mecena
összes megtekintés
: 243
új megtekintés
: 221
kedvencnek jelölve
: 0
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Kavisánszki Péter – Szegény Kis Tündike

Várható olvasási idő: ≈ 23 perc

szerző által korrektúrázva

Ajánlom ezt a novellát Horváth Ákosnak, aki Zolival együtt 2002 őszén Budakeszin a gerinckórházban ellátott rotring-ceruzahegy munícióval, amikor a Sugárzás és a Fejünk Felett Az Ég! című novelláimat írtam egy vonalas füzetbe.

 Köszönetet szeretnék mondani Petrának, amiért ugyanennek a kórháznak az ebédlőjében 2002 őszén egy kicsit olyan furcsán tartotta azt az ollót, és ezzel ötletet adott ehhez a történethez.

 

„JÓL VIGYÁZZ, JÖVEVÉNY,

HA BELÉPSZ A HÁZBA,

MERT OTT VÁR RÁD A SÁTÁN!

A SÁTÁN!”

                                                                                                                     (Versrészlet, amit

                                                                                                                     az imént találtam ki)

 

Szegény kis Tündike egyre magányosabbnak érezte magát péntek délután.

Egy gyermekrehabilitációs szanatórium folyosóján ült. Az épületet anno az első tulajdonosai egy nyolcszáz méter magasra nyúló Lapát nevű lakatlan hegy legtetejére építették, egy erdő mellé.

A legtöbb gyermek gerincproblémákkal került be ide, vagy egyéb végtagi- és csontbetegségekkel.

Az új és a visszatérő gyerekeket általában hétfő reggel hozták a szüleik, és péntek délután jöttek értük. A porontyaik a hétköznapokat itt töltötték, több fős kórtermekben laktak, ahol saját szekrényt és ágyat kaptak. Lehetett hétvégére is maradni, de arra senki sem vágyott.

Kevés gyerek kezelése tartott tovább egybefüggően négy hétnél, de ha valakié mégis, közölük senki sem volt, akit minden hétvégére itt hagytak volna a szüleik.

Kivéve Tündikét. A kislányt nem csak, hogy nem vittek haza, de meg sem látogatták soha. Ugyan nagy ritkán felhívták telefonon néhány röpke érzéketlen percre, de ezzel a kislány nem sokat tudott kezdeni.

Ez a nap volt Tündike itt töltött hatodik hetének péntek délutánja. A helyzetet számára rosszabbá tette, hogy éppen ma volt a kilencedik születésnapja, de ez senkit nem érdekelt, a szülei sem hívták még fel, hogy köszöntsék, és ezt később sem pótolták.

A kislány egyetlen társa a folyosón csak egy szék volt, amin ült, és szipogva figyelte, ahogy a többi gyerekekhez a küszöbön álló hétvége okán sorban megérkeztek a szüleik, és táskákkal megpakolva, a porontyaikkal együtt a távoli meleg otthonaikba tá­voz­tak.

Tündike hiába vágyott haza. Neki azt jósolták az orvosok, hogy még a tizedik héten is maradnia kell majd. De ettől függetlenül a hétvégére bármikor hazavihették volna...

A szanatóriumban általában mindig több volt a lány, mint a fiú, sőt, a múlt héten csak lányok tartózkodtak az intézetben, de ezen a héten hétfő reggel érkezett három fiú is. Közölük egyről, akit Ákosnak hívták, Tündike biztosan tudta, hogy itt fog maradni ezen a hétvégén, mert tegnap ebéd közben hallotta, hogy a szobatársainak ezt meséli. Ez annyiból volt jó hír a kislánynak, hogy ezúttal végre nem lesz egyedüli gyerek itt, úgy, mint az eddigi hétvégéken volt. Bár sokra ezzel se ment, mert a fiúval csak látásból ismerték egymást, soha egymáshoz sem szóltak, így beszélgetni hétvégén se fognak. Mégis, valahol megnyugtató volt a gondolat, hogy gyerekként végre nem lesz itt egymaga, mert már jól tudta, hogy a hétvégéken teljesen más volt ez az intézmény, mint a hétköznapokon.

Hétköznapokon már kora reggel és délelőtt a gyerekek zsongtak és hangoskodtak, fel-alá szaladgáltak a folyosókon, miközben gyógytornákra és hidroterápiákra jártak, plusz még tanórákra is. Minden nap jött egy-két tanár, és úgy tanította őket, mintha egy iskolában lettek volna. Az ebéd után négy óráig szigorú szieszta következett, olyankor senki sem jöhetett ki a szobájából, bár mindig voltak, akik titokban átlógtak másokhoz. Ezután jött a vacsora, néhány óra szabadfoglalkozás, majd este fél tíztől tízig a takarodó.

De a hétvégék azok egészen mások voltak. Olyankor az egész intézet kongott az ürességtől, és frusztráló volt a néma csend, mintha nem is ugyanaz az épület lett volna, ami a hétköznapokon. Viszont nem volt semmi tennivaló: se torna, se tanítás, se szieszta, semmi, és a nővérek közül is csak páran maradtak ügyelni. Tündike egész nap azt csinálhatott, amit csak akart, és a közösségi térben lévő tévé is csak az övé volt. De mindez csak az első két hétvégén vigasztalta, a többin inkább már frusztrálta. Nem találta a helyét, mert nagyon vágyott már haza.

Később kiderült, hogy ez a mostani hétvége kivételesen más lesz, mint a többi, mert Ákoson és Tündikén kívül még két lány is maradásra volt ítélve, mert a szüleik nem tudtak értük jönni. Az egyik lány a Tündike korabeli Betti volt, a másik pedig a már egy kicsikét idősebb, de a fiúnál még fiatalabb: Emőke.

Más dolog is eltért ezen a hétvégén a szokásosnál, mert hoztak egy fiút, akit a szüleinek jövő hét hétfőn kellett volna behozniuk, de mivel akkor nem értek rá, ma délután érkeztek meg vele. A fiú neve Adolf volt, és az egyes számú szobát kapta meg.

Késő délután az orvosok és nővérek is hazaindultak pihenni. Ők hétközben bentlakásos dolgozókként laktak és dolgoztak az épületben. Ezen a hétvégén három ügyeletes nővér maradt. Bőven elég volt ez a létszám az öt gyerek mellé.

Aznap éjszaka annyi hó esett, hogy vasárnap éjszakáig elzárta a szanatóriumot a külvilágtól. A vezetékes telefon szombat reggelre süket lett, és a mobilhálózat is használhatatlanná vált, az internetről már nem is beszélve. De a történet továbbhaladása előtt tudnotok kell még pár dolgot.

 

*

 

Az itt tartózkodása ötödik hetének péntekén Tündikének teljesen elege lett mindenből, és idegileg kibukott. Kiállt a szobája nyitott ablakába, alatta bő egy emeletnyi mélységben ott várta az üres aszfaltparkoló. A nővérek próbálták megközelíteni, de megfenyegette őket és egyben a szüleit is (akiket a nővérek időközben telefonon értesítettek,) hogy ha nem jönnek érte azonnal, ő kiugrik.

A szülők fűt-fát ígérve a telefonon keresztül lecsalogatták onnan, és a kislány halálvágya el is illant. De a szülei nem jöttek érte, és bár a felszínen Tünde nyugodt volt, az csak a felszínt jelentette, a lány agya ugyanis onnantól kezdett elborulni. Napok elteltével mintha valami sötét köd ereszkedett volna az elméjére. Egy baljós köd, mely talán valamilyen sötét és ősi módon a helyből eredt, vagy kitudja, sohasem derült ki. Az elméjében háború kezdett el dúlni, és a kislány mélyen belül egyre inkább marcangolta magát.

 

A másik dolog, hogy Tünde nem gerincprobléma miatt került be ebbe a szanatóriumba. Kissé másabb volt az ő ügyének története.

Pár hónapja, az egyik ellenlábasa (egy tizennégy éves lány, akivel egy iskolába jártak, és sokat kötözködött Tündével, amikor csak találkoztak) haragból kilökte Tündikét az útra, ahol is pont akkor jött egy autó, és BUMM! Megtörtént a baj. Többszörös törést szenvedett a kislány bal lába.

Azóta a csontok már beforrtak, de Tünde erősen bicegett, és erre állítólag csak a szanatóriumban tudtak jó gyógymódot. Az útra őt kilökő lány szülei fizették az egész gyógyítási procedúrát, mert Tünde szülei nagyon rosszul álltak anyagilag.

Az orvosok szerint a szanatóriumból való kikerülése után a kislányuk talán minimális sántítás nélkül fog majd tudni újra hibátlanul járni, még ha most eléggé sántikált is.

 

*

 

Eljött a szombat, és ebéd után Tündike lefeküdt aludni. Az övé volt a négyes számú kórterem. A szobatársai otthon voltak, így hétvégén csak az övé volt a szoba. A kislány magához szorította egyetlen vigaszát: a vajszínű, foltozott plüssmackóját: Pimpit, és életében utoljára álmodott…

Az eleinte kellemes álom, amelyben a macija életre kelt, és úgy játszott vele, mint ha egy másik gyerek lenne, hamarosan átalakult valami mássá, ami leginkább egy emlék volt.

Álmában újra átélte azt, ami tegnapelőtt: csütörtök este ebben a kórteremben történt. Akkor a szanatóriumban lévő szinte összes gyerek összegyűlt itt (mivel ez volt az épületben a legnagyobb szoba) és lekapcsolt lámpákkal a sötétben szellemeket próbáltak megidézni.

A szellemidézés jó móka volt, amit sok gyerek kipróbál otthon, vagy máshol (régen még én is kipróbáltam,) bár akik hisznek az ilyesmiben, azoknak mondom, hogy elég veszélyes lehet. Azok az emberek állítják ezt, akik hivatásképpen végzik a szellemidézést. Szerintük, akik nem értenek ehhez (mint ebben az esetben a gyerekek is, vagy én,) ők ne próbálkozzanak meg vele, mert rosszul sülhetnek el a dolgok! Gondolhatod, hogy ezt csak azért mondják, mert ők pénzt kapnak érte, te meg nem, de szerintük a felelőtlen amatőr szellemidézések olyan szellemeket, démonokat, entitásokat bújtathatnak elő, amik balszerencsét, rossz és sötét dolgokat csinálhatnak veled vagy a környezeteddel!

Jó esetben nem történik semmi, de rossz esetben bármi adódhat, ami sötét és gonosz. Jobb esetben csak annyi történik, hogy a szomszéd gyerekkel idéztek nálatok szellemet, de aztán az anyukája szól a tiédnek, hogy többet nem engedi át hozzátok, mert az idézés óta éjszakánként felsír a gyerek (bocsi, Patrik!). Vagy az egyik gyerekkel történik valami: állítólag a halott apukáját látta, majd a szobatársa szerint a gyerkőc éjszakánként furcsán viselkedik. Például csak ül az ágyában, és maga elé bámul, mintha meglenne delejezve, vagy ilyesmi… Hogy mi lett vele, sosem derült ki, mert másnap hazament, és azóta senki sem hallott felőle.

Hogy egy ilyen megidézett, gonosz szándékú szellem okozta-e Tündike további tetteit? Vagy a lány józan eszét a baleset óta elszenvedett nehézségek, problémák kapcsolták ki? Én nem tudhatom, mert én csak egy egyszerű mesélő vagyok, és szerencsére személyesen nem voltam ott azon a hétvégén a Lapát-hegyen. Ha ott lettem volna, most nem élnék, ahogyan a történetem szereplői sem élték túl…

 

Visszatérve Tündike szobájába: a lány békésen aludt. Álomvilágban járt.

Délután öt óra tájékában behozta neki az egyik nővér a vacsorát. Ekkor Tünde már nem volt magánál, de ezt a nővér nem vette észre a lányon.

Miután gyorsan elfogyasztotta a vacsoráját, elhagyta a szobáját, és az ebédlőbe ment, ahol a televízió is volt.

A hétvégére itt maradt három nővért nem látta sehol. Talán a nővérszobában voltak, és kedvenc szokásuk szerint egymás közt pletykálkodtak.

A gyerekek mind a szobájukban tartózkodtak, kivéve Bettit.

A vállig érő, barna hajú Betti a televízió előtti asztal mellett ült, és békésen rajzolgatott. Tünde csatlakozott hozzá. Fél órán keresztül szórakoztak a rajzolgatással, végül már csak ki kellett vágni a megalkotott krikszkrakszos figuráikat a papírlapokról. Ehhez ollót kerestek.

Tünde felállt a helyéről, és az egyik szekrényen lévő dobozban kezdett el turkálni, ahonnan a kezébe is akadt egy nagy olló. Végignézett az ezüstösen csillogó vágószerszám sima felületén, majd a rajzolgató barátnőjén akadt meg a tekintete, hogy aztán az eszébe jusson valami számára nagyon izgalmas kérdés:

Vajon hogyan állna ez az olló, ha a kényeskedő Betti fejéből ágaskodna ki? Vajon milyen hangokat adna ki a száján ez a kis rohadék?

Hirtelen ellenálhatatlan késztetés vett erőt a kíváncsiságán, amit csillapítania kellett…

Bettike mögé osont, majd a magasba emelte az ollót. Keskeny mosoly húzódott az ajkaira. Sötét füstként gyilkos vágy ült a tekintetére, azután teljes erejéből belevágta a másik lány fejének tetejébe az ollóhegyet.

Testmeleg vér vöröslően kövér cseppjei szanaszét szálltak a levegőben, összefestve a padlót, az asztalt, és újszerű művészeti ágként vérpacákban a rajzlapokat is.

Betti egy szem hangot nem adott ki magából, és némán remegő teste teljesen megmerevedett. Tünde ettől nagyon elszomorodott, és egyben érzett csalódottságot és dühöt is. A düh gyűlöletet szült a szívében a másik kislány iránt, amiért az hang nélkül tűrte, hogy egy ollót döfött a fejébe (ki tudja, hogy mit tett tönkre Betti fejében az olló, ugyanis a lány szó szerint teljesen lebénult). Tündike kihúzta az ollót, majd újra lecsapott vele a koponyába, és az abból kikandikáló vörös, lüktető agyba, hogy aztán kihúzza, és megint lecsapjon. A lány teste tehetetlenül rángatózni kezdett, majd hirtelen csak úgy összecsuklott.

Betti testét Tünde nagy nehezen bevonszolta az egyik fürdőszobába, és befektette a zuhanyzóba, majd ráborította a vérpacás rajzlapokat, azután meg a szennyes ruhákat. Ezután egy felmosóval feltörölte a vért a padlóról. Az ollót megmosta, majd visszarakta a helyére, ahogy az jó kislányhoz illik. Mivel senki nem járt arra, senki nem vett észre az egészből semmit.

Tündike a konyhába ment, és az egyik fiókból kiemelt egy méretes konyhakést.

Bő fél óra múlva a mi szegény kis Tündikénk felkereste Emőkét a kilences kórteremben. A konyhakést a háta mögött rejtegette.

– Mi jót csinálsz? – lépett be vidáman a tizenhárom éves, szőke hajú lány szobájába.

– Tanulok – válaszolt a szőkeség egy asztalnál ülve, egy tankönyv fölé görnyedve.

– Az jó – vonta le a következtetést Tünde.

– Betti mit csinál?

– Rajzolgat. De már megunta – mondta, és elmosolyodott.

– Át akarok menni hozzá. Kérdeznem kell tőle valamit lecke ügyben. – Emőke már indult is, ám ekkor a konyhakés előrelendült, és belecsattant egyenesen a lány nyakába. Ő már adott ki valamire való hangokat, de ezek is csak szenvedő nyöszörgések voltak. Sikítani próbált, de a vére gyötrő árként öntötte el a torkát és a hangszálait, így csak ennyire volt képes.

Tündike ennek is örült. Ördögien felkacagott, mert végre hallott valamit, amire kíváncsi volt. Kirántotta a kést. Emőke nyögdécselve a nyakát szorongatta, miközben a vére vörösre festette mindkét kezét, és a piros pulcsiját is még vörösebbé tette. Az ajkai mozogtak, mondani szeretett volna valamit, de mindhiába.

Tünde újra- és újra előrelendítette a kését, ami több vérző sebet is ütött Emőke fiatal, de már egyre inkább nőiesedő testébe, amely test képtelen volt magát tovább két lábon állva tartani, és összerogyott…

Tündike a kilences kórteremben hagyta Emőke vérben úszó holttestét, és új préda után nézett.

Egy rejtekhelyről figyelte, ahogy a legfiatalabb nővér, aki körülbelül húsz éves lehetett, és hosszú vörös haja volt, bement abba a kis folyosói fülkébe, ahová úgymond „Még a király is gyalog jár.”

A kislány az illemhely ajtaja elé állt, fülelve várt egy darabig, aztán berontott, és egyenesen rátámadt a még frissen véres késével az éppen vécékagylóról felálló nővérre. Amannak még csak sikítani sem volt ideje, mialatt belső szervei véres kupacban hullottak a padlóra.

Miután az áldozata már meghalt, Tündike még akkor is mély sebeket ejtve rajta szurkálta a késsel, mint egy olyan őrült, kinek a szurkálás a fő szenvedélye…

A másik (középkorú) nővér is előbukkant a folyosón. Ő szerencsére a másik toalettbe ment be, így nem vette észre a kolléganője halálát, és a nővérszobában egy nővér maradt csak. Ő az ötvenes évei végén járt, vékony, ősz kontyba fogott haja volt. Vén banya, ahogyan a gyerekek maguk közt nevezték, mert a koránál sokkal idősebbnek nézett ki, és rendkívül szigorú és szabályzatmániás volt.

A kislány vigyorogva vonult be a vén banyához, aki éppen egy szekrényben rakott rendet, így csak fél szemmel nézett rá egy pillanatra, és nem vette észre, hogy Tündike ruháján és arcán friss vér ragyog.

– Szia, bogárka. Mi járatban vagy? – kérdezte a maga megszokott, kedves, de mégis száraz modorával a nővér.

– Unatkozom, Mariska néni – mondta, majd kis szünetet tartott. – Szörnyen unatkozom. És maga?

– A rend, kislányom, nagyon fontos!

– Tudom – válaszolt ártatlan hangszínt mímelve beszédébe Tündike, majd lassan előhúzta maga mögül a konyhakést, és még mielőtt Mariska néni kettőt szólhatott volna, végigszántotta a véres pengét a nő két térdének hátsó inas hajlatában.

– Miért?! – kiáltotta az asszony, miközben összeesett, majd háttal a szekrénynek támaszkodva szembenézett a lánnyal. Megrémítette a kislány kilencéves arcát uraló természetellenes derűsség, és egy szót se tudott kinyögni. De csak pár pillanatra fagyott le, és a padlón kúszva megindult a kijárat felé.

Tündike az orvosi asztalhoz lépett, és szélesen mosolyogva a kezébe vett róla pár injekciós tűvel felszerelt fecskendőt, és a mászva nyögő öregasszony felé fordult, majd egyik szemével hunyorítva célzott.

A nő mászás közben visszanézett a lányra. A fecskendő, a tűvel a végén süvítve a levegőben állt bele Mariska néni bal szemébe.

– Neeee! – sivította, Tünde pedig a nő arcán végigcsorduló vér láttán felkacagott.

Egy másik fecskendő is előrelendült, és a nővér jobb mellében állapodott meg.

Az utolsó dobószerszám is célt ért az asszony gégéjében, ami vöröslő vérbe borult.

Tündike felkurjantva ugrált örömében, hogy milyen ügyesen és pontosan célzott, közben Mariska nővér kétségbeesve vonaglott, levegőért kiáltoztak ajkai, de azt egyáltalán nem kapott, így még egy utolsót nyögött, majd belefulladt a saját torkának vérébe.

 

A harmadik, középkorú nővér mindig vidám teremtés volt. Ingridnek hívták és most is vidáman, egy szerelmes dalt dudorászva lépett ki a toalettből, és a nővérszoba felé tartott. Sikítva látta meg idős nővértársa holttestét, és Tündikére ordított. A rémülettől elveszítette minden derűsségét.

Szegény kis Tündike éppen mással volt elfoglalva (a tűket tépkedte ki Mariska néni testéből,) és ijedtében a földre ejtette a kését, ami egyenesen Ingrid lábai elé csúszott.

A nő nem tétlenkedett, felkapta, és még mielőtt a kislány bármit is tehetett volna, rárontott:

– Te kis nyomorult cafat!

A kés pengéje ezúttal Tünde ellen fordult. Először a lány torkát akarta felvágni, de amaz oldalra húzódott, így a nyaka helyett mélyen felszántotta a gyermekarca baloldalát, amelyből rengeteg vér ömlött ki szabadon a világba.

A kislány felordított, és ellentámadásba lendült. Az egyik kezében tartott fecskendőt a nő hasába nyomta, amitől amaz még dühösebb lett, és a konyhakéssel hadonászva Tündére ugrott.

– Kivájom a szemedet, te sátánfajzat, teee! – visította, és úgy is tett. Tünde bal szemgolyója a linóleumpadlóra gurult, vöröslő csíkot húzva maga után. A szivárványhártyája barna színű volt.

Tündike már-már azt hitte, hogy most ő veszít, de esze ágában se volt megadni magát. A démoni belső hang, ami a fejében épp üvöltött, ezt nem engedte. Egy másik fecskendővel támadt, ami mélyen a nővér jobboldali orrjáratába mélyedt, a harmadik pedig egyenesen a szemébe. A nővér a kezeivel reflexből a fájdalmas pontokhoz kapott, így elejtve a kést, amit a kislány rögvest felkapott, és a nő háta felől tövig annak szívébe szúrta a pengét.

Hogy honnan volt ennyi testi ereje hozzá, az örök rejtély.

A nővér párat vonaglott, majd végleg mozdulatlan maradt.

Tündike nehezen, de kibújt a molett nővér teste alól, közben úgy érezte magát, mint a mesében Micimackó az odúba szorulva.

Az arca rettentően fájt. Az üressé vált szemgödréből sötétvörös vér szivárgott, mely lefolyt oldalt az arcán, és elöntötte alatta a ruháját.

Három percig ült a nővérszoba egyik sarkában, elvesztett szeme utána szomorkodva, de szomorúsága rögvest elmúlt, és furcsa mosoly ült ki az ajkára. Ez a mosoly a felmetszett arca mögött megmutatta szájüregében lévő fogai azon részét, amik egy normális mosolygás közben az embereknél amúgy nem látszanak, főleg nem ilyen oldalsó, horrorisztikus szögből, mert a szájuk rejtekében maradnak.

A jókedv oka az volt, hogy megpillantott egy egérkét, amint az a fal mellett szimatolgatott:

– Egerentyű! – nevetett, majd újfent megragadta a kést, de ezúttal az élénél. Megcélozta az állatot, és egy céldobáló ügyességével az egér felé dobta a konyhai eszközt. Talán csak szerencséje volt, talán egy sötét, belé költözött erő kölcsönözte neki a szerencsét, de akárhogy is, a kés pörgött, majd egyenesen beleállt a kis szőrös testbe…

 

Az egyes kórteremben a péntek délután érkezett Adolf fáradtan ült fel az ágyában.

A szombati vacsora után elaludt. Ablakán kinézve látta, hogy odakint már besötétedett, de a havazás elállt.

Kedvenc időtöltése a rejtvényfejtés volt, amihez most hozzá is akart kezdeni, ezért felállt, és az asztalához lépett.

Felsikoltott, amikor egy véres egeret pillantott meg a rejtvényújságjai tetején. Az állat vére átitatta a papírt.

Lassú nyikorgással feltárult a kórterem ajtaja, és a fiú, az ébredését megváró jövevény látványától még jobban megrémült.

Tündike eltorzult arcán bizarr mosoly kenődött szét, miközben a konyhakése megjelent a bal kezében. A másik kezében az egyik fecskendő lapult, amit most a fiú felé dobott. A tű Adolf mellkasába állt bele, ellenben amaz valamiért nem kiáltott fel fájdalmában, de még csak rettegésében sem, csupán csak annyit mondott:

– Ö… Ne tedd.

Tünde elindult felé, a lábai a szokásosnál is jobban bicegtek. A kislánynak könnyű dolga volt, ugyanis van úgy, hogy a félelemtől egyes emberek elájulnak.

Most ez történet Adolffal is, aki már soha nem tért magához, mert a kés azonnal lecsapott…

 

A hármas kórteremben az utolsó túlélő éppen pingpongozott magában. A labda a falba épített szekrénynek csapódott, majd vissza az ütőnek. Aztán megint a szekrénynek, majd megint vissza az ütőnek, és így tovább…

A fiú, aki játszott, tizennégy éves volt, és Ákosnak hívták. Otthonában, egy messzi városban csupán Ákos, a pingpong bajnok-ként ismerték sokan, mert sorra nyerte meg az ilyen bajnokságokat a megyében.

Tündike véres arccal, balszem nélkül lépett be az ajtaján.

Ákos csak egy pillanatra látta a szörnyűséget, aki csak benézett, és már el is tűnt. A fiú döbbenten állt, kezében mozdulatlanná dermedt az ütő, és csak az térítette magához, hogy a szekrényről visszacsapódó pingponglabda homlokon találta…

 

Hamarosan az egész épületben elment az áram. Valószínűleg valaki lekapcsolta a biztosítékot, és mivel már csak Ákos és Tündike voltak életben, csak a kislány tehette.

Ákos a kórterme ablaka előtt állt, és várta a lányt. Fegyverként kedvenc, még nagyapjától örökölt villával is felszerelt kisbicskáját, és egy pingpongütőt tartott maga előtt.

Az ajtó csak órák múltán, a lassan éjszakába forduló este sötétjében nyílt, majd zárult. Tünde bent volt a kórteremben.

Ákos szemei már hozzászoktak a sötétséghez, de a kislányt mégsem látta. Jobbra-balra forgatta a fejét, de mozgást csak néha-néha itt-ott vélt felfedezni, de mindig nagyon távol volt tőle.

Percek múlva úgy döntött, hogy nem érdekli semmi, eltűnik ebből a szobából.

A szíve a torkában dobogott, de ő mégis összeszedte minden bátorságát, és az ajtó felé indult, lassan, mindenre éberen figyelve maga körül.

Amikor már a kijutást jelentő ajtó kilincsét fogta át ujjaival, Tündike hátulról ráugrott, a nyakába csimpaszkodott, és túlmutatva bármely kilencéves kislány erején, szorította, szinte megfojtotta, közben pedig valami puha, gömbölyded dolgot gyömöszölt bele a fiú szájába, ami megakadt annak torkán, majd tovább halad a gyomra felé.

Az őrült lány ezután már a késének élét mártotta bele Ákos jobb vállába. A fiú felkiáltott, és dühösen, teljes erőből fejbe vágta a kislányt a pingpongütője élével. A lány kábultan lezuhant Ákosról a linóleumpadlóra.

Ákos az ágy melletti asztalhoz rohant, és vakon felkapott egy pingponglabdát. Valahol a lelke mélyén egy, talán még számára is felfoghatatlan düh ébredt, ami plusz erőt és bátorságot adott neki a következő művelethez:

Ingrid nővérhez hasonlóan Ákos se hagyta magát: rikoltva Tündére ugrott, amennyire bírta, lefogta, és addig nyomkodta a fehér kis labdát a kislány szájához, amíg az nem engedett, és a pingpong alkalmatosság bekerült a szájüregébe. Ákos, nem törődve az ujjaiba mélyedő kislányfogakkal, egyre mélyebben Tünde szájába nyúlva tovább nyomta a műanyag gömböt a torokba.

Tündike a fiú felé akart volna szúrni a késével, de az kiesett a kezéből, amikor azon kapta magát, hogy a labda elszorítja a légcsövét, és fuldokolni, köhécselni kezd. Két kezével a torkát markolászta, de attól csak rosszabb lett.

Ákos testén végigfutott a hideg, amikor meghallotta a lányból előtörő démoni sikoltást. Ehhez hasonlót még életében nem hallott, még csak filmekben sem. Rájött arra, hogy most érkezett el az ő ideje: meg kell ölnie a kislányt!

Egy gondolat ötlött a fejébe: az áram lekapcsolása után az épületben tartózkodó többi embernek meg kellett volna jelennie. Legalábbis a hangjukat kellett volna hallania, de nem így lett. Biztosan Tünde mindet megölte, és ő maradt utoljára. De ez a képzete olyan bizarrnak és elképzelhetetlennek hatott… Órákkal ezelőtt hallotta, hogy Ingrid nővér ordít, és Ákos biztosra vette, hogy Tündikére, mert már megint valami rossz fát tett a tűzre. Vagy Bettire. Ezek a lányok voltak a kórház két vezető rosszcsontjai. Ám, most már szinte teljességgel érezte, hogy a nővér bizony nem ez miatt kiabált, hanem éppenséggel sokkal rosszabb és szörnyűbb dolog történt vele, és azért. Talán felfedezte az egyik holttestet a kislány társaságában?

Azóta már bizonyára Ingrid nővér is halott volt, ahogy a többiek is. Ő az egyetlen túlélő, és neki kell végeznie ezzel a kis szörnyeteggel, aki most, hogy fulladozni kezdett a torkában akadt pingpong labdával, nagyon sebezhetővé vált.

Nem volt mit tennie: minden erejét beleadva megragadta a kis vékony testet a ruhájánál fogva, felemelte a földről, és az ablakhoz ment vele, amilyen gyorsan csak tudott.

– Tegyűll léé! – próbált meg ordítozni a lány azon a démoni hangján, megmaradt kevés szabad levegőjével, miközben majd megfulladt, de Ákos rá se hederített. A fiú egyetlen célja az volt, hogy kidobja ezt a gyilkost az ablakon.

Tünde előhalászott valamelyik zsebéből egy fecskendőt, és a tinédzser fiú jobb karját kezdte el vele eszeveszetten, belilult arccal, teljes erejéből döfködni. A fiú hiába próbált nem törődni az egyre erősödő fájdalommal, nem sikerült neki, és elengedte a lányt, aki elfutott tőle.

Tünde is dühös volt. De még mennyire! Olyan fizikai erőt érzett magában, mint még soha. Felkapott egy széket, és úgy vágta vele hátba a még mindig az ablak mellett álló Ákost, hogy az szerencsétlenségére üvegcsörömpölés közepette átesett az ablaküvegen, egy emeletnyit zuhant, hogy aztán egyenesen belehuppanjon a jeges borzongást hozó mély és fagyos hóba.

Tünde kinézett ott, ahol egykor még üveg volt: Odalent a hóban ott volt a fiú sötétlő nyoma. A méteres hó mélyén pedig ott feküdt maga Ákos, mozdulatlanul.

Tündike kárörvendő vidámsággal, valami földöntúli hangon felkacagott, nevetett egy darabig, majd megfordult, és elbicegett…

 

Ákos arra ébredt fel a hóban, hogy rettentően fázik, a hátán fekszik, és nem képes megmozdulni. Ezen kívül komoly fájdalmai voltak, ami talán rosszabb volt még a csontjába fúró hidegtől is.

Lassan, de újra elájult…

 

Másnap: vasárnap nulla celsius fok fölé emelkedett a hőmérséklet, és Ákos ennek köszönhette, hogy még életben volt.

A hó, és a jég olvadozott a Lapát-hegyen, és környékén.

A fiút nem sokkal reggel után egy hideg vízcsepp térítette magához az ájulásból mély álomba átváltó állapotából. A csepp valahonnan a magasból érkezett, valószínűleg a szanatórium épületének tetejéről. De úgy háromperces folytonossággal jött még onnan több is, ahonnan ez.

Ákos vagy annyira megvolt már fagyva, vagy valami más okból, de nem érezte, és nem is tudta megmozdítani a tagjait. Alig érzett életet a testében. Talán már nem is akart élni, így hát fekve várta a halált.

Közben azért nem volt tétlen: Néha erőlködött, hátha meg tudja mozdítani a valamelyik kezét, vagy lábát. Amikor sikerült egy kicsit, akkor egy áramcsapásszerű fájdalom mindig kérlelhetetlenül átjárta minden tagját, egy idő után ezért már mozdulni sem mert, nehogy megint fájjon…

 

Később vette észre a vízcseppek okát: Egy hosszú, és hihetetlenül széles, hegyes jégcsap meredt lefelé a több méterrel feljebb lévő első emelet tetejének széléről. Az aljáról csöppent le néha az a bizonyos vízcsepp, amit három percente érzett. A jégcsap éppen a feje felett függött! Innentől kezdve ment el Ákos kedve a haláltól. Ezután már csak szinte egyfolytában az járt a fejében, hogy mi lesz, ha az a jégcsap onnan egyszer csak fogja magát, és aláhullik?

Édes Istenem, csak még ezt az éjszakát hadd éljem túl, meg ennek a szörnyűségnek a lezuhanását! Holnap már hétfő, és már reggelről biztosan érkezik valaki; nővérek, orvosok, betegek, stb. Csak addig hagyj élni! Kérlek! Ha ezt megteszed most nekem, ígérem, hogy ezen túl minden vasárnap elmegyek anyuval a templomba, és bepótolom az elsőáldozást is, meg amit csak akarsz! Ó, kérlek, Uram, segíts nekem!”

De az Úr valamiért nem hallgatta meg szegény esdeklő Ákost. Talán mert jól tudta, hogy ez a fiú sohasem lesz vallásos úgy, mint az anyja, és amint valami csoda folytán kijut innen élve, minden ígéretét elfelejti, amit neki tett. Mert Ákos már csak ilyen vaktában ígérgetős fiú volt a való életben is.

Így hát az a bizonyos félelmetes jégcsap pár percenként továbbra is Ákos fejére csöppentett egy kis fagyos cseppecskét, mintha megvetően köpdösné, azt mondogatva, hogy: Úgyis elkaplak még ma, édes fiam! Ne reménykedj, mert jégcsap vagyok, ennél fogva a szívem is jég, ha lenne olyanom. HA-HA-HA! Jövök érted, fiú! Várj meg engem, te nagyszerű Ákos, a pingpong bajnok! Jövök érted! Egyszer úgyis mindenkiért eljövök ezen a földön!

Végül éjfél előtt pár perccel történt a nagy eset, amikor is Ákos kihányta a gyomrából azt a valamit, amit több, mint egy napja Tündike nyomott le erőszakkal a torkán: A kislány félig megemézstett, kivájt szemgolyója volt az.

Alig volt ideje Ákosnak undort érezni a fagyott mellkasán odébb guruló dolog iránt, mert nem sokkal utána eljött érte a jégcsap, és szétvágta a fejét…

 

EPILÓGUS

 

Szegény kis Tündike sohasem volt nevezhető rossz kislánynak, két napja mégis könyörtelenül megölt hét embert egy hegy tetején lévő gyermekgyógyászati szanatóriumban.

Hétfő korán reggel ott ült az épület bejárata előtt, egy kis félreeső raktárhelyiségben, ahol a tolókocsikat tárolták.

Jobbjában a rászáradt vértől sötét és ragacsos, de még mindig felettébb éles pengéjű konyhakést tartotta ragaszkodóan, mint ha az már egy igazi jó barátként hozzá nőtt volna. Ne aggódj, édes kislány. Rám mindig számíthatsz! Vigyázok rád! Sohasem hagylak magadra! Nem ám! Zsebeiben pedig szúrt mély vérző sebekre szomjas fecskendőket rejtegetett.

A lány várt.

Hogy mire várt?

Hétfő reggel lévén már bármikor megérkezhetnek a gyanútlan első szülők a szanatóriumba hozott porontyaikkal, és persze a hétvégi kolléganőiket leváltó nővérek is.

Mindegyikkel végezni fog (legalábbis ez volt a terve,) mert jól tudta, hogy a sors is az ő javára játszik, ugyanis a leendő áldozatok gyanútlansága nagy előnyt adott a kezébe.

Biztosra vette, hogy jól fog szórakozni a nap további részében.

De ez már… Egy másik történet!

Holnapra…

Vagy esetleg holnaputánra?

Mikor szeretnéd hallani?

 

Addig is:

Jól vigyázz, jövevény, ha belépsz a házba,

Mert ott vár rád a Sátán!

A Sátán!

 

VÉGE

 

UTÓSZÓ: A SZEGÉNY KIS TÜNDIKE NOVELLÁM MEGÍRÁSÁNAK TÖRTÉNETE

 

2002 őszén, 17-évesen kerültem be néhány hétre Budakeszire, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, ahol a gerincferdülésem miatt abban a néhány hétben gyógytornát tanultam be. Akkoriban kezdtem el Stephen King egyik novellás kötetének: az Éjszakai Műszaknak a hatására novellákat írni, akkoriban King miatt csak horrorszerű témákban. A szanatóriumban három hetet töltöttem folyamatosan, és a többi gyerek miatt olyan volt az egész, mint valami nyári vakáció. Több novellám is született ott, amit egy A/4-es vonalas füzetbe írtam le. Egyik ilyen a Fejünk felett az ég volt, ami egy dombon ülő férfi titokzatos élményeit mesélte el, a másik pedig a Sugárzás, amiben egy újfajta bomba sugárzása miatt a Földön életre kelt, és gyilkolásba kezdő gépek és autók üldöztek egy maroknyi, az életéért küzdő, kerékpárral menekülő tinit.

Emlékszem, volt a szanatóriumban egy kislány, aki erősen bicegve járt. Az rémlik róla, hogy talán azért került be, mert az osztálytársnője kilökte az útra, és megsérült a lába, de pontosan már nem emlékszem. Annyi maradt még meg, hogy mindenki Prüntyikének hívta. Volt még egy kislány: Petra, aki az étkezőben (ahol a tévé is volt) rajzolgatott, meg papírokból ollóval kivágott dolgokat, és egyszer valamiért eléggé furcsán fogta azt az ollót, mint aki éppen lecsapni készül vele, és abban a pillanatban már készen is volt a fejemben a történet alapja, ami ott maradt a tudatomban hónapokig, majd 2003 elején írtam meg az írógépemmel. Hónapokkal később egy folytatása is született: Szegény Kis Tündike 2: A Visszatérés, ami az első rész eseményei utáni történéseket mesélte el.

Úgy alakult, hogy 2003-ban is vissza kellett még egyszer mennem néhány hétre folytatni a gerinctorna betanulását Budakeszire. Hamarosan a bent lévő tizenéves gyerekek megtudták, hogy írok, és emlékszem: akkor először néhány hétig igazi írónak érezhettem magam, mert mindenki elkérte az irományaimat, és gyakorlatilag a rajongóim lettek. Tisztelet övezett, és mély megbecsülés. Később megtudtam, hogy esténként összegyűltek egy szobában, és kipróbálták a szellemidézést, meg felolvasták egymásnak a Tündike mindkét részét az írógépelt oldalról. Olyan is volt, hogy legalább húszan gyűltek össze az egyes kórteremben szellemeket idézni.

A rákövetkező években már nem kellett többet Budakeszire mennem, de a Tündikés novellának még született néhány része, egészen a 7. rész felénél lett nem folytatva, de mostanában összeraktam mind a hét rész oldalait, és elkezdtem őket begépelni, és javítva sorban közzéteszem mindet a közeljövőben.

Továbbá már dolgozom a regényváltozaton, ami a Tündike címet viseli, és egyszer egy Tündikés számítógépes játék készítésébe is belefogtam, aminek a szanatórium pálya bemutató videója itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=vDjjcNE4w2k&feature=youtu.be

KÉSZÜLT: Etes, 2003. február 9. – február 16.

 

         Javítva, Módosítva: Budapest, Kollégium, 2014. május 2. – 2014. június 7.

                                             Budapest, Újpalota, 2021. április 19. – 2021. április 22.

                                             Budapest, Zugló, 2024.január 10. – 2024.január 13.

ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom