„A vastelep lelete” című írásom először 2012-ben jelent meg a „Felelőtlen próféta” című e-könyv kiadványban. Azóta sokan elolvasták, de szerettem volna nagyobb közönség elé tárni, így itt, a MECÉNA felületén is megjelentetem.

1. rész: Valóságok

 

Mindig legalább háromféle valóság létezik: a te valóságod, az ő valósága és az én valóságom. Attól függ, hogy mit honnan szemlélünk. Aztán ott van még a relatív és az abszolút valóság összeegyeztethetetlensége is. Egészen hétköznapi helyzetekben is láthatjuk a dolgokat eltérő módon, anélkül hogy valaki hazudna.

 

2. rész: A katonák valósága

 

Délután kettő óra körül járhatott az idő, amikor, az Eperjesi Légibázison az ügyeletes katona észlelte a jelzést. Ez a vészjósló, rövid pittyenéssorozat öt másodpercenként megismétlődött, ha nem igazolta vissza, hogy tudomásul vette. Ugyanez a jelzés azt is jelentette a fiatal hadfi számára, hogy a váltás előtt pár perccel nekiláthat jelentést írni, vagyis ha csak vaklármának bizonyul a dolog, akkor is elvesztegeti az első órát a délutáni pihenőjéből. Ennek megfelelően eléggé ingerülten kapcsolt vételre és rápillantott a monitorára.

A képernyőn több polgári repülőgép szimbóluma is látszott a szlovák légtérben, illetve a katonai radarok által érzékelt határon túli területekről. A pici repülőgép sziluettek mellett, azok mozgását követve elolvashatta a lajstromjelüket és egyéb adataikat is. Ezekkel nem is lett volna teendője, hiszen részét képezték a normális, mindennapi légiforgalomnak. A vészjelzést generáló valami azonban lajstomjel és bármilyen más azonosító nélkül repült be Lengyelország felől, a Magas-Tátra körzetében, ennek megfelelően egy kérdőjel szimbolizálta, illetve a radaregység bekarikázta pirossal. Láthatóan nagy magasságban lépett be a légkörbe, majd észak-északnyugat felől zuhant az ország felé.

– Meteor lenne? Vagy ballisztikus rakéta? – töprengett el pár pillanatig, majd azonnal átkapcsolt a környékbeli radarállomásokra a közvetlen vonalon. – Látjátok észak felől, amit én?

– Pozitív! – jött szinte azonnal és egyszerre a megerősítés a szliácsi katonai reptérről és a Tátra nyugati régiójában üzemelő radarállomásról.

– Olyan, mintha zuhanna! Nagyon gyorsan veszít a magasságából és meredek szögben jön lefelé! Ha nem csapódik be a Tátra gerincébe, akkor valahol Poprádtól keletre ér földet! – olvasta le a kapott adatokból a fiatalember.

Mire végigmondta, már jöttek is az újabb adatok, amelyeket kétszer is el kellett olvasnia, hogy biztos legyen bennük, s csak ezután szólt bele a mikrofonjába:

– Basszus! Fékezni kezdett! Lassul és ellaposodik az érkezési íve! Ez nem meteor!

A vészjelzési protokollnak megfelelően rácsapott a riadó elrendelését kérő nagy, piros gombra, ahogy ezt már oly sokszor elgyakorolta, de még sohasem próbálta ki, majd nyúlt is a telefonért, mert szinte azonnal csengeni kezdett. A vonal túlvégén az ügyeletes tiszt feldúlt hangja dörrent:

– Mi ez, katona? Vaklárma vagy éles?

– Jelentem, éles jelzés, uram!

A tiszt lecsapta a kagylót odaát. A riadójelzés felsivított a reptéren, riasztva az elhárítóütegeket és a bevetésre váró pilótákat. Mivel a feltételezett légicsapások elhárítására kiképzett egységeknek egytől egyig gyorsreagálásúaknak kellett lenniük, perceken belül mind a rakétaelhárító rendszer, mind pedig a harci helikopterek bevetésre kész állapotba kerültek. Az 1988 óta hadrendben álló Mi-17-es forgószárnyúakat nemrég leváltó UH-60M Black Hawk-ok rotorjai feldübörögtek, s csak a célkoordinátákra vártak.

A katona látta a visszajelzőn, hogy az eddig egyenesen haladó ismeretlen objektum pár pillanatra eltűnik a radar képernyőjéről, majd visszatérve már más irányba halad. Vélhetően hirtelen kis szögben elkanyarodott, majd megjelenve továbbra is nyílegyenesen repülve halad, egyenesen feléjük.

– Az objektum irányt változtatott! Még mindig ereszkedik és nagyjából a mi körzetünkben ér földet! A sebessége még mindig nagy – a futó adatokra pillantva látta is az értéket –, nagyjából három és fél Mach[1]. Egy perc, és becsapódik!

A radart ellenőrző férfi bele sem mert gondolni, hogy mi történik majd, amikor a mintegy hetven kilométernyi távot ezzel a hihetetlen sebességgel átszáguldó tárgy ideér. Nem volt fizikus, de azt tudta, hogy ez akkor is hatalmas károkat fog okozni, ha nincs rajta robbanófej. De miért indítana bárki robbanófej nélküli rakétát?

Tizenöt másodperc telt el közben és a szimbólum újra irányt váltott, de most nem olyan élesen, mint az előbb, hanem szép széles ívet rajzolva délkeleti irányba, Kassa felé. A radar előtt ülő elemző villámgyorsan olvasta be az adatokat, illetve ezzel párhuzamosan át is küldte őket a felemelkedő harci gépeknek. Bár kétségesnek tűnt, hogy használni tudják a két darab beépített 7.62 mm-es M60 gépágyút olyan célpont ellenében, amely ilyen iszonyú sebességgel mozog, mégis tűzkész állapotba hozták őket.

A tárgy mozgása lassulni kezdett és már csak nagyjából ezer méter magasan lehetett. Folytatta az ívet, így valószínűnek látszott, hogy nem Kassa a célpont. A támaszponton el sem tudták képzelni mi lehet és mit akar. Az, hogy nem válaszolt az azonosítást kérő parancsra, egyértelműen a támadó jellegét mutatta, ám az első feltevést, miszerint valami ballisztikus rakéta lenne, már elvetették: a sebessége túl alacsonnyá lett az ilyen eszközökhöz képest. A ballisztikus rakéták átlagos sebessége húsz-huszonkét Mach körül van, ez a valami pedig mostanra alig haladt a hangsebesség felett és folyamatosan lassult.

A földi megfigyelők látták, ahogy elnyújtott ívben kondenzcsíkot húz az égen az azonosítatlan objektum, de magát a tárgyat nem látták. A hangja a szuperszonikus vadászgépekére emlékeztetett.

A harci helikopterek már látótávon belül voltak, de egy távolabbi reptérről felszállt két MiG-29 harcirepülő is, amelyek ide tartottak, illetve beélesítették a szlovák légvédelem SZ-300-as, nagy hatótávolságú rakétaelhárító rendszerét is és várták a tűzparancsot.

Sok-sok radar és szempár követte a levegőből, még több a földről a valamit. Az pedig csak süllyedt, süllyedt. Aztán egyszer csak abbamaradt minden: a kondenzcsíkot mintha elvágták volna és elenyészett a sivító zaj is. Immár csak a közeledő MiG-ek hangja hallatszott távolról. Mindez közelítően a Bukovec-tó felett, Kassától nagyjából tíz kilométerre nyugatra. Ekkor a radarok szerint az objektum háromszázötven méter magasan repült.

Nem történt robbanás, nem hallatszott detonáció. Egész egyszerűen megszűnt a jelenség.

 

– Hogyhogy eltűnt? – a magasrangú tiszt tajtékzott a dühtől. – Egyértelműen nem valami kavics volt az űrből! Irányt változtatott és siklási szöget! Ilyet csak mesterséges objektum tud csinálni, egy kődarab nem. Ráadásul nem csak mi mértük be, de látták a magyarok is a bánkúti lokátorállomás felől, meg az ukránok is Munkács környékéről. Ennyien nem tévedhetnek.

A kisebb rangú tisztek és a legénység szemlesütve álldogált. Nem hazudtolhatták meg a főtisztet, de a tárgy tényleg eltűnt egy szempillantás alatt. Nyomtalanul.

A tábornok körbepillantott:

– Ki mérte be elsőként?

– Parancsára, uram! Jaroslav Horvat tizedes jelentkezem! – jelentkezett a fiatal rádiós.

– Pihenj, fiam! Szóval maga vette először észre ezt az izét? Mi volt a benyomása róla?

A fiatalember pihenőállásba helyezkedett és úgy válaszolt:

– Először egyértelműen valamilyen égi objektumnak tűnt, uram! Egyenes pályán zuhant nagy sebességgel a Tátra irányába, ám még lengyel légtérben elkezdte korrigálni a siklási szögét, ezzel elkerülve a becsapódást. A megadott koordinátára érkezve hirtelen irányt váltott, és úgy haladt tovább felénk. Egész pontosan Eperjes felé. Ekkor azt gondoltam, hogy valamilyen irányítható ballisztikus rakétával van dolgunk, bár ahhoz elég lassan haladt.

– Milyen magasságban lehetett, amikor irányt váltott?

– Nagyjából – a katona belepillantott a kezében szorongatott jegyzetfüzetbe –, …úgy kétezer méteren lehetett a tengerszinthez képest.

– Elképzelhető, hogy a hegyek közt nekiütközött valaminek, és azért váltott irányt?

– Igen uram! Erre mi is gondoltunk, ám az sem magyarázza meg a további intenzív lassulást és azt a repülési ívet, amit a hirtelen irányváltás után követett.

– Értem. Világos. Tehát szinte minden kétséget kizáróan mesterséges objektumnak gondolja, katona?

– Igen, uram! Bár meg kell jegyezzem, hogy ez nem a szakterületem, vagyis ez csupán a magánvéleményem!

– Ez természetes! De most arra is voltam kíváncsi! – végignézett a többi hadfin: – Azt kiszámolta valaki, hogy a korábbi ívet követve és figyelembe véve a sebességcsökkenést, hová kellett volna esnie?

Senki nem jelentkezett, de aztán az előbbi katona feltette a kezét. Viccesnek tűnt a gesztus itt a legnagyobb hadiállapotban. A főtiszt intett a fejével, mire amaz újra a papírjaiba nézve válaszolt:

– Ha az objektum folytatta a kanyar ívét, miután szem elől vesztettük, és a sebességcsökkenése is lineáris maradt, akkor nagyjából tengerszint felett kétszáz és háromszáz méter közelében csapódhatott be a Rozsnyói-hegység keleti oldalába. Vélhetően épp csak átbukott a Kassai-hegység gerincén, akkor már nem lehetett túl magasan. Viszont a Bukovec-tó felett még látták a helikopterekből.

– Márpedig akkor valahol ott kell lennie a roncsoknak. Nyomtalanul nem zuhanhat le semmi! – jelentette ki, majd gyors, határozott szavakkal folytatta. Utasításokat adott a jelenlévőknek, kiosztotta a feladatokat, majd felvette a telefonját, és azon keresztül is parancsokat osztogatott. Lefújta a készültséget. Megtehette, a rangja ehhez elegendőnek bizonyult.

Az eperjesi bázisról két terepjáró indult Kassára, ott pedig csatlakozott hozzájuk egy katonákat szállító kisteherautó. A három autóból álló konvoj alig több mint fél óra alatt kiért az autópályán Tornáig, majd ott kétfelé válva az egyik dzsip Ájfalucska felé vette az útját a keskeny aszfaltúton, a többiek pedig Szádelőre, ahonnan egy erdei út vezetett fel a Havrania Skala nevű csúcs közelébe. A radarkezelő katona adatait számítógéppel pontosítva úgy számolták, hogy amennyiben az objektum megtartotta eredeti repülési ívét és lassulását, akkor nagyjából valahol ezen a környéken kellett becsapódnia. Az elméletben volt persze nagyon komoly hibalehetőség, hiszen miután eltűnt a valami, akár irányt is változtathatott, de esélyt akartak adni maguknak azzal, hogy legalább körülnéznek a lehetséges helyszínen.

A katonák igyekeztek minél magasabbra jutni autókkal, ám így sem kerülhették el a hegymászást, amit tovább nehezített az időközben eleredt eső. Az autóik a patak partján haladó dózerolt útról az erdőbe felkanyarodva, alig valamicskét tudtak előrehaladni. Végül a csúcstól nagyjából négyszáz méterre meg kellett állniuk, majd a meredek, fenyőkkel kevert bükkösön át másztak fel a csúcsig. Edzettségük ellenére lihegve érték el a tetőt, ahol a tábort szándékozták felállítani. A felszerelést cipelve ez nem is lepte meg őket, hiszen ahogy saccolták, néhol harminc-harmincöt fokos szögben kellett kapaszkodniuk. Ide sajnos csak az erdészeti út vezetett fel, az pedig most átázva járhatatlan lett a sártól. Mivel minél kevesebb külsőst kívántak bevonni a kutatómunkába, így csak engedélyt kértek az erdészettől, helyi kísérőt és erdészeti járművet – amely képes lett volna megmászni az iszamos oldalt – nem.

Gyorsan tábort vertek, majd egy újabb körrel felhozták a felszerelés még hiányzó részét is, és már csak az eső elálltát kellett kivárniuk, hogy a drónokkal átkutathassák a környéket.

A csapat másik része ezalatt a környékbeli kistelepülésen kérdezősködött, hátha tapasztalt valaki valami szokatlant. A helyiek ugyan gyanakodva, de azért készségesen válaszolgattak, ám senki semmi furát nem látott, hallott.

Az eperjesi bázis vezetője közben kapcsolatba lépett a legfelsőbb szlovák katonai vezetéssel, mivel az incidenst nem lehetett helyi szinten tartani. A katonai vezetés egyértelműen és határozottan jelezte, hogy akár valamely környező ország provokációja áll a háttérben, akár valami más, teljes kivizsgálást kérnek. A „valami más” jelentését nem részletezték, óvatosan kerülte mindenki, hogy kimondja, mire gondol. Vasfüggöny leomlása ide, EU-hoz való csatlakozás oda, az egykori keleti blokk országaiban az ilyesmi a mai napig tabutémának számított és hamar megkapta a „dilis” bélyeget, aki felelőtlenül UFO-ról fecsegett.

 

Egy négy főből álló elemzőcsoport késlekedés nélkül elindult a Magas-Tátrába, miközben telefonon át elérték a Tátrai Nemzeti Park vezetőségét. Az igazgató azonnal felajánlotta, hogy a kutatócsoport rendelkezésére bocsát egy speciális, erdészeti terepjárót, illetve két hegymászó kollégát.

A csapat arra keresett magyarázatot, hogy miért változtatott élesen irányt az objektum a hegygerinc közelében, illetve ki akarták hallgatni azon szemtanúkat, akik esetleg a közelben tartózkodtak. Mivel egészen pontos koordináták álltak a rendelkezésükre, nagyjából be tudták határolni, hogy hol kutakodjanak. A megközelítés azonban így sem tűnt egyszerűnek, még a Kassától délkeletre kutakodó csapatnál is nehezebbnek bizonyult a dolguk. A főbb utakról lekanyarodva Matlárházáig (Tatranské Matliare) haladtak a saját, katonai járművükkel, majd átpakolták a felszerelésüket a már ott várakozó erdészeti terepjáróba. A holmik és a műszerek csomagtartóban való elrendezése után a helyi sofőr magabiztosan indult el a Fehér Víz parkolóig, majd ott balra bekanyarodva a park portáján egy durva köves úton megindultak felfelé, a Zöld-tóhoz (Zelené pleso). A fenyvesek közt felfelé zötykölődve majdnem fél órát vett igénybe a hét-nyolc kilométeres út megtétele, néha még a robusztus négykerék-meghajtású jármű terhelhetőségének határait is feszegetve. A kerekek alól kipörgő öklömnyi kövek és az itt-ott ferdén megdőlő útfelület semmiképp sem egy kényelmes családi piknikezés érzetét idézte az üléseken szorongókban. A néha ijesztően megdőlő kaszni arra sarkallta az amúgy egyáltalán nem gyáva katonákat, hogy ujjuk fehéredéséig kapaszkodjanak az ajtóba, az ülésbe. Egyedül a sofőr arca tűnt egykedvűnek; vélhetően ő nem először járt itt ezzel az autóval.

A hátuk mögött, kissé lemaradva egy kétszemélyes quad követte őket felpakolva. Sejtették, hogy a segítségül kapott hegymászók lehetnek azok.

A menedékházhoz érve elfogyott az út, tehát az erdészeti autó eddig tudott csupán segíteni. A holmijaikat óvatosan kipakolták, közben megismerkedtek az őket beérő hegymászókkal, és megmutatták nekik egy laptopon, hogy nagyjából hova akarnak menni. A magasabbik elővett egy részletes turistatérképet, és azon tájolta be, mi is a cél:

– Ha jól értem, akkor ide, a Muran csúcs és a Nagy-tető (Novy Vrch) közti gerincre akarnak kijutni – bökött az ujjával a papírra. – Az utolsó pár métert leszámítva nem lesz durva. Elég sokan járnak errefelé mezei turisták is. Viszünk mászó felszerelést, de nem valószínű, hogy szükség lesz rá!

– Nagyjából, igen – ellenőrizte a csoport vezetője a sportember által mutatott helyet. – Méterre pontosan nem tudjuk a helyet, és az igazat megvallva nem is tudjuk, hogy mit keresünk.

– Tudnak adni esetleg valami támpontot mégis?

– Sajnos nem… – jelentette ki határozottan a katonai gyakorlóba öltözött férfi, majd hozzátette –, bármit, ami szokatlan.

– Értem! – természetesen nem értette. – Mi lehet ilyen titkos, katonai dolog, ami miatt szemrevételezik a csúcsokat?

– Egy kérdés! – szólalt meg a másik hegymászó, miközben az öltözetét rendezte. – Kapcsolatban lehet a dolog azzal, hogy tegnap robbanást hallottunk ebből az irányból, meg olyan hangot, mint amikor vadászrepülő húz el az ember feje felett?

A katonák összenéztek. A pillantásukból egyértelmű volt, hogy a válasz „igen”, de ezt egyikük sem erősítette meg. A hegymászók bólintottak, megértették. A magasabb újra a térképre nézett:

– Itt, a Tátrai Országút nevű ösvényen felmászunk a Nagy Fehér tóig (Velké Biele Pleso), majd a kék jelzésen a Kopa-hágóig (Kopske sedlo). A Kopától továbbmászunk a Siroka-nyeregig – ujjával követte a jelzéseket. – Innen jelzetlen úton haladunk majd. A Zdiarska Vidla, a Havlan és a Nagy-tető csúcsait érintve érkezünk a megadott pontra. A Nagy-tetőtől már nem vezet tovább ösvény sem, így ott már óvatosan kell haladnunk, bár nem hinném, hogy kötelekre szükségünk lesz. Mi azért visszük.

– Mennyi lesz az út …úgy nagyjából?

– Ez kilenc kilométer lehet oda. Közben nagyjából hatszáz méternyit kell emelkednünk és kétszázat ereszkedni. Visszafelé ugyanez fordítva. Nem tudom, mennyire vannak hozzászokva a hegymenethez és a ritkább levegőhöz, mert igazából maguktól függ. Meg a szerencsétől is, hogy ne kapjunk ki esőt.

 

A kutatást végző katonák jól képzett, kitűnő erőnlétű, fiatal emberekként sem tudtak úgy haladni, ahogy a hegymászók diktálták volna a tempót, de szerencsére nem kellett rohanniuk. A jelzett turistaúton egy-két kirándulóba botlottak csak. Nagy zsákjaikkal a hátukon ereszkedtek lefelé, ráköszönve és picit rácsodálkozva a tájidegenül ható harci öltözetet viselő kompániára. Néha meg-megállva, pár perces pihenőkkel egészen gyorsan feljutottak a jelzett út tetejéig, a Siroka-nyeregig. Itt a további mászás előtt leültek kicsit pihenni a kihelyezett padokra. A csapatvezető tiszt a gerinc déli oldalán induló ösvényt nézegette, majd megkérdezte a hegymászókat, hogy arrafelé nem rövidíthetnének-e? Akkor nem kellene megmászni a csúcsokat.

– Nem. Nem véletlen, hogy kitették a figyelmeztető táblát! – mutatott a sárga mezőben nyitott fekete tenyeret szimbolizáló veszélyt jelző piktogramra. – Ez a déli oldal épp olyan meredek, hogy ha valaki megcsúszik, akkor nem tud megállni, és egyre gyorsabban görögve lezuhanhat, ráadásul itt az oldalban három forrás is ered. Ezeken igen veszélyes átkelni ilyen körülmények közt. Felszereléssel, képzetten persze átvághatnánk rajta, de sokkal gyorsabb és egyszerűbb a csúcsok felé.

A katona beletörődően bólintott. Nem bánta volna, ha nem kell továbbmászniuk, mert már mindannyian eléggé fáradtnak érezték magukat, de egy profival nem állhatott le vitázni.

 

Az utolsó szakasz tényleg nem volt könnyű. A Nagy-tetőnél véget ért a kíváncsiskodók által kijárt kirándulóösvény és már csak az itt-ott ingatag köveken egyensúlyozva tudtak továbbhaladni a szélesebb, délnyugatra hajló gerincen. Nem kellett sokáig kutakodniuk!

Három-négyszáz méter megtétele után egy termetesebb szirt megkerülése után azonnal tudták, hogy nyomra bukkantak; nem csak a katonák, hanem a hegymászók is, pedig sejtelmük sem volt, mi is a keresgélés tárgya. A sziklával átellenes oldalon az enyhe emelkedő felülete úgy nézett ki, mintha valaki egy óriási gereblyével húzta volna le a mázsás gránittömböket az alapfelületről. A frissen kiszakított hegydarabok szóródása azt mutatta, hogy valami nagy tömegű vagy nagy sebességű tárgy csapódhatott észak felől a gerincbe, kitépve a felső rétegeket.

– Mi a büdös franc? – csúszott ki az alacsonyabbik hegyi vezető száján. – Lezuhant egy repülő ide? Vagy mi?

A két hegymászó összenézett. Hiába titkolóztak az egyenruhások, itt bizonyosan lezuhant valami. Talán valami új vadászgép. De hol vannak a roncsok? Egy ekkora erejű becsapódásnál mindig láthatók szétrepült gépdarabok. Az egyik katona odafordult hozzájuk:

– Valószínűleg meteorológiai léggömb.

– Léggömb – ismételte meg a magasabb túravezető minden meggyőződés nélkül. – Naja! Gondolom betonszárnyakon.

A katonák nem erőltették a témát. Nem akarták a kisérőiket azzal megalázni, hogy hülyének nézik őket. Egy általános iskolás gyermek sem vette volna be azt a maszlagot, hogy bármiféle léggömb képes akkora kárt okozni, mintha egy óriási dózer tolta volna le a fél hegyoldalt. Arról nem beszélve, hogy a hasonló baleseteket a legritkább esetben vizsgálgatnak úgy, hogy sugárzásmérő Geiger Müller számlálót használnak, illetve ütésálló kémcsövekbe gyűjtik a horzsalékanyagot. Nem mondhatták meg az igazságot, ezt tiltotta a titokvédelmi fogadalmuk, de átlátszó ostobaságok közlését sem érezték helyénvalónak.

Rengeteg fotót készítettek, minden gyanús anyagdarabot eltettek a magukkal hozott tárolókba és mindent lemértek, amit lehetett a lézeres távolságmérőikkel. Közel egy órányit dolgoztak, amikor egy jókora dörrenést követően a kísérőik jelezték, hogy ideje lenne indulni, mert nem túl szerencsés, ha a zivatar a gerincen, kitett helyen kapja el őket.

 

A különítmények másnap értek vissza Eperjesre, ahol időközben kialakítottak egy bázist a válságstábnak. Megjelent néhány civil kutató is, akiket kiemelt sürgősséggel rendeltek be.

A Tátrából visszatérők rengeteg anyaggal és mérési eredménnyel megrakodva számolhattak be az élményeikről, de sajnos a másik, drónröptető csapat semmit sem talált. Utóbbiak módszeresen körbejárták a becsapódás feltételezett környezetét, mindent levideóztak, mindenkit megkérdeztek, de sehol semmit nem találtak, senki nem látott vagy hallott semmit. Az eredmények ismeretében az első radarészleléstől egészen a Bukovec-tónál történt eltűnésig fel tudták idézni a történteket. A nagy magasságból érkező tárgy Krakkó irányából zuhant meredek pályán lefelé, majd egyre jobban ellaposodó haladási szögre váltva éppenhogy súrolta a Tátra egyik gerincét. Bár az ütés ereje hatalmas lehetett, az objektum nem esett darabokra, hanem mintegy harminc foknyit kelet felé eltérülve tovább ereszkedett. Eddig oldalirányú kormányzást nem végeztek rajta, ám a röppályát elemezve látszott, hogy az ütközést követően azonnal enyhe ívű kanyarodásba kezdett.

A sebességeket és a manővereket tekintve kiejthették a ballisztikus rakéta elképzelését, az ütközés erejéből számolva pedig azt is, hogy ember alkotta tárgy lenne. A számítások azt mutatták, hogy a legedzettebb földi tárgy sem lett volna képes ezt a behatást úgy átélni, hogy megmaradjon a repképessége. Bármi, amit valaha megépítettünk a bolygónkon, szétporladt volna szélsőséges körülmények közt.

A jelenlévőket frusztrálta a megnövekedett nemzetközi figyelem is. Magyarország, Ukrajna és Lengyelország is jelezte, hogy igényt tart a kutatási anyagokra, mivel az ő biztonságérzetüket is veszélyezteti a beazonosítatlan repülő objektum. Sajnos azonban igazi kutatási anyag nem létezett. Semmi igazán elemezhető nyomra nem bukkantak: sem anyagtörmelékre, sem szerkezetdarabokra, sem bármi egyébre. A fiatal lánchegység tetejének legyalulásáról készült mérési eredményeken és fotókon kívül csak a radarkészülékek mérési adatai, illetve néhány elmosódott videófelvétel állt a rendelkezésükre a kondenzcsíkról, amit a területen lebzselő természetjáróktól, hobbivideózóktól koboztak el. Ez nagyjából a nullával volt egyenlő.

A szlovák kormány utasította a katonaságot, hogy módszeresen járják be a lehetséges területeket és bármilyen furcsaságot észlelve intézkedjenek, de eredmény hiányában néhány hét után alább hagyott a lelkesedés, és az egész úgy vonult be a honvédség levéltárába, mint „Eperjes – Tátrai Anomália”.

 

3. rész: A vastelep valósága

 

Bohuš Motoška utálta a dolgokat. Az embereket is és a tárgyakat is. Nem tudta eldönteni, melyiket jobban. Utálta, hogy ahelyett, hogy a csöpörgős, őszi időben a teraszon, a hintaszékében üldögélve olvasgathatná a nyelvészeti kiadványokat, amit tegnap kapott meg az Egyesült Államokból, itt kint a kertben kell szétbontania az elrohadt, szétrozsdásodott kerítést. Utálta a szomszédot is, akinek a fája rádőlt a kerítésdarab végére és ezzel nyilvánvalóvá tette annak alkalmatlanságát. A saját feleségét nem utálta, pedig ő tette fel az „i”-re a pontot, amikor jellegzetes „ezt meg kellene önként csinálnod” hangsúlyával jelezte:

– Édesem! Ideje lenne megreparálni a kerítést. De legjobb lenne lebontani és megcsinálni a helyet az újnak!

Így most itt vacakolt a csípőfogóval, a feszítővassal és felkészült arra is, hogy a sarokcsiszolót is használnia kell majd, hogy levagdalja a kifordított, eltört, rozsdaette csonkokat.

Nagyjából ekkor hallotta meg a repülőgép sivítását felettük. Felpillantott ugyan, de csak a levegőben húzott csíkot látta már, magát a repülőt nem.

– A büdös francért repkednek ezek ilyen közel! Hogy esne le mind! – kívánta morcosan, de azért meglepődött, amikor szinte ugyanebben a pillanatban elhalt a zaj, mintha elvágták volna. Sohasem hitt a szómágiában. Az égre pillantva annyit látott, hogy a kondenzcsík megállt, nem megy tovább előre. – Fura!

Nem foglalkozott a dologgal, és a nap folyamán sem jutott eszébe újra. Lekötötte a figyelmét a tönkrement vas darabolása. Amint végzett, az egész ócskavas gyűjteményt összehordta elöl, a garázs mellé, hogy majd valamikor elviszi valahová. Mire beesteledett, végzett is, és holtfáradtan ment be a házba vacsorázni.

Reggel, amikor felébredt, a nejét nem találta maga mellett az ágyban. Biztos lement, reggelit főzni – gondolta, de jó negyedórán át semmi zajt nem hallott odalentről a kiskonyhából. Morcogva felkelt, magára húzta a fürdőköpenyét és a papucsát, aztán leklaffogott a lépcsőn. A teraszajtót zárva találta, megnézte tehát a bejáratot. Kipillantva látta, ahogy élete párja egy dzsekiben álldogál a garázs előtt és csípőre tett kézzel a vashalmot nézegeti. Rosszat sejtett, ami be is igazolódott, mihelyt a nő észrevette, hogy az ajtóban állva lesi.

– Mi a terved ezzel? – bökött a nagyjából elrendezett ócskavas kupac felé.

– Terv? Miféle tervem lenne ezzel a sok szarral? – kérdezte Bohuš felvont szemöldökkel, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak az első gondolatot mondta ki hangosan.

– Igen! Terv – válaszolta a nő. – Meddig fogjuk itt kerülgetni?

Bohuš megvonta a vállát. Nem szeretett nagyon távoli célokat kitűzni maga elé. Tervezni sem szeretett hónapokra előre.

– Ma úgyis mész be vásárolni Kassára, nem?

– De – a férfi rosszat sejtett. Az ilyen kérdéseket általában mindig valami kész cselekvési terv követte, amire nem mondhatott nemet, hiába is utálta az egészet.

– Akkor elvihetnéd a hulladéktelepre az egész kupacot. Reggeli után segítek bepakolni a furgonba! A Hernád parton van egy arrafelé, ahol mész fel a hídra. A vasúti aluljáró után kell lekanyarodni valahol.

– Eszemben sem volt átmenni a hídon! A Coopban akartam bevásárolni – tett Bohuš egy gyenge próbálkozást, de tudta, hogy ez nem fogja megváltoztatni neje álláspontját.

– Nem olyan nagy Kassa! A Coopnál csak továbbmész a Moszkva úton.

– A Moszkván, meg a Toryškán, meg a Štúrován …mennyicske az? Oda-vissza tíz kilométer? Az nem sok, de hétköznap a tumultusban… – gondolta, de hangosan nem mondta ki. Tudta, hogy a feleségét cseppet sem hatja meg, ha a fejébe vesz valamit. Pedig olyan szépen elképzelte, ahogy az új Skodájukba ülve, kényelmes ráérősséggel elautókázik az élelmiszeráruházig, ott bámészkodva bevásárol, majd a szinte üres úton visszakocsikázik ide. Ehelyett mehet azzal a vacak furgonjukkal, nyakig hulladékvasban és keresgélheti a folyóparton a hulladékátvevőt. – Egyáltalán, honnan tud ilyeneket ez a nő?

Sóhajtva vonult vissza reggelit készíteni.

Természetesen nem hagyta, hogy a nála egy fejjel alacsonyabb, vékony nő pakolássza a vasakat, s bár cseppet sem fűlött a foga az egészhez, felvette kopott munkáskesztyűjét, amelyről tegnap még azt hitte, hogy sokáig nem lesz a kezén, és komótosan feldobált minden hulladékot a platóra. Ilyen az élet!

 

A címet nehezen találta meg, kétszer is kellett kérdezősködnie. Túl is ment a hídon, majd a túlparton egy jó szlovák elmagyarázta, hogy hol kell lekanyarodni, ha meg akarja találni a vastelepet. Persze, a VASTELEP így, csupa nagybetűvel. Akit megkérdezett, annak láthatóan ez lehetett a megélhetése. A Vas …nagybetűvel. Na, mindegy!

Lassan odakeveredett, a végén persze könnyű volt, mert nem vezetett már más út. A folyó partján elterülő hulladéktelep nem keltett túl jó benyomást. Olyan volt, mint a többi hasonló vállalkozás országszerte: zűrzavar, gyanús arcok és bunkó átvevő. Még a visszaköszönés is láthatóan nehezére esett, amikor Bohuš ráköszönt.

– Tolasson oda a mérleghez – utasította a borostás, ellenszenves férfi unottan.

Bár nem szerette, ha utasítgatták, nem látta értelmét vitázni. Rükvercbe váltott és hátragurult, egész közel az ősrégi mérőeszköz rakodólapjához. Közben a mellette álló nagyobb mérlegnél éppen egy csapat roma hajigált lefele mindenféle ócskavasat egy ránézésre legalább százévesnek tűnő, lelakott Zuk kisteherautóról. Kisebb vita alakult ki az átvevők és köztük, mert minden áron le akartak méretni egy lemezkályhát is, de a borostás és rosszarcú csapata ezt nem engedte:

– Egy frászt fogtok nekem salakot itt hagyni vasárban! Hülyének néztek?

Bohuš érezte, hogy ezek ismerhetik egymást és most csak a szokásos ügymenetet látja, mégis felzaklatta a hangnem, ahogy egymással tárgyalnak. A cigányok szidták az átvevőket, azok meg őket. A hangos káromkodás ellenére nem látszott valószínűnek, hogy tettlegességig fajulhat a vita, ennek ellenére a furgonról pakolászó férfi inkább átállt a mérleg túloldalára.

Amikor végzett, intett a borostásnak, az pedig az ellensúly ide-oda csúsztatásával beállította az egyensúlyt, majd leolvasta az értéket:

– Negyvenhét kiló! Menjen oda az irodához, mindjárt megyek!

Az iroda – kis, kétszemélyes bádogkuckó – előtt egy nagyon kövér, zsíros hajú, ápolatlan öregember üldögélt, aki szintén nem köszönt. Bohuš odagurult, majd kiszállva az autóból behúzódott a bungaló mellé, a szélárnyékba. A roncstelepen itt tárolták az értékesebb anyagokat: a vörös- és sárgarezet, az alumíniumot, arrébb egy halom szíjtárcsa nélküli motort. A férfi unottan nézelődött, amikor valami furcsaságon akadt meg a szeme.

Az alumíniumlemezek, összenyomott italosdobozok közt egy enyhén íves, zártszelvényre emlékeztető valami feküdt, aminek az egyik oldalán finom rovátkák, a másik oldalán pedig mintha írásjelek látszottak volna.

Odalépett a kupac mellé és kiemelte a tárgyat. Nehéznek tűnt, sokkal nehezebbnek annál, hogy alumínium lehessen. Csodálkozva forgatgatta és próbálta kitalálni, mi lehet, amit a kezében tart.

– Ne nyúlkáljon a színesfémhez! – dörrent rá hátulról a széken terpeszkedő hájas alak.

– Csak nézem, hogy mi ez! Nem alumínium, az biztos.

A tárgy szélesebb végén valami nagyon különös csatlakozó látszott, a közepe táján pedig egy kis téglatest formájú kitüremkedés. Úgy tűnt, hogy valamiképpen elmozdítható, tehát nincs egybeöntve a tárgy többi részével. Bohuš a hüvelyk- és a mutatóujja közé csippentette, aztán finoman próbálta elmozdítani erre-arra. Sikertelenül. Megpróbálta elforgatni is, először az óramutató járásával egyező, majd azzal ellentétes irányba. A második próbálkozását siker koronázta. A téglatest elfordulásával egyszerre a tárgy egy része elmozdult és félrecsúszott egy ovális felület. A férfi eddig nem is vette észre, hogy ott nincs egybeöntve a felszín; sőt igazából most sem látta, hogy hová csúszott el a lemez. Nem töprengett sokáig, mivel látta, hogy a szabaddá vált tenyérnyi ovális nyílásban van valami. Benyúlt és kivette.

Közben a kövér strázsa idegesen nyújtogatta a nyakát. Nem láthatta mit csinál a kíváncsiskodó, mert féloldalt állt neki, de azt látta, hogy a kezében tartja a tárgyat, amit az előbb húzott ki az alugyűjtősínek és sörösdobozok közül:

– Ha nem alu, akkor hozza ide!

Bohuš egy ötlettől vezérelve zsebre vágta a kisebbik tárgyat, amit sikerült kibányásznia a nagyobból, majd odasétált az ülő alakhoz és átnyújtotta a valamit neki.

– Ez tényleg nem alu! – értett egyet a zsíros hajú öreg, miközben szakértelemmel saccolgatta a kezében tartott tárgyat. – Mi a fene ez?

– Honnan tudjam? A maguk szemétje – vonogatta a vállát Bohuš.

Utálta ezt a helyet, utálta az ellenszenves öreget is. Végre megérkezett a borostásarcú is, miután lemérte a cigányok holmiját. Megfogta a tárgyat, amit az üldögélő vénség nyújtott neki:

– Mi ez, papa?

– Fene tudja! Ott volt az alu közt. Ő találta – bökött az állával Bohuš felé.

– Ott találta, abban a kupacban? – kérdezett rá a borostás.

– Igen. De nem tudom, mi ez.

– Én sem tudom, de hogy nem alu, az biztos. Kurva cigányok közé keverték, amikor átvettük. Jó nehéz! Kik hozták azt az adagot, emlékszik, papa? – fordult az idősebbhez a morcos átvevő.

– Azt hiszem a Cinka kölkök hozták.

– Cinka?

– Az! Tudod a Renátó, a Nyunyi meg az a cingár …hogy is hívják …Szepsiről …vagy hova valók!

– Ja! Tudom már! A kurva anyjukat, csak jöjjenek megint! – még egyszer körbeforgatta, aztán dühösen lendületet vett és elhajította, rá a távolabbi vaskupacra.

Bohuš legszívesebben utánakapott volna, de nem tehette. Csak a szemével követte a repülő holmit.

Az átvevő hamar napirendre tért az eset fölött. Kifizette Bohušnak a kilenc euro negyven centet és ment a dolgára. Épp egy nagy, markolós teherautó tolatott befelé, annak ment segíteni.

A férfi beült a furgonba, kikanyarodott a telepről, de csak a híd feljárójáig gurult, ott félreállt a gazos oldalba taposott kiöblösödésbe, és elővette a zsebében rejtegetett valamit, hogy jobban szemügyre vegye. Az aprócska, ezüstös hasáb teljesen sima felületűnek tűnt, mint egy felpolírozott ezüst tárgy. Az egyik keskeny oldalán finoman recézett, mívesen kialakított apró gomb látszott. A korábbi tapasztalatra támaszkodva ezt már eleve az óramutató járásával ellentétesen próbálta elfordítani, sikerrel.

A hasáb szétnyílt!

Az eddig egybeolvadó felület hajszálvékony lapokra bomlott szét. Bohuš most értette meg, hogy egy ici-pici könyvet vagy füzetet tart a kezében, aminek lapjaira furcsa szimbólumokat róttak. Előkotorászta az olvasószemüvegét, feltette, s úgy lapozgatott bele.

A könyvecskében látható jelek egyértelműen írásjelekből kialakított szöveggé álltak össze, ezt ránézésre is meg tudta állapítani, ám elolvasni képtelen volt: egyetlen, általa ismert betűt sem tudott felfedezni, hiába pörgette át ujjaival a lapokat. Hitetlenkedve rázta meg a fejét. Ez viccnek túl kidolgozott – gondolta. A karakterek leginkább a tibeti írásra hasonlítottak, csak szögletesebbeknek tűntek és itt-ott fel-felbukkant köztük egy európai „o” betű, amibe néhol pontokat tett a könyvecske írója. Az írásjelek rövid szavakká álltak össze, ez is egyértelműen látszott. Mivel Bohuš nyelvészi érdeklődése ellenére sem tudta kiolvasni a sorokat, sejtelme sem volt, miként hangozhatnak azok kiejtve. A fonetikai értelmezéshez tudnia kellett volna a szimbólumok hangtanát külön-külön.

Sohasem tartotta magát egy impulzív embernek, ám most úgy érezte, azonnal cselekednie kell. Összecsukta a könyvecskét, ami így újra zárt hasábbá vált, majd megfordult és visszahajtott a hulladéktelepre. A poros udvarra kanyarodva rémülten látta, hogy a korábban beparkolt markolós kocsi épp azt a kupacot pakolja saját platójára, amire a borostás átvevő pár perce felhajította a furcsa holmit. Kipattant a furgonból és odaszaladt a rakodást végző sofőrhöz:

– Uram! Kérem álljon meg!

Az nem értette, mit akar a mellette termett, cingár alak, de azt hitte, valami baj van, ezért leállította a kart. Közelebb hajolt, hogy hallja a zajban, mit akar tőle. Bohuš a kupacra mutatott:

– Van ott valami, amire szükségem van!

– Mit akar? – jött elő a bódé mögül a borostás az egyik segédjével.

– Kérem! Amit az előbb feldobott oda, arra lenne szükségem!

– Szerintem azt már felpakolták! – intett a platóra. – Ne akadályozza itt a melót!

– Legalább hadd nézzem meg! – indult a hulladékhalom felé, de a morcos átvevő elkapta a karját:

– Egy frászt! Hogy aztán valamivel elvágja magát, aztán engem rángassanak meg! Nem mehet oda!

– De nekem szükségem van arra a dologra! – akadékoskodott tovább Bohuš.

– Mi a fenének? Azért a kacatért nem fogunk itt várakozni! Időre be kell küldenünk a szállítmányt! – kiáltotta haragosa, majd a sofőrre biccentve jelezte, hogy pakolhat tovább.

Bohuš rettentően szerencsétlennek érezte magát. Szerencsétlennek és tehetetlennek. Nem tudott szembeszállni ennek a primitív embernek az önkényével, és végig kellett néznie, ahogy a hőn áhított holmi a sok értéktelen vashulladékkal egyetemben felkerül a teherautóra. Ha pár perccel korábban kicsit határozottabb és nem adja ki a kezéből, akkor most az övé lenne, s talán rájönne, mi célt szolgál. Esetleg meg is mutathatná valami szakértőnek. Ám ahogy szokták mondani, „ez a vonat elment”.

Hirtelen egy ötlet villant be neki, és mielőtt az átvevő elzavarta volna, odalépett a még mindig üldögélő kövér öreghez:

– Elnézést! Az előbb mondta, hogy kik hozták be azt a kupac alut – mivel az idős férfi nem válaszolt, csak gyanakodva pislogott rá, folytatta –, megmondaná a nevüket és hogy hol keressem őket?

– Cinka Renátó meg a bandája. Hogy pontosan hol laknak, azt a fene se tudja! De mit akar tőlük? Nem jó emberek, ne keresgesse őket!

– Muszáj megtudnom, honnan szerezték azt a holmit, amit az előbb találtam.

– Nem fognak segíteni – jelentette ki a zsíros hajú öreg, de aztán mégis kibökte. – Valahol a szepsi cigány dzsumbujban laknak. De szerintem ne menjen oda!

– Köszönöm! – Bohuš nem hitte, hogy több információt kiszedhet a gyanakvó vénségből, úgyhogy sarkon fordult, és bevágta magát a furgonjába. Gyorsan felírta a kapott adatokat és gázt adva elviharzott.

 

Mobiltelefonon hazaszólt az értetlenkedő feleségének, hogy valamennyit késni fog, majd a hídon áthajtva rákanyarodott az elkerülő útra, hogy ezzel is időt spóroljon, és megkerülve Kassát, délnyugatnak indult. Szepsi nem lehetett messzebb negyven kilométernél. Úgy okoskodott, hogy majd ott, a helyieknél érdeklődik tovább.

Fél óra elteltével meg is érkezett a falucskába, s egy kis bútorbolt előtt álldogáló néniktől kért útbaigazítást. A nénik meglehetősen csodálkozó arcot vágtak és kijelentették, hogy névről nem ismerik a cigányokat, de ha a „cigány dzsumbujt” keresi, akkor vissza kell hajtania oda, ahol bejött a faluba, és a vasúti sorompón áthajtva elmenni az autóalkatrész telepig, majd ott lekanyarodni az aszfaltról jobbra, a dűlőútra. Mindezt szépen elmagyarázták tört szlováksággal, de látszott rajtuk, nem értik, miért akarna valaki – szlovákként – odamenni. Bohušnak nem volt kedve elmagyarázni, főleg úgy nem, hogy az öreg hölgyek láthatóan csak törték a szlovákot.

Bohuš többek közt utálta a magyarokat is, akik itt élnek Szlovákiában, de ennek ellenére képtelenek megtanulni rendesen az ország nyelvét. Kiszűrt a foga közt valami köszönömfélét és megfordulva követte az instrukciókat. A falucska a vasúti átjáró után jobb oldalon rövidesen megszűnt, csak baloldalt folytatódtak ipari, kereskedelmi telepek. A dűlőutat elsőre megtalálta, és rá is hajtott az elhanyagolt cserjéssel szegélyezett szántóföld melletti betonútra.

Egy perc sem telt el, s odaért a „cigány dzsumbujba”. Döbbenetes látvány fogadta. Kassa környékén élőként hallott már a „Kassa Luník IX” nevű romatelepről, de személyesen sohasem járt ott, csak képekről ismerte az ottani állapotokat. Amit itt tapasztalt, ezen a helyen, az viszont túlmutatott minden elképzelésén!

A telep központját két többemeletes betonépület képezte, amelynek apró, keskeny ablaknyílásai szinte mindenütt kiégtek. Bejáratként egy hatalmas, formátlan lyuk tátongott a közelebbi épület homlokzatán. A betonbunkerek előtti teret szemét borította, a szeméten túl pedig bádogból, furnérlemezekből tákolt szánalmas putrik álldogáltak a csepergő esőben. Sár és szemét mindenütt. A zöldpocsolyás tócsákban koszos gyerekek rohangáltak, a legtöbbjük mezítláb, pedig nem volt akkora a meleg. A környék miazmás bűze feltekert ablakokon át is eljutott hozzá, s azonnal beterítette orrjáratait. Sohasem gondolta volna, hogy ilyen körülmények közt élhetnek emberek.

 Bohuš nem is sejtette, hogy a helyi cigányság milyen rosszhírű múltra tekint vissza, s miért szegregálódott ilyen szinten el a falutól a közösségük. Mivel nem érdekelte a téma, sohasem olvasott róla, hogy 1927-ben brutális rablógyilkosság vádjával állítottak bíróság elé több tucat helyi, roma férfit, akik közül tizennégyet el is ítéltek. A vádpontok alatt olyan – vélhetően légből kapott – vádpontok is megjelentek, mint a kannibalizmus. Bár az antropofágia sohasem lett bizonyítva és vélhetően nem volt több az akkori rasszista hozzáállás hozadékánál, a Szepsiben élő többi romáknak sem lett maradása a faluban. A putrisorokat többször felégették a helyi nem cigányok és gyakorlatilag kiüldözték ide őket. A kitaszítottság mértéke mitsem változott azóta sem, erre jó példaként szolgált a két évvel korábbi rendőrattak, amikor szlovák rendvédelmisek valamilyen indokból kiszálltak ide és válogatás nélkül vertek agyba-főbe mindenkit. A hír elég nagy port kavart akkoriban.

Rasszizmus ide, kettős mérce oda, ezen a helyen rettenetes állapotok uralkodtak. Bohušnak eszébe sem jutott itt kiszállni. Még a gondolattól is rettegett, ugyanakkor a hihetetlen könyvecske miatt muszáj lett volna megtalálnia azt a Cinka Renátó nevű alakot. Megállt tehát és járó motor mellett letekerte az ablakot. Az eddig csak sejthető büdös most töményen csapott az orrába: a putrik felől áradó emberi és állati fekália gyomorforgató szaga keveredett az egyéb anyagok rothadó bűzével. A nyakig koszos, sáros purdék azonnal körbeállták az autót, és valahonnan, valamelyik szánalmas viskóból egy rosszfogú, kócos öregasszony is előkerült.

– Jónapot! Cinka Renátót keresem. Tudja, hol van?

Az asszony csak bámult, aztán halandzsázott valamit – talán magyarul, talán cigányul –, amiből a kormány mögött ülő férfi egy kukkot sem értett. Látva, hogy ebből nem lesz beszélgetés, az asszony átváltott szlovákra és újra megkérdezte:

– Mé’ keresi?

– Beszélnem kellene vele.

Bár a válasz semmiféle valós, új információt nem tartalmazott, amit a vénség maga ki nem találhatott volna, látszólag megelégedett a felelettel.

– Nincs itt. Elmentek valahova.

– Este jönnek meg! – szólt közbe egy nagyobbacska, fonott lófarokba kötött hajú lány.

Erre mind elkezdtek beszélni, kicsik, nagyok, az öregasszony meg visítva üvöltözött velük. Egy pillanat alatt akkora zűrzavar kerekedett, hogy Bohuš semmit sem tudott kivenni az egészből. A lármára többen kidugták a fejüket a putrik ajtaja elé akasztott plédek, takarók mögül, néhányan kíváncsian elő is jöttek. Izgatottan tárgyalták, hogy az autós Renátót keresi. Egy idősebb, sebhelyes arcú cigányember lökdöste félre a magyarázó, vadul gesztikuláló kölköket és lépett egész közel az autóhoz.

– Maga keresi Renátót?

– Igen.

– Rendőr?

– Dehogyis vagyok rendőr! Csak beszélni szeretnék vele. Semmi gond nincs – próbálta nyugtatni a láthatóan felindult idős embert.

– Csak beszélni?

– Igen.

– Mirűl?

– Vitt Kassára alumíniumot, és kellene tudnom, hogy honnan hozta.

Az idős roma továbbra is gyanakodva méregette. Nem tetszett neki, hogy ez a vékony képű szlovák azt akarja tudni, honnan szerezte Renátó az alumíniumot. Mintha feltételezné, hogy esetleg elemelte valahonnan. Nem ismerte az „aki időt nyer, az életet nyer” mondást, de a zsigereiben pontosan ezt érezte. Meg azt, hogy jó lenne elküldeni ezt az idegent. Végül megszólalt:

– Ma nem gyün’ haza.

– Holnap itt lesz?

– Délelőtt biztosan. Gyűjjön’ holnap délelőtt!

A férfi megköszönte az információt, majd intett, feltekerte az ablakot és óvatosan elkezdett megfordulni. Az öreg cigány és az öregasszony óbégatva hajtotta félre a gyerkőcöket, amiért Bohuš hálát érzett: nem örült volna, ha ebben a zűrzavarban még egy gyereket is elgázol. Óvatosan kigurult a telepről, majd gázt adva lehagyta a furgonja mellett szaladó kölköket. Mielőtt kiért volna az aszfaltútra, letekerte az ablakokat mindkét oldalt és így hajtott jó pár kilométert, hogy megszabaduljon a gyomorforgató szagtól.

Egyszerűen nem is értette magát, hogy vállalhatott be ilyesmit, ám tudta, vissza fog jönni, mert meg kell tudnia, honnan szerezték a lomgyűjtők azt a furcsa holmit, amit a vastelepen látott és ami magában hordozta a csodálatos könyvecskét.

Hazaérve gyorsan belapátolta az ebédet, amit a neje elé tett, majd bevonult a dolgozószobája magányába. Fényképezőgépet vett elő és mindenféle szögből lefotózta új szerzeményét. Utána kinyitotta a megtanult módon, és egyes lapokról is készített felvételeket. Bekapcsolva számítógépét, végignézett több tucatnyi, különleges írásjelekkel foglalkozó weboldalt, de egyet sem talált, ahol az ő könyvecskéjében található jelekhez hasonlót említettek volna. Jól emlékezett, talán a tibetiek írása hasonlított leginkább a fura, aprócska jelekre, de csak kettőt talált, amire rá lehetett mondani, hogy halványan egyezik. A tibeti „k” és „h” hangot jelölő karakterekre nagyon emlékeztetőt talált az ezüstszínű lapokon is.

A könyvecske ráadásul megjelenésében is annyira egyedinek tűnt fémszerű, de leheletvékony lapjaival, ami elbűvölte a hobbi nyelvészt. Egy erős nagyítót elővéve további finom részleteket fedezett fel: a jól látható sorok közé nagyon apró, és az eddig felfedezett írástól merőben eltérő további jelekből álló sorokat róttak, ami szabad szemmel nem is látszott. Mintha valami fordítás lenne. Ezek a jelsorozatok azonban egyetlen általa valaha látott írásjelrendszerre sem hasonlítottak.

Érezte, hogy valami döbbenetes dologba botlott és immár biztos volt benne, hogy másnap megkeresi azt a Renátó nevű cigányt, és addig nem hagyja békén, amíg el nem árulja, honnan lopta azt a tárgyat, ami ezt a miniatűr olvasmányt rejtette.

 

Másnap reggel kilenc körül kanyarodott be a szeméttől bűzlő telepre. A mocsokban ugyanúgy játszottak a kölkök, mintha nem is telt volna el egy nap közben. Kicsit, mintha többen lézengtek volna felnőttek is idekint, mint tegnap. Illetve a két nagy, többemeletes betonépületek közti téren egy nagyon újnak tűnő Mercédesz dzsip parkolt, ami annyira tájidegenül hatott ezen a végletekig nyomorúságos élőhelyen, hogy azonnal szemet szúrt neki.

Beljebb gurulva megállt és várt. Tudta, itt nem kell sokáig várnia, mivel azonnal jönnek kíváncsiskodni a helyiek, ha idegen vetődik erre.

Bohušnak nem kellett csalatkoznia. Fél percen belül odajött két, húszas éveiben járó toprongyos suhanc, és megkérdezték, mit akar itt. Mondta, hogy Cinka Renátót keresi, mire azok azt felelték, hogy mindjárt hívják. El is indultak, de nem valamelyik putri felé vagy a betonépületek irányába, hanem a sarkon várakozó dzsiphez. Bohuš követte őket a visszapillantó tükrében, és látta, hogy a terepjáróból kiszáll két meglehetősen kigyúrt cigány, és odajönnek hozzá.

– Mit akarsz Renátótól? – kiabálta a nagyobbik darab, majd odacsapott egyet az ajtójára. A másik a túloldalról ki akarta nyitni az ajtót, de Bohuš még ideérkezés előtt lezárta belülről.

– Azt majd neki elmondom! És ne ütögesse a kocsimat! – kiáltotta ki a résnyire lehúzott ablakon át. Próbált határozott lenni, de remegett a hangja.

– Szállj ki, baszd meg! – a kigyúrt újra odavágott egyet a motorháztetőre.

Az amatőr nyelvész áldotta magát, hogy a furgonnal jött. Ennek a vén ócskaságnak nem ártott annyit a püfölés, mintha a Skodával érkezett volna, s most azt ütnék.

– Eszemben sincs! Ha nem takarodik, rendőrt hívok.

A támadót a rendőr említése láthatóan nem nagyon izgatta. Bohuš tehát elővette a mobilját és látványosan pötyögni kezdett. Persze nem a rendőrséget, hiszen fejből nem is tudta a számukat. Egyszerűen arra gondolt, hogy a kigyúrt majd megijed ettől. Sajnos, elszámolta magát, mert a vérben forgó szemű, csupaizom roma ahelyett, hogy eloldalgott volna az egyik bádogtákolmány mellől felmarkolt egy vastag botot – talán valami szerszámnyél lehetett –, és azzal sújtott a kocsi tetejére.

Bohuš látta, hogy ebből baj lesz. Ráadásul az eddig várakozó terepjáró elindult és odakanyarodott mögé, ezzel elzárva az utat az aszfaltos út felé. A túloldalon álló díszpéldány megunta a kilincs hiábavaló rángatását, és egy nagy betondarabot felvéve a szélvédőre csapott vele. Azonnal bepókhálósodott az üveg jobb oldala.

Az autóban ülő férfi pánikba esett, látva, hogy egyre többen jönnek elő az épületekből. Nem tudhatta, hogy a dzsipben ülőktől az itt élő szerencsétlenek éppen úgy tartanak, mint ő, hiszen azok a környék legádázabb uzsorásai voltak, akik itt a telepen is rettegésben tartottak mindenkit. Számára csak a bőrszín egyezősége dominált, s beleesett abba a hibába, hogy mindenkit egy kalap alá vett.

Rémületében úgy döntött, hogy előre menekül. Gázt adott és kipörgő kerekekkel meglódult a szánalmas vityillók közti keskeny átjárón. Közben nyomta a dudát eszeveszetten. Enyhén kanyarodnia kellett, mielőtt elérte volna a keskeny utat, s közben fellökött egy fiatal nőt, aki a gyerekét fogta az ölében. A visszapillantótükörben látta, hogy a szakadt farmerbe öltözött fiatalasszony kászálódik kifelé a sárból, tehát nem lehetett nagyobb baja, ám azt is látta, hogy az eddig csak bámészkodó, csóró kinézetű férfiak is megindulnak utána futva. Ennél nagyobb pácba nem is kerülhetett volna. Hallott róla, hogy Magyarországon alakult ki olyan pogrom, aminek gyilkosság lett a vége, s nem maradtak kétségei afelől sem, hogy a fellobbanó primitív indulatokat nem tudná értelmes magyarázatokkal lehűteni itt sem. Gázt adott tehát és drukkolva, hogy senki se épp most lépjen ki a kalyibákból, elszáguldott előttük. A putrisor végén tengelyig ért a szemét, így újra csak áldotta az előérzetét, hogy nem az alacsonyabb építésű Skodával jött.

A szétszórt hulladékok közt elkeskenyedő út újabb, félig földbe vájt vályogkunyhókhoz ért, s itt élesen jobbra kanyarodott. Bohušnak olyan érzése volt, mintha egy szeméttelepen kocsikázna. Az út vonalát követve kiért a belakott területről a mezőre. Az út itt többfele ágazott, ő a legszélesebben haladt tovább, de nagyon gyorsan rájött, hogy rossz irányba halad, mert ez a csapás a cigánytelep mellett csordogáló Bódva-patakhoz vezetett le, ahonnan sokan a vizet hordták. Ívesen megfordult, és alig lassítva visszakanyarodott az elágazáshoz. A putrik közül ekkor jelent meg a Mercédesz dzsip. A nyelvész tehát nem késlekedett, hanem teljes gázzal elindult déli irányban a deszkából épített viskóktól jobbra. Látta, hogy az út ide-oda kanyarog, újabb szemétkupacok közt, s csak abban bízhatott, hogy vezet is valahova. Reménykedett benne, hogy az országútra.

A négykerékmeghajtású, nagyköbcentis járgány ott loholt a nyomában. A sofőrje láthatóan nem törődött vele, hogy a cserjék tüskéi megkarcolják a sokmilliós jármű fényezését, csupán egy dolog járt a fejében: utolérni az előtte kanyargó furgont.

Bohuš rettegve tapasztalta, hogy üldözője minden igyekezete ellenére egyre jobban beéri. A mező lassan véget ért, az alig látható csapás bevezetett a fák közé. Nem tudott a kilométerórára pillantani, annyira lekötötte a kormányzás. A bokros terület eléggé átláthatatlanná vált, csak az út keskeny sávja látszott. Az út most újra jobbra kanyarodott.

A menekülő picit fékezve bevette a kanyart, de egy teljes útszélességet lezáró szeméthalommal találta szembe magát. Már nem maradt ideje fékezni, teljes sebességgel belerohant az össze-vissza gyűrt üdítőitalos palackokból, rongyokból és ki tudja még miféle hulladékból nőtt kupacba. A furgon eleje azonnal összeroncsolódott, holott azt várta volna, hogy tompán ütközik neki és beletolja magát a lomok közé. Az ütközés erejétől előre csapódva az orrát betörte a kormány, mert a biztonságiöv elég lazán rögzítette csak az üléshez. A csörömpölés erejéből arra lehetett következtetni, hogy a piszokhegy alapját valami lényegesen masszívabb dolog képezi.

Bohuš támolyogva mászott ki a volán mögül, s bizonytalanul tett pár lépést, a járműve elejét vizsgálgatva. A szemét nagy területen szétrepült, s már azt is láthatta, minek ment neki.

Az ételmaradékok, papírfecnik és ezer más haszontalanság alól egy íves, fényesen fémes felület kandikált ki, aminek az oldalát az ütközés behorpasztotta. A férfi hitetlenkedve kotorta el a mocskot róla, mire egyre nagyobb rész vált láthatóvá. A nyelvész a közelgő dzsip fenyegető hangjával mitsem törődve, hisztérikus mozdulatokkal kotorta félre a tárgyat borító szennyet. Mire az uzsorás mögé ért három fogdmegjével és lefékezett, addigra Bohuš széles mozdulatokkal akkora részt söpört le, hogy jól felismerhetővé lett a nagyjából négy méter átmérőjű, korong alakú test.

Az erdőszélen, nem messze a szántástól, idehordott szemétkupaccal álcázva egy olyan holmi álldogált, amit sem az amatőr nyelvész, sem más a bolygónkon nem látott még.

Egy aprónak tűnő repülő csészealj állt előtte.

 

Bohuš eszelősen nevetett és vérző orrával sem törődve újra nekilátott, hogy teljesen letakarítsa az idegen járművet. A munka elvégzésére azonban már nem jutott ideje. A terepjáróból kiugráló baseballütős izomemberek mellé értek és gondolkodás nélkül ütni kezdték. Már a negyedik, ötödik csapás is kioltotta az életét, de amazok nem bízták a véletlenre. Addig verték, amíg felismerhető volt. Utána elővettek egy fekete zsákot, ráhúzták, majd a csészealjtól nem túl messze, a csenevész facsoporton túl egy sekély árkot ástak sietve, és belelökték a holttestét. Gyorsan visszaszórták rá a földet, kicsit meg is taposták, majd némi száraz lehullott lombot szórtak rá. Nem végeztek tökéletes munkát, de nem is kellett. A cigánytelepen megtiltották, hogy bárki is idejöjjön, idegen pedig nem tévedt erre.

A nyelvész sírdombja mellett további három hasonló domborodott: Cinka Renátóé és a két haverjáé. Ők a tiltás ellenére kijöttek ide és felfedezve a szemét alá rejtett idegen járművet, próbálták szétbontani és hulladékáron eladni azt. Épp a második körnél tartottak, amikor az uzsorás emberei rajtakapták őket. Addigra kiszedték az utastér egy részét, illetve hátulról lefeszegettek néhány panelt is.

Az uzsorás azonnal meglátta a lehetőséget, amikor valaki szólt neki a telepről, hogy talált valami furát. Az öreg semmirekellőre – aki rátalált itt a gépezetre – elég volt ráijeszteni, hogy elmenjen a kedve a pletykálástól. A kigyúrt banda idejött és látták, hogy a holmi mozgásképtelen, az utasai láthatóan halottak vagy ájultak. Gyorsan kalapácsokat kerítettek és betörték az utastér domború üvegét. Odabentről fura bűz áradt, de az egyik valami még élt és megmozdult. Őt kirángatták és a kalapácsokkal ütötték agyon. Undorodtak a nyálkás kis testétől, a furcsa fejétől, a szétfröccsenő kék vérétől, a nyiszogó hangjától, de hamar végeztek vele. A másik már egyértelműen halott volt, vele nem kellett vesződni. Egyikük itt maradt, a többiek sietve visszamentek a telepre, és kerítve egy hatalmas utánfutót idehordtak több fordulóval annyi limlomot, amivel eltakarhatták az egész alkotmányt. Az uzsorásnak időre volt szüksége, hogy a legjobban fizető vevőt felkutassa, aki ilyesmiért pénzt adna. Nem fogta fel a dolog valódi értékét, csak azt tudta, hogy nagyon sokat érhet.

 

 4. rész: A menekülők valósága

 

Menavenon rémülten vette tudomásul, hogy bármilyen jól megtervezte a szökésüket, valami hiba csúszhatott a számításába. Kedvese itt rohant mellette és már majdnem elérték a mentőhajót, amikor valaki eltalálta. A lány felbucskázott és fájdalmas arccal terült el, ő pedig tehetetlenül torpant meg. A meneküléstől karnyújtásnyira nem adhatták fel. Átnyalábolta az imádott lény testét és kínkeservesen erőlködve felmászott a jármű nyitott feljáróján. Kapkodva bekötötte a sérült lányt, a lehetőséghez mérten óvatosan, majd beugrott a pilótaszékbe és elstartolt.

A dokkoló belső zsilipajtaja a terveinek megfelelően nyílt, erről korábban gondoskodott. Mire a tábornok katonái odaértek, könnyedén elemelkedhetett az acél padlólapokról, és bekapcsolva a védő erőtereket, sebezhetetlenné vált a kézifegyverektől. A reaktív páncélba öltözött zsoldosok szitkozódva nézhették, amint elegánsan kereket old az orruk előtt.

A belső zsilip bezáródott mögöttük, a külső pedig néhány feszültséggel teli másodperc leteltével feltárult, láttatva a csillagokkal teleszórt nyílt világűrt. Teljes sebességre kapcsolva kiröppentek, és miközben igyekeztek elkerülni a csillaghajó lassan forduló ágyúit, próbáltak minél messzebb kerülni a hatalmas járműtől.

A tábornok garantáltan őrjöngött már, tudomást szerezve a sikeres szökésükről. A nagy termetű, gorilla kinézetű katonai vezető a király két legveszélyesebb ellenlábasát hagyta elmenekülni, s tudta, hogy ezzel óriási politikai botránylavinát indított el. Menavenon politikai aktivistaként akkora csapást mérhet a Belső rendszerek királyi dinasztiájára, amibe garantáltan beleremeg az egész birodalom, ezt nála butábbak is könnyen felfogták.

 

Menavenon menekülő üzemmódra kapcsolt, ami azt jelentette, hogy a hiperűr ugrásig hátralévő rövidke időben véletlenszerű és kiszámíthatatlan irányváltásokkal haladtak. Beállította a robotpilótát, majd kikötve magát, a szerelméhez csúszott. Látta a lány fehérre vértelenedő arcán a villódzó, sárgás pöttyöket, amik azt jelezték, hogy erős fájdalmai vannak. Olyan finoman, amennyire csak lehetett, átölette minden csápjával. Vigyázott, hogy meg ne szorítsa. Mivel nem készült még el az ülésbe épített diagnosztikai elemző véleménye, nem tudhatták, milye sérült meg a lövéstől.

A mentőhajót eredetileg nem az ő fajának készítették, hanem a kicsit nagyobb testű Kék Ív belieknek, akik technikusként szolgáltak a tábornok hajóján. Nekik itt minden picit nagy volt. Szerencsére a diagnosztikai elemző a vizsgálat megkezdésekor meghatározta a vizsgálati személy faját és az adatállományból kiválasztotta az ismert kétszázhetvenkét értelmes faj adatai közül a megfelelőt.

A háttámlából rendkívül finom érzékelőcsápok tapadtak a lány testéhez és megannyi információt szereztek az idegpályái, a belső szervei állapotáról. Közben Menavenon szerelmesen ölelte. Nagyon szerette volna, ha a számára kedves lény érzi, mennyire fontos neki. Borzasztóan sajnálta, hogy korábban beleegyezett a közös utazásba. Mentségére szolgáljon, fel sem merülhetett, hogy a tábornok éppen a változást akaró reformistákkal eddig olyannyira lojális Belotin-on csap majd le rá. Árulók persze mindig, mindenütt vannak, ezt Menavenon is tudta, mégis őszintén meglepődött, amikor a katonák körbevették.

 

A műszerfalon a vészjelző hangja jelezte, hogy üldözőegységek szegődtek a nyomukba. Sietniük kellett tehát, csakhogy a hiperűr ugrást megelőző számítási műveletre időt kellett hagyni. Nem kapkodhattak, megkockáztatva egy koordinálatlan ugrást.

Menavenon visszacsúszott a pilótaülésbe és próbálta megcélozni az üldözőiket. Tudta, hogy a mentőhajó tűzereje nem okoz komoly károkat a zsoldosok masináiban, de igazából csak időt akart nyerni.

A vérszomjas csahosok szinte teljesen beérték az ide-oda bukdácsoló kis mentőhajót, amikor sikerült kiépíteni a hiperűr tartománnyal a kapcsolatot és megnyitni egy átjárót a világűr tér-idő szövetén át. A delejesen opálos fénykörön túl a világegyetem egy másik szelete derengett fel, majd a fény felerősödött, az idegen csillagképek pedig beélesedtek, mintha valaki állított volna a szemlélő fókuszán. Az üldözők méreteihez képest aprócskának tűnő hajó akadálytalanul belesiklott az átjáróba; az egyik pillanatban még a tábornok űrállomását látták maguk mögött, amelynek a rendszer sötétvörös színű óriáscsillaga adott vérszínt idéző hátteret, a következő szempillantásban már egy idegen rendszer egészségesen ragyogó, normál méretű napjának fényében lubickoltak.

Az üldözőegységek érzékelték a hiperűr átjáró megnyitását és azt is világosan látták, hogy azon ők nem fognak tudni átjutni még akkor sem, ha nem záródik be az orruk előtt. Egész egyszerűen fizikailag nem fértek volna át rajta. Gyorsan kellett tehát cselekedniük, és kilőttek az elkerülő manőverekkel menekülő célpontjukra két torpedót. Az egyik torpeónak sikerült átjutni még a tér záródása előtt, a másik viszont itt maradt, eben a világban, úgyhogy a célt elveszítve lelassult, majd visszafordult és önmagát bebiztosítva dokkolt a hajóra, ami pár másodperce kilőtte.

Menavenon számára nyilvánvaló volt, hogy sikerült megszabadulniuk az üldözőktől, ám az egyre közelebb kerülő torpedó nyugtalansággal töltötte el. Biztosra vette, hogy nem tudnak végleg kitérni az intelligens harci eszköz elől, ezért kért egy gyorselemzést. A mentőegység beépített navigátora lázasan fürkészte a hajó körüli teret, hogy beazonosítsa a legközelebbi pulzárokat, amely szupersűrű halott csillagok remek jelzőbójaként határozhatták meg bármely űrbéli objektum tér- és időbeli helyét a világmindenség koordináta-rendszerében. A mentőhajó közel fénysebességgel haladt, úgyhogy meg kellett kezdeni a lassítást is, hogy visszatérjenek a valós térbe.

A torpedó nagyjából akkor érte utol őket, amikor a képernyőn feltűnt a rendszer egyik bolygója. A detonációt nem kísérte hang az űr légüres terében, a robbanás fénye azonban jó pár pillanatra elvakította mindkettőjüket és a rázkódás is olyan erős volt, hogy attól tartottak, széthullik alattuk a jármű. A fedélzeti elemző bekapcsolta a vészjelzés idegtépő hangját, jelezve, hogy a külső energiapajzs megsérült és rövidesen felmondja a szolgálatot. Csakúgy, mint a hajó álcamezeje.

A belső pajzs ideig-óráig megvédhette a bent tartózkodókat, ám mielőbb le kellett szállniuk valahol. Mindenképp olyan bolygón, amely légkörrel és mágneses mezővel rendelkezett, amely a belső pajzs kimerülése esetén is megvédi őket a kozmikus sugárzásól. Választási lehetőségük nem lévén Menavenon megcélozta a kijelzőn látható égitestet.

 

A bolygó azon helyekre emlékeztetett a világűr felől közelítve, mint azok a planéták, amelyeken a Kék Ív beliek élnek: mérgező légköre kékesre festette a felszínt, amelyet óceánok és kontinensek tagoltak. A víz jelenléte mindenképp jónak tűnt a két menekülő számára, ám a gázelemzés lehangoló volt: a belélegezhetetlen elegyben néhány percig bírnák csak, aztán megfulladnának. Ráadásul az égitest mérete is túl nagynak tűnt. Amíg a mentőhajó álgravitációs egységei ki tudják egyenlíteni a kinti gravitáció préselő erejét, addig túlélhetik a kalandot, ám ha az is felmondja a szolgálatot, rövid időn belül összeroppantja a testüket a saját súlyuk.

 Menavenon bánatosan pislogott a közeledő világra. Barátságtalan ellenséget látott benne, bár egyben az utolsó esélyüket is, ha a közelben – néhány parsecnyi[2] távolságon belül – fogja valaki a vészjelzésüket.

A légkör külső határára érve már lelassultak annyira, hogy a belső pajzs képes legyen megvédeni őket a fellépő súrlódás hőjétől. Megkezdték tehát a landolást. Menavenon kedvese elnyújtottan sóhajtozott fájdalmában, arcán vöröses fénypontok villantak fel. A férfi bármit megtett volna, hogy szerelme kínjait enyhíthesse, de jelen pillanatban maximum annyit tehetett, hogy bátorítóan rámosolygott. Sejtette, hogy nem túl őszinte a mosolya, de talán így is ért valamit. A kedvese próbált visszamosolyogni, aztán lehunyta a szemeit. Arcán a vörös villanások csíkokká olvadtak össze.

A dokkoló egység mindent megtett, hogy a lehetőségekhez képest biztonságosan landoljanak, de az ellenséges légkör fizikai jellemzői és a megszokottnál nagyobb tömegvonzás a lehetőségei határait súrolta. Meredek szögben zuhantak a felszín felé, és csak az alsóbb, sűrűbb légkörű zónában sikerült felhúzni annyira a gép orrát, hogy ne csapódjanak a földbe. Még mindig ereszkedtek, de már jóval kisebb meredekséggel.

A horizontot csipkés hegycsúcsok zárták le előttük. Egyelőre még túl nagy sebességgel haladtak az oldalirányú korrekcióhoz, így a dokkoló egység csak minimális irányváltoztatásokat tudott eszközölni. A szirtek egyre közelebb kerültek, s látszott, hogy nagy eséllyel érinteni fogják a gerincet. Menavenon összeszorította az ajkait és a tartalék generátorokat bekapcsolva beállította, hogy az ütközés várható másodperceiben újra bekapcsoljon a külső pajzs is.

Ez mentette meg az életüket, mivel az becsapódás ereje akkora lett, amit pusztán a belső pajzs védelmével nem élhettek volna túl. Így, ledarálva a hegy felső kőzetrétegét, továbbrepültek nagyjából a talajjal párhuzamosan. A mentőhajó szerkezetei sírtak a túlterheléstől, szerencsére egybe maradt az egész. Menavenon kikapcsolta a meghibásodott külső pajzsot, hogy takarékoskodjon az energiával.

A navigátor egység még nem tudta meghatározni az űrbeli helyzetüket, de a bolygó gyorselemzésével végzett. A légköri gáz – ahogy ezt ránézésre is sejtették – belélegezhetetlen volt számukra. Odalent az érzékelők dús vegetációt detektáltak, valamint állati életet, sőt mesterséges környezetet is. Vagyis a planétát értelmes lények lakták, akik a fejlődés alacsony fokán tengették életüket. A struktúrák összevetése alapján valahol a korai atomkorszak fejlettségi fokán állhattak: használtak már atomenergiát, de nem rendelkeztek sem magfúziós reaktorokkal, sem antianyag rekombinátorokkal.

A navigátor kiszemelt egy alkalmasnak tűnő helyet a landolásra, ezért megkezdte a kanyarodást felé. Mivel az álcamező csak kis hatásfokkal működött, az odalent bámészkodó helyiek láthatták és hallhatták is őket: ha magát a hajót nem is, de a sugárhajtóműveik hangját és az általuk húzott kondenzcsíkot mindenképp.

– Vajon felfogják, mit látnak? – kérdezte alig hallhatóan Menavenon kedvese lefelé pillantva.

– Talán. Talán ismerik már a sugárhajtóművek valami korai formáját.

– Nem erre gondoltam – de nem fejezte be a gondolatot. Újra vörös csíkok futottak végig gyönyörű arcán, amit Menavenon annyira szeretett.

– Ránk gondolsz – bólintott a férfi. – Nem. Biztosan nem értik a dolgot.

A navigátor időközben a kielemzett adatok alapján kiszámolta, hol lehetnek. Az értékek alapján valahol a Külső Spirálkaron, egy névtelen csillag névtelen bolygóján. Az égitest nem lett még katalogizálva, így bizonyosan nem is érték el a csillagközi utazás fejlettségét a lakói. Egy hosszú sorszám jelölte csupán a rendszer napját, a rendszer bolygóiról, holdjairól semmiféle adat nem állt rendelkezésre.

Egy aprócska tó fölött suhantak át, amikor végre sikerült teljes üzemmódra kapcsolni az álcamezőt. A lentiek számára azonnal láthatatlanná és érzékek által felfoghatatlanokká váltak. A négyszemélyes űrjármű teljesen lelassított és a láthatatlanságot fenntartva a talaj közelébe ereszkedett egy döbbenetes vegetációjú helyen, amitől nem túl távol a helyi uralkodó faj egy lakóterületét érzékelték. Ott maradtak a levegőben lebegve, elrejtve a kíváncsi tekintetek elől.

A diagnosztizáló egység halk pittyegéssel jelezte, hogy befejezte a lány vizsgálatát. Menavenon kivetítette az eredményt, de már az első sorokon túljutva könnybe lábadt a szeme. A kedvese haldoklott. Szakszerű, kórházi segítséggel talán megmenthették volna, de itt, ezen a barbár bolygón messze, s távol nem létezett ilyen intézmény. Nem bírt megszólalni.

A lány anélkül, hogy felpillantott volna, suttogva, erőtlenül kérdezte:

– Ugye meghalok?

Menavenon nem tudott válaszolni, csak nyelt egy hatalmasat. Kikászálódott a túlméretezett ülésből és minden karjával átölelte a szeretett lényt. A lány viszonozta az ölelését és arcáról eltűntek a vöröslő sávok. A fájdalom egy utolsó boldog pillanatnak adta át a helyét: arcán a szeme körül zöldes pontocskák jelentek meg színváltó bőrén. Szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart, de annak is örült, hogy talán ez az utolsó emlék, amit magával visz ebből a világból.

Menavenon tudta, hogy mit kell tennie. A szerelme erősebb volt mindennél és nem bírta elviselni a tudatot, hogy társa rövidesen visszamerül a kínba, s lassan haldokolva szenved ki a szeme láttára. Mindketten tudták, mi a teendő és a lány így akart meghalni, ebben az utolsó ölelésben.

– Kezd el, Menavenon!

– Szeretlek, drága! – a férfi a sírás határán tartotta magát.

– Én is szeretlek! Mindig szeretni foglak.

A nő vékony karjai egy végső ölelésbe szorították a férfi testét. Menavenon kissé hátrahúzta a fejét, majd a nő felkínálkozó nyakába döfte agyarfullánkját. Az összes mérget belepumpálta egyetlen mozdulattal. A kedvese elernyedt, egy pillanatot sem szenvedett. Fajuk mérge villámgyorsan, de fájdalommentesen ölt.

Az ölelés elernyedt, a szeretett nő arcáról eltűntek a színek, bőre elsötétült. Kihunyt az élet belőle. Menavenon most roppant össze. Zokogásban tört ki és odahajolt a halott nő arcához. Fajukra jellemzően egy életre választottak párt, s ha az egyikük meghalt nem maradt túl sok értelme a másik életének sem.

Elengedte a törékeny testet, óvatosan lefejtve magáról a vékonyka karokat. Visszaült a pilóta székébe és az irányítópultnak dőlve sírt. Lassan a hörgő hangok eltűntek, már csak halkan zokogott. Néha át-át pillantva halott kedvesére, döntött.

Jöjjön, aminek jönnie kell. Előhúzta a Szent Könyvüket, felolvasta az Elbúcsúztató Imát, majd az ezüstös lapú könyvet visszatette az irányítópult megfelelő rekeszébe. A mentőhajót engedte lassan leszállni, majd amikor puhán földet értek, kikapcsolta az álcamezőt és a még működő belső pajzsot. 

A hirtelen ránehezedő gravitáció az ülésbe préselte, szinte mozdulni sem tudott. Meg akart halni, úgyhogy ez sem érdekelte. Hosszú-hosszú órák teltek így el, mozdulatlanságban. Érzékelte, hogy a bolygó őslakosai közül egy a közelbe jött, egyértelműen felfedezve a füvön fekvő járművüket, majd elment, és valamivel később egy kerekeken guruló primitív meghajtású járművel ötödmagával tért vissza.

A bolygó lakói kinézetre a tábornokra emlékeztettek, csak több szőr fedte őket és csak két szemük volt. Bambán bebámultak a mentőegységbe a védőüvegen át, majd hatalmas pörölyökkel ütni kezdték azt. Bekapcsolt védőmezőkkel sohasem sikerült volna szétzúzniuk, de így néhány ütés után széthasadt. A kinti mérgező levegő betódult, s fojtogatni kezdte. Akaratlanul is segítségért kiáltott, bár agya pontosan tudta, hogy senki sem fog segíteni. A kintiek közül egy megragadta és durván kirántotta a járműből. Ha akarta volna, halálra sebzi agyarfullánkjával a behemótot, ám nem akart már semmit. Élni sem. Mielőtt lesújtottak volna a fejére az óriások az eszközeikkel, még egyszer utoljára a kedvesére nézett és népe nyelvén ennyit mondott:

– Követlek, szerelmem!

A kalapácsok azonnal végeztek vele. Negyven centis, törékeny teste és porcos koponyája ennél kevesebbtől is elporladt volna. Már az első ütés után kihunytak a fények az arcán.

 

5. rész: A tábornok valósága

 

A tábornok először nem örült a tervnek, mert kockázatosnak értékelte, ám a tűzszerész és az intrikátor rábeszélték. Hiszen, ha beválik, két legyet üthetnek egycsapásra: likvidálják Menavenont és vélhetően lerombolják a reformisták fészkét. Úgy okoskodtak, hogy a szökésben lévő aktivista a legbiztonságosabb helyre menekül majd. Ez pedig nyilvánvalóan a hasonszőrűek titkos bázisa, amit nem sikerült mindezidáig megtalálniuk.

– Hogy működik egészen pontosan az ajándékunk? – kérdezte a tűzszerésztől.

– A létező legegyszerűbb elven! A reformisták java apró termetű faj, olyasmik, mint Menavenon. Amint megszöknek a kurvájával, azonnal megpróbálnak majd eltűnni. Ha sikeresen landolnak a cimboráik bolygóján vagy űrállomásán, első dolguk szokás szerint a mentőhajó átalakítása lesz. Mindig így tesznek, hogy felhasználhassák a mi saját erőforrásainkat. Tehát valaki nekilát szétszedni az egészet és amikor megbontja a hajtómű burkolatát, beindítja a bombát. Az antianyagfúziós robbanótest a többit elvégzi!

– Nagyot fog szólni?

– Elég nagyot! – vigyorodott el a tűzszerész, láttatva jókora ragadozó szemfogait. – Ez a kicsike egy egész bolygót képes eltakarítani.

– Akkor csak arra kell figyelni, hogy a börtönőrök vagy az üldözőegységek pilótái nehogy lepuffantsák őket.

– A nőt lelőhetik – kottyantott közbe az elhízott intrikátor –, csak Menavenonnak ne essen baja.

A tábornok bólintott. Kedvelte az intrikátort, mert mindig a lényeget láttatta. Majd eszébe jutott még valami:

– Arra is vigyázzanak, hogy ha torpedózzák, akkor gyengített torpedót lőjenek ki rájuk! Jut eszembe! Mi van, ha valami katasztrófa történik? Mondjuk felrobban a mentőhajó. Akkor a bomba is felrobban?

– Nem! A láncreakciót nem indítják be egyszerű fizikai impulzusok, mint ütés, robbanás vagy ilyesmi. Az indítószerkezet kizárólag akkor indul be, ha a hajtómű borítását megfelelő szakértelemmel bontják meg.

– Remek! – a tábornok előre örvendett és dörzsölgette a kézfejét, amikor arra gondolt, hogy a király mennyire elégedett lesz a munkájával.

 

6. rész: A gyűjtő valósága

 

Amikor megkereste a cseppet sem jóarcú orgazda, Henrik kicsit ideges lett, de tapasztalatból tudta, hogy az igazán jó bizniszek itt vadkeleten köttetnek. Tapasztalatai szerint az EU magországainak mindenre kiterjedő jogszabályai megölték a kezdeményezőkészséget, ezért költözött át ide, Szlovákiába az első adandó alkalommal, amikor lehetett. Vagyis 2004 május 1-én, az ország EU csatlakozásakor. Angol üzletemberként tárt karokkal fogadták, mindenki barátkozni akart vele a legfelsőbb körökből. Magánpartijain folyt a pezsgő, fogyott a kokain és az egykori szocialista blokkbeli ribancok minden gondját elfeledtették. Olyan szédületes sebességgel gazdagodott azzal, hogy gombokért[3] vásárolhatott fel egész iparágakat, amit otthon, Nagy-Britanniában csak valamikor az eredeti tőkefelhalmozás korában tapasztalhattak meg emberek.

Ezt az orgazdát régről ismerte, és bár egy végtelenül simlis, sötét alaknak tartotta, tudta, hogy hatalmasat kaszálhat, ha vele üzletel.

– Mi lenne az áru, amiért megkeresett? – Henrik kifogástalanul beszélte a szlovákot.

– Először is fontos uram, hogy komolyan vegye, amit mondok. Régóta ismer és tudja, hogy nem vagyok egy nagy tréfamester.

Valóban, Henriknek hamarabb jutott eszébe a sovány arcú, kegyetlen szemű férfiról a vastagbélgyulladás vagy egy gondosan felállított guillotine, mint bármilyen vicces helyzet vagy komikus csattanó. Bólintott tehát:

– Igen. Tudom, hogy nem szokott össze-vissza beszélni!

– Ezt a dolog természete miatt mindenképp tisztáznunk kellett! A megbízóim ugyanis valami olyasmit kínálnak eladásra, ami vélhetően egyedülálló a világunkban. Ezt mindenféle szuperlatívusz nélkül állíthatom.

– Kérem, térjen a tárgyra.

– Inkább megmutatnám. Élőben látni, úgy gondolom meggyőzőbb!

Az asztalra helyezett MacBook képernyőjén elindult a felvett videó. A meglehetősen gyenge fényviszonyok ellenére a kép tűéles volt. A felvétel készítője egy erdő szélén állt, egy alig kijárt földúton, vele szemben egy jókora szemétkupaccal. A kamerát letették állványra, az operatőr kíséretében lévő kigyúrt latinamerikaiak (vagy romák) pedig a szeméthegyhez ballagtak, és módszeresen kezdték félrekotorni valamiről a sok lim-lomot, vacakot. Egy perc is alig telt el, a kamera egy valószínűtlen dologra fókuszálhatott. Henrik szemöldöke felszaladt:

– Ez valami vicc?

– Szó sincs róla, uram. Éppen ezért kezdtem úgy, ahogy kezdtem. Én sem hittem el, de saját szememmel bizonyosodtam meg róla. A felvétel készítésekor is ott voltam. Ez pontosan az, aminek látszik!

– Egy repülő csészealj! – az angol férfi érezte, hogy le kell ülnie.

– Egy repülő csészealj – ismételte el az orgazda.

 

Az üzletember nem hitt a felvételnek, sem a fotóknak. Egy szakértővel akart a helyszínre menni. Amikor végre mindent le tudtak egyeztetni, és ott állt az idegen faj által konstruált eszköz előtt, két dolgot nem akart elhinni. Egyrészt azt, hogy ez az izé itt van az orra előtt. Másrészt, hogy mindez itt, nagyjából kétszáz méterre a Szepsi központját Bodolló városrésszel összekötő kopott aszfaltúttól, néhány vacak bokor takarásában. Hihetetlen, hogy senki nem fedezte fel repülőről vagy akár az útról. Igaz, ha valaki nem akart átvágni a szántóföldön, akkor át kellett jönnie egy borzalmas cigánytelepen, amit kevés fehérember kockáztatott volna meg. Rajta kívül természetesen.

A szakértő tényleg mestere volt szakmájának. Néhány üvegcsével, pár apró műszerrel negyedóra elteltével minden bizonytalanság nélkül kijelentette:

– Uram, ezt nem a Földön gyártották. Egyértelmű. Szükségem lenne pontosabb elemzésekre egy szakvélemény kiállításához, de elöljáróban ezt maximális biztonsággal állíthatom.

– Értem. Köszönöm! – most az orgazdához, illetve a mellette álló terminátorrá testépített romához fordult. – Mi lett a gép utasaival?

– Az egyik már döglött volt, a másikat mi csaptuk agyon! – válaszolt a bőrkabátos izomkolosszus.

– Maguk megölték az idegent, aki ezt a gépet vezette?

– Kalapáccsal! – bólintott amaz. – Ronda kis gizda volt mind a kettő. Úgy ekkorák lehettek! – két kezével mutatta a méretet, mintha arról beszélt volna, hogy mekkora halat sikerült kifognia a patakból.

– Hova hantolták el őket?

– Hogy mit? – értetlenkedett az roma uzsorás.

– Hova temettétek őket? – segítette ki az orgazda.

– Sehova! Megették őket a kutyák. Én mondtam, hogy ne adjuk oda nekik, de ezeknek én ugathatok – bökött az állával a picit arrébb álldogáló, hasonszőrű alakok felé. – Mind a két kutyám megdöglött másnapra. Valami méreg volt bennük vagy ilyesmi.

Henrik sok dolgot hallott már, de ilyesmire nem számított. Nem tartotta magát érzelgős embernek, de azt, hogy a valahonnan a csillagokból érkező idegennek még a végtisztességet se adja meg valaki, hanem egyszerű kutyaeledelnek kezelje, nehezen emésztette meg. Ennek ellenére érdekelte a csészealj, bár flegmatikus, unott arcot vágva kérdezte meg, mennyit kérnének érte. Amikor megmondták az árat, hangosan felnevetett és kijelentette, hogy nem szereti, ha az idejét lopják.

Persze sikerült lealkudnia az eredeti ár ötödére.

A szállítást megoldották, túlméretes tartálynak álcázva vitték el neki a poprádi villájához, ahol egy komplett szerelőműhelyt alakított ki pár évvel korábban.

 

Izgatottan álldogált a szakemberei mellett, amikor nekiláttak szétbontani a járművet, hogy részletesen kielemezzék mi mire való. A burkolat itt-ott hiányzott (ezt nézhették alumíniumlemezeknek Cinka Renátóék). Láthatóan durván, feszítővasakkal estek neki. Illetve hiányzott az irányítópult egy része is. Látszott, hogy valami volt ott, mert szabadon álltak a csatlakozók. Ez volt az a fura szerkezetdarab, amit a mindenkit utáló Bohuš Motoška talált a vastelepen.

Érezte, hogy ebben hatalmas pénz van! Amikor pedig a szerelők azt az egységet kezdték nagyon óvatosan, teljes körültekintéssel kibontani, amit hajtóműnek véltek, már remegett az izgalomtól. A teljesen logikusan kiépített rendszert ismeretlensége ellenére teljes biztonsággal tudták szétszedni az erre kialakított szerszámokkal.

Amikor végre megmozdíthatták a hajtóművet, nem is értették, mi volt az a kattanás: mintha valami a helyére ugrott volna.

 

A robbanás ereje úgy fújta el a Kárpátok vonulatait, mint tájfun a homokvárakat. A kiterjedő antianyag reakciója mindent azonnal szublimált, amitől a felszabaduló energia megállíthatatlanul terjedt a tér minden irányába. Az elsődleges robbanást egy sokkal nagyobb, másodlagos robbanás követte, ahogy az elfajult anyag egyesült a meghasadt földkéreg alatti folyékony fémmel.

Az egész nem tartott tovább tizenöt másodpercnél. A folyamatot lezáró vakító robbanás fényét pár év múltán – ahogy a fény odaért – az összes környező csillagrendszerben érzékelni lehetett.

 

7. rész: A lelkek valósága

 

– Szeretsz?

– Szeretlek! – simította végig egykori kedvese testetlen lélekhúrját a férfi lelke. Nem rendelkeztek fizikai léttel, mégis úgy érezte, mintha hozzáérhetett volna.

– Nem hittem, hogy ilyen lesz.

– Ezt senki sem tudja, amíg el nem jön az idő!

– Mindenkinek ilyen lesz, vagy csak annak, aki helyesen mondja el az Elbúcsúztató Imát a Szent Könyvből?

– Ki tudja. Szerintem semmi köze a Szent Könyvhöz. Csak és kizárólag a szeretethez.

A pőre lelkek nem rendelkeztek látható bőrrel, sem másfajta testtakaróval. Ha lett volna ilyenjük, akkor az apró fajhoz tartozó nő színváltó arcán a boldogság türkiz színű sávjai villantak volna fel.