mecena
összes megtekintés
: 104
új megtekintés
: 93
kedvencnek jelölve
: 0
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Horváth Zoltán – Vörös toll

Várható olvasási idő: ≈ 3 perc

szerző által korrektúrázva

– Kimehetek a mosdóba? – kérdezte Ábel kézfelnyújtással egybekötve.

– Persze! Menjél nyugodtan. – válaszolta az angoltanár.

Ábel össze rakta ceruzáit és a dolgozatot a kezébe vette, amit később lerakott a hatalmas tanári asztal szélére, majd elindult a terem ajtaja felé. Eközben a tanár magához vette az összecsapott feladatlapot. Gyorsan belepillantott majd megvető pillantások és egy két hümmögés és szájhúzogatás után oda rakta a többiekéhez. Ábel soha sem szerette az angolt. Gyenge volt belőle. Ha meg kellett szólalni csak makogott. Sőt egy értelmes mondatot sem tudott kiejteni a száján. A nyelvtant nem tudta és a szókincse is a béka feneke alatt volt.

Az ajtón kilépve senki sem volt a folyosón. Mindenhonnan szűrődött ki a tanórák zaja, de nem lehetett érteni, hogy melyik terembe pontosan milyen óra is van. Hirtelen hatalmas meleg csapata meg Ábelt. Elment a folyosó egyik ablaka előtt, ahol szűrődött be a napfény és mivel nyitva volt az ablak a meleg májusi levegő is áramlott a folyosóra. Ezt az ablakpárkányban lévő virágok sem tudták megfogni, hiába nőtte be a páfrány és a muskátli az ablak alját. Az iskolabüfé ilyenkor órán mindig üres. Soha senki nem szokott ilyenkor vásárolni a diákok közül. Néha egy-két tanár jön fel a tanáriból, ha lyukasórájuk van. Nem egy nagy durranás egyébként, amit a vásárlóknak kínálnak. Száraz szendvicsek, hideg melegszendvicsek és az egészhez még hozzájön az, hogy mindent aranyárban mérnek. Sokan ezért inkább messzire elkerülik a büfét, viszont vannak olyanok, akik ezek ellenére is szeretnek itt vásárolni, mert a büfés néni, aki csak egy alkalmazott, de ennek ellenére nagyon kedves. Ha valami akadály adódik az életedben ő mindenre tudja a megoldást és nagyon jókat lehet vele beszélgetni.

A földszinti folyosó tele van az elmúlt évtizedek tablóival. Csak merednek az emberre a 60-as, 70-es és 80-as évek fiataljai. Néha Ábel megáll előttük még régebben ki kilencedikes korában az anyját és az apját kereste a képek között, de ezzel felhagyott, mert rájött, hogy az ő tablójuk nincs kitéve. Mindig elgondolkozik azon, hogy azokban a pillanatokban egyszerre vagy harminc halott ember porhüvelyének emléke bámul rá egyfolytában.

A lépcsők az iskolában nem a legstabilabb dolgok. A korlátok mozognak és nyikorognak, ennek ellenére még senkinek nem esett semmilyen bántódása. A karbantartók persze mindig csinálnak velük valamit, de ez soha sem látszódig meg. Ezért Ábel folyamatosan figyelnie kell, hogy hova lép és mit csinál, ha nem akar szerezni egy két törött csontot.

A lépcsőket leküzdve, felérvén az emeletre egy ismerős hang ütötte meg Ábel fülét. Eléggé érces és hangos volt, ami kiszűrődött a tizennégyes teremből. Ábel közelebb is hajolt majd fülét az ajtóhoz ragasztotta. Egy ismerős mondat volt, amit hallott.

– Wie viel Zeit habe ich noch?

– Du hast nicht mehr viel Zeit...

Egyből elöntötte az undor Ábelt. Ismerte már ezt a német hanganyagot. Ezerszer hallgatta már meg ezt a mondatot a szöveggel együtt. Ez annak köszönhető, hogy az egyik németórán Manyika néni a 60 éves karót nyelt, frigid, banya halálra kínozta a 11/H osztályt.

Egyből el is távolodott az ajtótól és folytat útját a mosdóig. Pedig a szomszéd teremben lévő biológia órába is belehallgathatott volna. Mondjuk az onnan kiszűrődő hangok sem szólították volna fel maradására. A tizenötös teremben ugyanis Erzsike néni a nagyothalló biológiai-kémia szakos tanár tartotta éppen az előadást a kötőszövetekről és a vérről. Az ő órája érdekes szokott lenni csak vele az a baj, hogyha egy kérdés szeretnél neki feltenni azt írásos formában is be kell nyújtani, mert nem hall. Persze van hallókészüléke, de azt még 1984-ben vette a beregszászi piacon 42 szovjet rubelért. Sőt mi több! Ezt is használtan.

A férfimosdó ajtaja nyikorgott, mint mindig. Az olajat ugyanis senki nem ismeri a karbantartók között, de az is lehet, hogy drága. Persze amikor Ábel megpróbálta bezárta az ajtót a zár nem működött normálisan, mert nem lehetett becsukni. Nem is baj gondolta magában úgysem jön most ide senki. A mosdóban mindig hatalmas volt a bűz. Ez az ott cigiző végzősök miatt volt, vagy pedig azért mert van olyan, aki nem tudja a vécét lehúzni. A csaptelepből csak csordogált a víz, szappan nem volt soha. Nagy nehezen Ábel megmosta a kezét belenézett a tükörbe. Egyből belenézett a saját szemébe. Mintha nem is saját magát nézné. Egy teljesen idegen nézne rá. Kinézetileg teljesen hasonlítottak, de szellemileg egymással köszönőviszonyban sem voltak. Ábel ezért a szemében nézett. Az ugyanolyan barna volt, de pupillája nem is látszódott olyan kicsi volt, mint egy tű hegye. Egy hatalmas csörömpölés hallatszódott a középső fülke felől. Csak az működik, mert a másik két ajtót a ,,Használaton kívül!" tábla díszítette.

Ábel óvatosan odalépett a fülkéhez. Az ajtó alól vér folyt ki vízzel keveredve. Olyan furcsa mégis érdekes volt egyszerre. Megfogta a fogantyút és benyitott a fülkébe. Saját magát látta a fülkében feküdni. Nyakából csak folyt a vér mindet beterített. Minden vörös volt a csempétől kezdve egészen a fülke tetejéig. Egy golyóstoll volt mindenek az okozója. Ábel megfagyott a látványtól mozdulni sem tudott. A levegő megfagyott tüdejében és a szemeit is csak mereszteni tudta. Végül csak ennyit tudott mondani remegő hangon.

Megbuktam angolból…

ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom