Meglátod pulya, majd ha az eső vér el tikteket a mezőn, fogtok hazafele szaladni! Mindig ezt mondta, nagyanyám, ha a barátaimmal indultunk játszani a nagy rétre. Pedig nem is volt, olyan messze a rét, a nagyszülők kint laktak a faluvégén, néhány gyümölcsös után pedig már ott is találhatta az ember magát a réten. Negyedórás séta volt az egész, de hát féltett engem a nagyanyám. Sokszor megkérdeztem tőle, miért mondod ezt mama, hiszen nincs egy felső se az égen. Mert az útifű megmondta! Hangzott mindannyiszor a válasza, amit nem értettem soha. Egy gaz nehogy megmondja már nekem, hogy mit csináljak!

Nagyapámra néztem ilyenkor, aki tekintetével legyintett egyet, hogy tudod öreganyád milyen hülye, majd fordult is vissza, nézni a híradót. Rágtam mama fülét, már szinte az otthonkát szakítottam le róla, hogy engedjen el, de amilyen erősen kérleltem ő annál jobban kötötte az ebet a karóhoz.

–       Héj! – vágott közbe nagyapám, aki már megelégelte, hogy nem hallja mi történik a nagyvilágban – Engedd el! Elázik, elázik! Majd megszárad.

–       Aha persze! Utána majd vihetem föl az orvoshoz, vehetjük neki a gyógyszert

Majd felém fordult nagyapám, egyenesen a szemebe nézett és annyit mondott:

–       Eredj fiam, de vigyázz, ha csinálsz valami hülyeséget elverlek!

Nekem se kellett több, felhuzakodtam és már szaladtam ki a kapunk kívülre, a többiek pedig kint megvártak, mert nekik meg a lelkükre kötötték, hogy a Boriska néni unokájára figyeljenek, mert igen haragos asszony, s nem bocsát meg senkinek.

            Végül ki is mentünk a gyerekkel, jót játszottunk kellemes volt az idő. Egy idő után a szél is elkezdett pisszegni, majd később fújni, jól is esett, mivel kiszaladgáltuk magunkat, az pedig felfrissített minket. Miután megpihentünk összebeszéltünk, hogy menjünk szedret enni a Gyurka bácsi féle portához. Voltak akik ódzkodtak, mivel az öregnek csak egy lába volt és küllemre is úgy nézett ki, mint akinek senkije sincs. Nem mellesleg nem is volt neki.

            De ahogy elindultunk, elkezdett erősödni a szél, és a felhők is összeszaladtak felettünk. A lányoknak sem kellett több, mivel félvén az esőtől szaladtak is hazafele. Mi persze kiabáltunk utánuk. Mi van féltek egy kis záportól? Gyávák vagytok! Gyáva nyulak! Majd ahogyan ez elhagyta a számat, egy óriásit villámlott. Nem is kell mondanom, szedtük mi is a sátorfánkat.

            Futottunk mintha az életünkért futottunk volna. Mégis a faluba beérve nyakunkba kaptunk a mennyei áldást. Útközben nem érdekelt engem az eső, nem érdekelt engem hogy bőrig ázok, azon gondolkoztam, hogy mit is fogok kapni a fejemre nagyanyámtól.

            Akkor nem értettem még a világot, hiszen gyerek voltam. Azóta eltelt az idő, én is megöregedtem. A ráncok százai jelentek meg a kezeimen és az arcomon. Azóta a lándzsás útifű megvetett a lábát az én keretem is. Most már én is értem az útifű beszédét. Ha vihar jön azt mindig megmondja, de szerencsére ezt mindig nagymamán hangján tudatja.