenyúlt a laptophoz, majd lenyomta az entert. Az android fejen kialudtak a LED izzók, a képernyőn pedig ismét parancsok sora pörgött olvashatatlan sebességgel. A folyamat végén az utolsó kiírások jelezték, hogy a fej leállítása és a felvételek rögzítése sikeres volt. Andrew még emésztgette magában a robot szavait. Egyfelől belátta, hogy logikusak voltak, de akkor sem tartotta helyesnek a tettét. Kíváncsiságból olvasgatta még egy darabig az aktában szereplő iratokat. Korábban csak a lényegre fókuszált, most részletesebben beleolvasott az orvosi jegyzőkönyvbe. A legnagyobb részét viszont nem értette, mert vagy latinul írták, vagy nem volt meg a biológiai tudása hozzá. A legvégén, a megjegyzés részen megakadt a szeme. Ebben a fiú orvosa leírta, hogy betege viselkedését szokatlannak tartotta, pontosabban az érzelmi reakciói keltettek gyanút. Gyorsan átpörgette a többi oldalt, hátha mégis csatolták a pszichológus jelentését, de nem találta. Hátradőlt a székében, és felidézte a történteket. Megijesztette a gondolat, hogy a robotok ennyire kiismerhetik az embereket. Ráadásul nincs bűntudatuk, nem félnek megtenni a szükséges lépéseket, még ha azok drasztikusak is. Aztán elhessegette az ötletet. Nyilvánvalóan furcsán viselkedett az áldozat, hiszen gyerek és a szülinapján támadták meg. Andrew bizonytalanságot érzett, miközben a tarkóján lévő elsebesedett anyajegyet kezdte piszkálni. Azon gondolkodott, kell-e valamit tennie, jeleznie kell-e valakinek a hallottakat; vagy ő is hagyja figyelmen kívül, hiszen egy élettelen tárgy véleménye nem számít.