Wulfhörr, az északi

A Belső-tengeren túl, a birodalom északi határvidékén, magányos lovas poroszkált a végtelennek tetsző rengetegben. Termete, akár egy jegenyefáé, izmai iszonyúak, hátán hatalmas pallos. Wulfhörr, az északi már szerzett némi hírnevet magának e tartományban, s most is kalandok után kutatott éppen. Amerre csak járt, ámultak a népek, vajon miből élhet. Dolgozni senki sem látta, csak kalandozni, meg hősi tetteket véghez vinni. - Hogyan juthat annyi jó minőségű, tápláló élelemhez, hogy ily fenséges izommonstrummá váljék? Mit csinál, ha éppen nincs egy gyönyörű, s jó eséllyel mezítelen leány sem, kit ki kell szabadítania valami gonosz varázsló karmai közül? Hogy lehet, hogy északi barbár létére érti és beszéli a birodalom nyelvét? - tanakodtak egymás közt a bugris mellékszereplők, ám a nemes harcos rájuk sem hederített.

Fejedelmi testtartással ülte meg hátasát, s teli tüdővel szítta be az erdő friss levegőjét. A békesség azonban nem tartott soká.

Recsegés-ropogás hasított az erdő csendjébe, s hamarost kidőlő fák robaja követte. Wulfhörr kíváncsian lovagolt előre, hogy utánanézzen, ki háborgatja a természet nyugalmát. Egy frissen irtott irtáson megpillantotta annak irtóját, egy csapott homlokú, bestiális pofájú fickót, ki a fákat puszta kézzel törte, szaggatta, s közben magában motyogott.

- Wulfhörr vagyok, az északi. Mi a jó anyádért teszed tönkre az erdőt magad körül, te idióta majomember?

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Wulfhörrnek, s ki akarom szaggatni a beleit már jó ideje - reagált rá fertályóra múltán a fanyűvő.

- Én vagyok Wulfhörr, ezzel kezdtem, éles eszű barátom.

A természetkárosító állati hangon elbődült, s a szőke barbárra vetette magát. Az megrántotta lova kantárját, az ágaskodó hátas pedig mellső patájával homlokon csapta támadóját. A fadöntögető képtelen volt az agykárosodásra, így változatlan állapotban kelt fel a földről.

- Most már látom, hogy vitéz harcos vagy. Vegyél be a szolgálatodba, hatalmas Wulfhörr!

Az be is fogadta, gondolván, eladja a mutatványosoknak, ha legközelebb összefut velük.

Együtt utaztak hát tovább, s Wulfhörrnek nyugodt álma volt, hisz Erdőirtó hangosan morgott, ha veszélyt érzett, s remek őrkutya vált belőle. Sajnos nélkülözte azonban a kutyák intelligenciáját és báját.

Lovagoltak, mendegéltek, s éppen egy sziklás szurdokon haladtak át, mikor csattogás, kopácsolás és dübörgés ütötte meg fülüket. Ezúttal egy másik hústoronyba futottak, ki fejét csapdosta a kőtömbökhöz, s szinte mindig az utóbbiak adták meg magukat. Amikor nem, akkor eszméletlenül terült el a nyomorult kőtörő, majd rövid szédelgés után próbálta újra.

- Csákány, kalapács asszonyoknak való, igaz-e? - röhögte ki a barbár. Népe tisztelte a bolondokat, s úgy vélte, az istenek kegyeltjei. Ő maga viszont simán csak bolondoknak tartotta őket, sok más mellett ezért is jött el hazulról.

- Höh! - vakkantotta a főemlős.

- Én pedig Wulfhörr vagyok, az északi.

- Régóta le akarlak már fejelni, pedig sose' hallottam még rólad! - bömbölte Kőfejelő, s nekirontott. Erdőirtó morogva ráugrott, s kidöntötte, akár egy fát. Wulfhörr kacagott, hogy a könnye is kicsordult tőle.

- Most már látom, rettentő erejű legény vagy, Wulfhörr - dörmögte Kőfejelő.

- Hozzád sem értem, cimbora! A háziállatom csapott a földhöz - mondta a barbár, mikor szóhoz jutott a nevetéstől. - Feküdj, Erdőirtó! - utasította a fanyűvőt, mikor az meg akarta harapni a kőzúzót.

- Vegyél be a csapatba, én is vagyok olyan ostoba állat, mint a másik, aki meg akart harapni az imént - kaffogta Kőfejelő, s gorillamód kezdett futkározni, ujjperceire támaszkodván, mint mindig, ha izgatott volt.

Wulfhörr ezt a valamit is örökbe fogadta tehát. Ha valaha eljut a fővárosba, odaajándékozza a császárnak, pont jó lesz az állatkertjébe.

Az északi immár tökéletes biztonságban érezhette magát, útitársai mérföldes körzetben elijesztettek minden bestiát a környékről.

Pár nap múlva kis faluba értek, mi egy csendes völgyecske mélyén feküdt.

A falubeliek rémülten iszkoltak a nyáladzó emberszörnyek elől, s Wulfhörr elhatározta, legközelebb ilyen esetben a település határánál hagyja őket. Láncot kell tehát szereznie, hogy legyen mivel megkötni újdonsült kedvenceit.

- Van itt kovács nálatok, paraszt? - érdeklődött egy vinnyogó alaktól, ki túlságosan rettegett hozzá, hogy elfusson.

- Igen, nagyuram, de figyelmeztetlek, különös ember! Bár, gondolom, ez nem fog zavarni - felelte, s a barbár kísérőire sandított.

Ellátogattak hát a falu végén álló kovácsműhelybe. Ott aztán szembesültek vele, mire célzott a paraszt; a kovácsnak csúfolt, szőrtelen medvére hajazó lény ököllel ütötte a vasat, s térdét használta üllőnek. Körülötte széthajigálva a művei, miket eddig készített. Többé-kevésbé meghajlított, formátlan fémdarab volt valamennyi, persze Wulfhörr nem is számított másra.

- Wulfhörr vagyok, az északi. Feltételezem, nem tudod mi az, hogy lánc. Azt hittem, igazi kovács vagy.

- Kovács! KOVÁCS! - hörögte a fémhulladék feldolgozó, s idomtalan öklével döngette a mellkasát. - Te nem kovács? - kérdezte gyanakodva.

- Wulfhörr vagyok, az északi - ismételte az fáradtan.

- Kovács öl Nemkovácsot! ÖLÖK! - vetette rá magát Kovács.

Erdőirtó és Kőfejelő a földre teperték, s összegabalyodva tépték egymást, csak úgy szálltak a hajcsomók és rongydarabok.

- Elég lesz, eresszétek el! - parancsolta a szőke harcos, s azok leszálltak a megrágott Kovácsról.

- Nemkovács erős. Kovács most már Nemkovács Kovácsa - bólogatott buzgón Kovács.

- Persze, gyere csak velünk. Majd kerítünk egy veterináriust a legközelebbi városban, hátha férges vagy, vagy ilyesmi - hagyta rá Wulfhörr, miután abbahagyta a röhögést.

- Négyen vagyunk mos' már - mondta összeráncolt homlokkal Erdőirtó.

- Négyen bizony, nagyon ügyesen kiszámoltad - dicsérte meg az északi, s dobott neki egy csontot, hadd rágódjék el rajta.

Az estét már ismét a vadonban töltötték. Wulfhörr tüzet rakott, mivel egydül ő volt rá képes a társaságból. Így szólt Erdőirtóhoz:

- Főzzél kását, okádhatnékom van ugyan tőle, de annyira egyszerűen elkészíthető, hogy csak ezt merem rád bízni. Vizet öntesz a bográcsba, felforralod, beleöntöd a kölest, megfőzöd. Sót majd én adok hozzá, nem akarok megdögleni, ne haragudj. Mi most elmegyünk, faágakat dobálok a többieknek, azok meg visszahozzák, s mindenki örül.

El is mentek, de alig kezdett neki a kásafőzésnek Erdőirtó, kilépett a fák közül egy ocsmány kis fajzat. Loncsos, szürke bunda fedte satnya testét, az állán egész hosszúra nőtt, akár ha földig érő szakálla volna. Hatalmas, sárga szemei, majoméhoz hasonló keze volt, s hátsó lábain, felegyenesedve járt. Pofája, akár egy vénemberé, fülei, akár a macskáé. Az egész pocsékság talán ha a térdéig ért volna Wulfhörrnek. Röviden, ritka fertelmes egy rútság volt.

Erdőirtó nagyon megijedt az undok kis teremtménytől, hát még, mikor az rikácsolni kezdett:

- Én vagyok Koponyamanó, add ide a kását sebesen, mert felszaladok a nadrágod szárán, s a fogammal heréllek ki!

A fejszétlen favágó persze, hogy nem kívánta ezt, hisz igen-igen ritka az oly beteges perverz, ki ilyenre vágyna. Mind odaadta az ételt, Koponyamanó meg hozzávágta az üres edényt. - Ezt meg majd én mosogatom el, mi!? Rögvest állj neki, mert tudod, mi lesz! - sivalkodta, majd elkotródott. Hamarosan megérkeztek a többiek, s biztos, ami biztos, eszméletlenre verték Erdőirtót, majd rá is piszkítottak. Ezután vették csak észre az üres bográcsot. - Mind bezabáltad egyedül? Hát állat vagy te? Még jó, hogy előre megvertünk - ingatta a fejét szomorúan az északi.

Ki tudja mi okból, még másnap sem utaztak tovább. Wulfhörr jó ötletnek tartotta, ha még egyszer eljátsszák az előző napi mulatságot, hisz olyan fényesen sikerült. Ezúttal Kőfejelő húzta a rövidebbet, neki kellett főznie.

Amint a társaság eltűnt, s ő nekiállt kevergetni a kását, előkerült Koponyamanó ismét. Persze Kőfejelő is összemocskolta nadrágját a gyalázatos kis szörnyeteg láttán, az meg rákiáltott:

- Ne nézzél, hogy pukkadna ki a szemed! Koponyamanó vagyok, a kásának már itt kéne lennie a belemben, szóval pikk-pakk! Mozdulj, mert álmodban bebújok az ülepedbe és a hasadon át rágom ki magam!

Kőfejelőnek nem volt ínyére ez a lehetőség, hát felszolgálta az ételt, még kérdezgette is, ízlik-e.

- Hajolj ide, megmondom - vihogott Koponyamanó, s mikor Kőfejelő megtette, a fülébe köpött, majd a gusztustalan tréfán kacagva elinalt. A sziklatördelő szipogva tapasztalta, hogy félig megsüketült.

Visszajöttek a társai, s látták, hogy nyálas a füle. - Gusztustalan disznó! - méltatlankodtak, s keményen elbántak vele, nem kímélvén sem öklüket, sem csizmájukat. Mikor végeztek, felfedezték, hogy nincs mit enni. - Nem elég, hogy a füledet benyálaztad, arra is volt időd, hogy megzabálj előlünk mindent? Nagyot csalódtam benned - búslakodott Wulfhörr. Odahaza, a falujában ilyesmiért élve megnyúzták az embert, ő is járt így kiskorában nem egyszer. A törzse tagjai tudták, mi a tisztesség.

Következő nap a barbár már nem is gondolt rá, hogy továbbálljanak. Felbosszantotta magát, s leállt az agyműködése. Csak annyi telt tőle, hogy újfent egyedül hagyjon valakit a táborban, most Kovács volt a szerencsés. Rá nem lehetett volna bízni a főzést, hát elkészítették a kását előre, majd éhgyomorra hagyták el a táborhelyet. Hogy miért, nincs, aki tudja.

Röpke idő múlva ott termett Koponyamanó, s követelőzni kezdett:

- Koponyamanó vagyok, és éhes! Egy-kettő, lapátold a pofámba a kását, mert leharapom az orrod, s a vérző nyílásba ürítem háborgó beleimet!

- Nemkovács? - kérdezte Kovács gyanakodva. A cseppnyi fertelem ezt nem engedhette meg, s leharapta Kovács orrát, háborgó beleit a vérző nyílásba ürítette, majd jó étvággyal elfogyasztotta a kását, a beteg lelkű kis mocsadék. Búcsúzóul még Kovács fejére húzta a bográcsot. Jött a kompánia többi tagja, s látván, a fémmunkás mily röhejesen néz ki a bográccsal a fején, embertelen módon helybenhagyták. Miután lehúzták a fejéről az edényt, látták csak, hogy üres. No, erre aztán végképp nem számítottak. - Kénytelen leszek idő előtt megszabadulni tőletek. Szép volt, jó volt, de ez már nem mulatságos - morgolódott Wulfhörr.

Reggel elhajtotta az erdőbe őket, hogy délig ne kerüljenek a szeme elé, addig meg számolják meg, mennyi hangya van a rengetegnek ezen a részén. Feltette főni a kását, megélezte pallosát, s eltervezte, hogy amíg nyomorult társai a hasukat tömik, addig ő fejüket veszi. - Megszabadítom őket a szenvedésüktől, aljasság volt idáig életben hagynom őket. Nem élet ez, amit csinálnak, s mi van, ha elszaporodnak? Lenyúzom a bőrüket, azért talán kapok egy kis pénzt - morfondírozott magában a barbár, amikor megjelent Koponyamanó.

- Koponyamanó vagyok, hagyjuk a formaságokat, kását a belembe, vagy cudar sorsod lesz, te nagy melák barbár barom! - csaholta az agresszív kis dög.

- Wulfhörr vagyok, az északi, s nem kását kapsz a kukacos beledbe, te kis trágyagombóc, hanem edzett acélt! - felelt a barbár, s felnyársalta a törpe bolhafészket. A nehéz kardot, rajta a döglődő Koponyamanóval, egy fatörzsbe döfte, s folytatta a főzést. Este megérkeztek a jószágai, addigra megette a kását, mert délről volt szó, s aki hülye, ne is egyék. Azok csodálkoztak, hogy nincs kása, de azután felfogták, hogy eddig se volt. - Nem járt itt Koponyamanó, hogy erőszakoskodjon? - kérdezte végül Erdőirtó. - Eddig mindegyikünktől elvette a kását.

- Ezt miért nem tudtátok elmondani előbb? Kötelességeteknek éreztétek hagyni, hogy mindenki a maga kárán tanuljon? Igazi csapatmunka, gratulálok. Ne engem nézzetek, egyedül engem nem alázott meg a töpörödött gnóm! - dühöngött a barbár. - Mindegy, mostanra már megdöglött a kis fekáliaszütyő, remélem. Gyertek, itt hagytam valahol - s mutatta volna, hol tűzte a fára Koponyamanót. Csakhogy az átkozott patkányfajzat szívósabb volt, mint amilyennek látszott. Leügyeskedte magát pallosostul, s elhúzta a belét, a nyomok alapján szó szerint. A kardot a zsigerei közé gabalyodva magával cipelte. - Tolvaj kis gané, elvitte a remek északi acélt! Azonnal utána, legyen valami hasznotok is! - adta ki az ukázt Wulfhörr, s a vér-és bélsárnyomokat követve mind nekivágtak az erdőnek.

Hét napig mentek a nyomot követve, s már ebből is kiviláglik, mily nehezen akart felfordulni a kis átokfajzat. Végre-valahára egy barlangnyíláshoz értek, ami függőlegesen lefelé vezetett, valahová a koromsötét mélységekbe. A nyomok tanúsága szerint ide iszkolt le Koponyamanó. Épeszű embernek meg sem fordult volna a fejében, hogy az ismeretlen alvilágba utána menjen. Arra jutottak hát, hogy azon nyomban lemásznak, világítóeszköz, élelem és bármi egyéb nélkül, amivel esélyük lenne élve kikeveredni onnét. Erdőirtó fakérget hasogatott, s abból kötelet font, a többiek meg leeresztették a lyukba, hátha így megszabadulnak tőle. Alig ért le valamennyicskét, már nyafogott, hogy mégsem akar menni. Visszahúzták, hogy egyenest a szemébe röhöghessenek.

Akkor Kőfejelő nagyképűsködött, hogy ő bezzeg nem ilyen puhány, majd ő lemegy. Leeresztették, de persze ő sem bírta soká, csak a pofája volt nagy. Visszahúzták, kiröhögték, Erdőirtó még meg is marta.

Kovácsra is rákötötték a kötelet, s letaszajtották a semmibe. Jó sokáig ereszkedett, mire felfogta, hogy mi történik vele, akkor rémülten sivalkodni kezdett, fel kellett húzni, kár lett volna a kötélért. Őt nem volt érdemes kiröhögni, nem értette volna.

- Jól van, ti semmirekellők, megmutatom, hogy megy ez odafent a zord északon! - alázta őket Wulfhörr, és ő maga ereszkedett lefelé a kürtőbe. Egy gigantikus méretű barlangban ért földet, hol világító gombák adtak némi fényt. Körülnézett, merre vihette a pallost az enyvesbelű manó, s talált is egy tákolmányt, amit kunyhónak képzelt az építője. Bement, s ott találta a rühes irhájú kis csúfságot, épp' a belét varrta vissza a hasába. A rúnadíszes pallos a padlón hevert, a tűzhelyen meg kása főtt egy kondérban. Wulfhörr egyből felkapta kedves fegyverét, Koponyamanó pedig megértette, hogy számára itt az út vége.

- Kedves Koponyamanó, ennék egy kis kását, ha megengeded - szólt mézédes hangon a barbár, s belehajította a semmirevaló kis fajzatot az ételbe, hadd főjön bele a húsa. Amikor az irritáló kis gézengúz végre abbahagyta a sikoltozást és megfőtt, Wulfhörr jól belakott a feljavított kásából. - Ez nem kannibalizmus, hisz nem ember volt, csak egy kis korcs - nyugtatta meg magát, s böfögött egy ordenárét. Legbelül azért ő is tudta, hogy emberrel sem bánt volna másképp.

Gondolta, a többiek ráérnek, úgysincs eszük hozzá, hogy nélküle elinduljanak valamerre. Vizsgálódott hát kicsit a környéken, ha már egyszer itt van.

Újabb összetákolt hajlékhoz ért, ez valamivel nagyobb volt az előzőnél, s elég sok rezet tartalmazott, garasok, edények, hangszerek és egyebek formájában, amiket fentről lopkodott össze valaki, nyilván. Odabent egy szépséges leányra lelt, ki réz karikákat viselt a bokáján és a karján, s itt vége is a felsorolásnak, ennyiből állt a ruházata, ha a hosszú, selymes, vörös haját nem számítjuk.

- Ezt már szeretem, nőre felesleges ruhát adni, úgyis letépi az ember! - derült fel Wulfhörr, alaposan végigtapogatva a formás leánykát, ki csillogó szemekkel bámulta az izmos harcost.

- Szép szál legény vagy, s mekkora a pallosod! Jaj annak, kit megdöfsz vele! - sóhajtotta a leány. - De ah, hamarost itt van a gazdám, a Háromfejű Sárkány, ki oly dolgokra kényszerít, miket veled önként is szívesen megtennék!

- Háromfejű, értem. Nem baj, szépségem, ilyen keblekkel nem is kell, hogy még eszed is legyen - csitítgatta Wulfhörr.

Ekkor azonban felbukkant a bejáratban egy nagydarab, dagadék haramia. Nyilván a törvény elől bújt ide, a föld alá, az északi legalábbis nem hitte, hogy a leány magától jött vele.

- Mit tapogatod a rabszolgámat, te koszos barbár? - morogta, kezébe kapván csatabárdját.

- Te volnál a háromfejű? - vigyorgott a barbár, aki egyáltalán nem volt olyan koszos.

- A kis vörös úgy hív, fel nem foghatom, mi okból. De nem is az eszéért raboltam el. Ezt tehát megtárgyaltuk, most ideje, hogy lemészároljalak - szólt a háromfejű, s kezdetét vette az ádáz küzdelem. Wulfhörr persze fölényes győzelmet aratott, s már pörgött is a levegőben háromfejű egyetlen feje, vért fröcskölve a falakra. Az északi beletörölte a véres pengét a leány hajába, mivel az már úgyis vörös volt, s nem számított neki.

- No, kicsikém, nyilván tudod, mi következik most - mosolyodott el az északi, s kezdte volna levetni farkasprém ágyékkötőjét.

- Jaj, még nem lehet, van két nővérem, azokat is ki kéne szabadítani elébb! Négyesben azért sokkal izgalmasabb lenne, nem gondolod? - duruzsolta a barbár fülébe, s szorosan hozzásimult.

- Hogyne, kedvesem, de akit ma meghághatsz, azt hágd meg ma! - szólt, s karjaiba kapva a leányt, úgy is tett. Másnap, mikor végeztek, s reggelit csináltatott magának a pucér szépséggel, elindultak a többi lányt megszerezni. Vagyis hát, kiszabadítani, természetesen.

- Nem tudom, élelem nélkül hogy boldogul odafent a három majomember, de be kell valljam, nem is érdekel - mondta csak úgy, magának a barbár.

Ezüst érmékkel, evőeszközökkel és ékszerekkel ékített romhalmazhoz értek, s odabent, csodák csodája, hollófekete hajú, karcsú leány, igazi gyönyörűség várta őket. A hajszín először furcsa volt Wulfhörrnek, de azután észbe kapott, hogy ezüstszőkén úgy festene a leány, mintha csak megőszült volna.

Ezüstláncot viselt a nyakában és a derekán, ezüstpánt fogta össze haját, s e három dologgal oldotta meg az öltözködés problémáját. Szemlátomást nagyon megörült a vörös leánynak, s Wulfhörrnek nem kevésbé, ezt hegyesedő begye jól láthatóan elárulta. Reakcióját a hideg nem okozhatta, mivel az nem volt.

- Wulfhörr vagyok, az északi, de rögtön megismerkedünk sokkal alaposabban is - köszöntötte a barbár. A két kisasszonyka boldogan ölelte egymást, és Wulfhörr ezt igen helyénvalónak látta, még buzdította is őket. Ám ekkor fejéhez kapott a hollóhajú leány: - Ó, most jut eszembe, már hazafelé tart a Hatfejű Sárkány, az én uram és leigázóm! Ha itt talál, megöl!

- Úgy látom, az egész alom ütődött. De amit kispróroltak odabentről, azt mind bőven bepótolták kívül - állapította meg az északi.

- Kezed letöröm és az alfeledbe illesztem, ha az asszonyomat zargatod! - hörögte az éppen betoppanó házigazda, egy rusnya, langaléta erdei rabló. Ennek is csak egy feje volt, Wulfhörr ezt már szóvá sem tette, csak levágta. Nem akarta feleslegesen húzni az időt. Miután ezt az építményt is alaposan összemocskolta vérrel, mi a levágott fejből és a megkurtított testből bő sugárban spriccelt, a lányokhoz fordult: - Kezdjétek el, kicsike ideig csak nézném, majd megérzitek, amikor csatlakozom - telepedett le egy ócska székre, az ágyként szolgáló rongykupaccal szemben. Azok sejtették, hogy kár lenne ellenkezni, s káprázatos produkcióval szórakoztatták a barbárt, egymást, saját magukat, majd újra a barbárt, és így tovább, reggelig. - Valami harapnivalót sürgősen adjatok, azután mehetünk a harmadik leányért, szépségeim - parancsolta Wulfhörr, az ágyon heverészve.

Ettek, s indultak tovább. Semennyi idő múlva már ott is voltak a térkép szélén, az eddigi legnagyobb kunyhónál, amit aranypénzek, aranyfogak, aranyszobrok és hasonlók tettek irreális módon értékessé. Bent pedig egy aranyhajú tünemény ütötte el az időt magában. Wulfhörr láttán kikapta kecses kis kezét a combjai közül, s zavartan rámosolygott, majd megvonta vállát, s visszatette a kezét oda, ahol az imént dolgozott vele. Köldökében aranykarika, fülében arany függők, kéz-és lábujjain aranygyűrűk, s kemény bimbaján átszúrva, még a csecse becse is aranyból készült. Egyéb nem volt rajta, csak zavarta volna tevékenykedésében. A barbár és a két lány udvariasan megvárta, amíg végez, bár így, hogy hárman nézték közben, direkt tovább húzta a dolgot.

- Ó, a két lány ismerős, a nagydarab szőke harcos nem, de nem zavar, az ágy errefelé van - mutatott a sarokba, de hirtelen eszébe jutott, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Hej, ha tudta volna! - A Tizenkétfejű Sárkány, az én feszes testem sanyargatója, idefelé tart már! Hallga csak, most vágta bele a kunyhóba a lándzsáját, mert ennyire idióta! - ijedezett a leány, s valóban hallatszott egy nagy koppanás kintről.

Wulfhörr kiment a kunyhó elé, előző nap elég volt a véres ágyban henteregni, most inkább a házon kívül intézte a gyilkolást. Jött is egy szénaboglyányi bűnöző, tetoválásai és sebhelyei alapján a birodalmi légiók tagjaként közreműködhetett népirtásokban. Ilyenek törtek be időnként Wulfhörr északi hazájába is, tehát ez most személyes ügy volt neki. A gazember előkapta a seregből hozott kardját, amint meglátta a barbárt, s megrohamozta. - Az Imperium Invictum szent nevében, most az alvilágba küldelek, mocskos barbár! - hőzöngött a valamikori hadfi. Eleve már az alvilágban voltak, de csak mondta a magáét.

Wulfhörr meglendítette súlyos pallosát, s térdben lecsapta a senkiházi fanatikus mindkét lábát. Az dézsaszám folyatta vérét, és sikoltozva vonszolta magát a talajon, a barbár meg türelmesen kivárta, míg elvérzik. Utána levágta a fejét, ahogy illik. Álmélkodva fedezett fel egy tetoválást a hulla vállán: "XII". - Tehát itt legalább volt valami alapja a dolognak, bár nem hinném, hogy a lány tud olvasni - mormogta.

Visszasietett a házba, hol a leányok, annak rendje s módja szerint, lelkesen merültek bele a bujálkodásba. A XII. légió veteránjának készletéből bort töltött magának, s elégedetten figyelte a három nyögdécselő szépség hancúrozását. Mikor elfogyott a testes vörösbor, fejest ugrott közibük, s immár négyesben folytatták tovább néhány napig.

- Hát most jut eszembe, a lovacskám is odafönn maradt, a mamlaszokkal! Okos állat, s feltalálja magát, de már kezd hiányozni. No, összeszedek annyi aranyat, amennyit el bírok cipeltetni a lányokkal, s megyünk is vissza a felvilágba - határozta el magát Wulfhörr. Annyi ékszert s egyebet málházott hát a leányokra, hogy azok csak úgy rogyadoztak alatta. - Aki napokig bírja az orgiázást, annak ez meg se kottyan! - nyugtatgatta őket a lovagias barbár.

- A mi édesatyánk maga a helytartó! - fecsegett feleslegesen az egyik nőszemély.

- Sosem kérdeztem. A neveteket már tudom: Hallgass! - tette helyre az izgága leányzót Wulfhörr.

Maga előtt terelgetvén szerzeményeit, elballagtak a kötélhez, min annak idején e fülledt barlangbirodalomba ereszkedett.

Elsőnek a pazar kis leányokat húzatta fel, félt, ha magukra hagyja őket, elkóborolnak. Hogy ezzel megvolt, ment volna már ő maga is, mielőtt a három tuskó kárt tesz a kiváló minőségű áruban. Már tudta is pontosan, melyik rabszolga-kereskedőtől kaphat a legtöbbet a kisasszonyokért. - Micsoda hősi kaland, s a végén mekkora nyereség! - dörzsölgette kezét a nemes szívű északi.

- Mi van már, majd a kötél leereszti saját magát szerintetek? - sürgette társait, mikor már jó ideje várt a semmire. Női viháncolást és állati morranásokat hallott fentről, s rosszat kezdett sejteni. Tán öntudatra ébredtek és fellázadtak otromba teremtményei? - Húzzatok fel, mert olyan vérfürdőt rendezek, hogy azon birodalmi hadigályák úszkálnak majd hetekig! - ordította áruló cimboráinak. Azok csak röhécseltek, majd elkezdtek lefelé köpdösni, a pimaszok. - Vérsas lesz a vége, ti akartátok - ígérte nekik Wulfhörr a kedvelt fenyítési módot. Látván, hogy ezzel semmire sem megy, méltóságteljesen távozott, hogy más kiutat keressen.

Igen ám, de a több napig tartó üzekedés a leányokkal rengeteg párát termelt, az összegyűlt a barlang mennyezetén, most meg mind lecsapódott, szakadó eső formájában. Wulfhörr összehúzta magán medvebőr köpönyegét, de csak átázott lassacskán. Keresgélte, hová húzódhatna a csapadék elől, s talált is egy nagy fészket, benne három undorító, kopasz, véres csőrű kis döggel. Valami hánynivalóan rusnya madárfiókák lehettek, hogy mifélék, azt tudni sem akarta. Szerteszéjjel dobálva lakomáik maradványai hevertek, emberi csontok leginkább. Nem volt gyomra agyoncsapni a vijjogó kis szörnyeket, hát inkább rájuk terítette a medvebőrt, hátha megfulladnak alatta. Nem sokra rá, viharos szárnycsapkodás közepette megérkezett anyjuk, s a barbár gyomra három bukfencet vetett a fertelmes korcsszerzet láttán. Valami elvetemült mágus istentelen kísérletének végterméke lehetett; ragadozó madár, ember, és ki tudja, miféle más kreatúrák vonásai keveredtek benne, a legkevésbé sem esztétikus módon.

- Te takartad be a fiókáimat? - kérdezte csikorgó hangon, látható kínnal ejtve a szavakat.

- Igen, féltem, hogy elmossa őket az eső. Kedves kis apróságok - hazudta szemrebbenés nélkül az északi.

- Akkor nem zabáltatlak fel velük, pedig elég sok a hús rajtad. Kotródj innét, mielőtt az éhség elveszi a maradék eszemet - harákolta a hibrid.

- Szívesen, de ha kivinnél a barlangból, kapnál tőlem ételt bőven - próbálkozott a barbár.

- Legyen hát, pillanatok alatt elröptetlek, szállj fel a hátamra - egyezett bele a szörnyszülött.

Wulfhörr öklendezve felült rá, s már repültek is felfelé, a rég nem látott szabad ég alá.

Hogy megérkeztek, a madárkorcs követelőzni kezdett: - Add az ételt, amit ígértél!

- Hogyne, mindjárt elszaladok a legközelebbi falu piacára kenyérért meg szalonnáért - röhögött a ravasz északi.

- Te most átvertél?

- Lássuk csak...az a helyzet, hogy igen - gúnyolódott Wulfhörr.

- Ott az a nagy pallos, vágd le vele kezed-lábad, megeszem. Van nálam varázsital, amitől visszanőnek, becsszó - sunyiskodott a rettenet.

- Már vágom is - kacsintott a barbár, kivonta kétkezes kardját, s egy suhintással véget vetett a természet ellen való undormány életének. Ahol a lény ragacsos, fekete vére a földre ömlött, rögvest kiégett a fű. A véres dögöt lerúgta a mélybe, ahová való, a torz fejet meg utána.

Szerencsére a lova még megvolt, azt nem vitték el hitszegő társai. Füttyentett egyet, s vágtatott is hozzá az okos állat az erdőből. Felpattant rá, s indult, hogy vérbe fojtsa az egész tartományt, mit úgyis régóta tervezett már. - Közben bosszút is állok, s a leányokat visszaszerzem! - kiáltotta drámaian az ég felé.

Szaggatták hát a földet a száguldó ló patái; s ki rajta üle, annak neve Wulfhörr, s a pokol követte őt.

Tombolása közben találkozott egy hatalmas tehéncsordával, mi elállta az útját.

- Kinek a csordája ez? Kivágom a szívét, s nyersen befalom! - őrjöngött az északi.

- Három izomkolosszusé, kik ott laknak a helytartó palotájában. Agyonverték az öreget, s most a három szépséges leányával kéjelegnek naphosszat - szólt a reszkető marhapásztor, s nedvesség csorgott lefelé vászonnadrágja szárán.

- Úgy-e!? - ordította torka szakadtából a barbár, s lesújtott iszonyú pengéje, az alsó fogsorig süllyedve a pásztor fejébe. Kirántotta a fegyvert, vérszökőkút lövellt a bíborszín ég felé, s szétroncsolt agyvelő darabkái szálltak a vérgőzös levegőben. Fáradságos munkával a csordán is átöldökölte magát, mire végzett, lova patájától szőke hajáig vér borította, csak vicsorgó fogai és kéken villámló szemei látszottak ki belőle. A tartományi székhelyen már alig ütközött ellenállásba, a helyőrség elmenekült, hogy erősítést kérjen, legalább négy-öt teljes légiót. A palotába gyalogosan rontott be, miután többször is lezuhant hátasáról, lefejelvén a szemöldökfát. Rohant csak fel a lépcsőkön, a vadállati hörgéseket és női sikolyokat követve. Vértől csöpögő pengével, szívében gyilkos indulattal ugrott a terembe, hol Erdőirtó, Kőfejelő, Kovács és a három szépséges leány paráználkodott éppen. - HÖÖÖÖÖRRRRR! - bömbölte nyálat frecsegtetve, s mellbe rúgta Erdőirtót, ki az ablakon át az udvar kövére zuhant, loccsanó hangot hallatva, amint agyveleje tízlépésnyi sugárban széjjelterült. Kőfejelőnek fehér hab verte ki a száját, s elpusztult a félelemtől, a gyáva. Kovács még nem fogta fel, hogy baj van, azt sem vette észre, hogy a vörös leány kimászott alóla. Wulfhörr átharapta a torkát, túl közel volt, hogy a nagy pallost használja. Körülnézett a teremben, a véres ágyon, áruló társai tetemén, a szépséges, meztelen lányokon, kik a sarokba bújva remegtek. Lassan megértette, mit cselekedett, s arcát tenyerébe temetve, keservesen zokogni kezdett. Odabújtak hozzá a leányok, s próbálták vigasztalni: - Miért sírsz, kedves Wulfhörr? Hisz győzedelmeskedtél, ellenfeleid halottak, a tartományt romlásba döntötted, s hamarost ideérnek a birodalom legkeményebb légiói, hogy kibelezzenek!

- Szépségeim, hát hogyne sírnék, hisz vérsast ígértem az én cimboráimnak, s most mind halottak - hüppögött az északi. Nagyokat lélegzett, s amint végül megnyugodott, így szólt: - Szépséges meztelen leányok, énnekem nincs e provinciában maradásom. Keresek egy olyan szegletet a birodalomban, hová még nem ért el hőstetteim híre. Titeket magammal hurcollak, s ígérem, megvédelek benneteket, míg jó pénzért túl nem adok rajtatok.

A hálás leányok ölelték, csókolták oltalmazójukat, majd, éppen mielőtt a császári csapatok bevonultak a városba, elindultak hetedhét határon túlra, hogy a bátor északi újabb kalandokat keressen.