„– Nem tudom, hogy hol van a cipőm. Talán lelopták rólam, amíg ájultan feküdtem a konténer mellett.” – megreccsent néhány fagyott falevél Kriszti lábai alatt, ahogy motyorogva vonszolta magát a keskeny erdei ösvényen. Az utat a Hold fénye csillantotta meg előtte, a fűszálakra dermedt vízcseppeken. Kriszti legszívesebben rohanni kezdett volna, ahogy évekkel ezelőtt 16 évesen rohant ugyanezen az úton, de, mintha az izmai is megfagytak volna. Megállt, hogy megkapaszkodjon egy fa törzsében és mélyen beszívta a jeges levegőt, mielőtt botorkálva tovább indult.

Végre feltűnt az összeszakadt fedelű, elhagyatott kis erdei faház, ahová behúzódott éjjelente. Az apjáé volt egykor. „Ő sem használta jobb célokra, mint én.” Kriszti beletúrt csimbókos hajába, rongyos pulcsija zsebében kutatni kezdett a kulcs után. Megvágta magát egy használt tűvel.

Kattant a kulcs a zárban, az ajtó nyikorogva tárult ki. Odabentről doh és ürülék szaga csapta meg. „Az otthon illata.” Sötét vércseppeket hullajtva maga után lerogyott a penészes matracra a földön. Ekkor vette észre, hogy a tű beletört az ujjába. Fájdalmasan sóhajtva feltápászkodott a matracról, hogy keressen egy olyat a földön, ami még használható. A másik zsebéből elővett három ampullát. Kettőben barnás színűre festett folyadék kavargott, a harmadik üres volt. Azt már út közben beszúrta magának. Várnia kellett volna, amíg biztonságos helyre ér… de tudni akarta, hogy nem csapták-e be. Legalábbis ezt ismételgette magának könnyes szemmel.

Kriszti kinyitotta a második ampullát. Tisztán emlékezett rá, amikor tiniként ült ugyanezen a penészes kanapén zokogva. Az apja alkoholtól bűzölögve hajolt le hozzá aznap:

– Ne sírj kicsim! Ettől majd jobb lesz! – a férfi reszkető kézzel megsimogatta Krisztit, majd az egyik fiókból kivett egy kis csomagot. Világos por volt benne. – Szép, ugye? – Kriszti nem értette mi lehet szép egy zacskó fehér porban, de apja nem várt választ, csak megnyalta a szája szélét: – Nem is fogom csapvízzel keverni. Nem. – megremegett a hangja. Kibontott egy üveg friss vizet, töltött belőle egy pohár aljába. – Kicsi lányom, csak te vagy nekem. Csak te… meg akartam osztani valakivel. Ettől jobb lesz, jobb lesz, hidd el nekem. – Kriszti némán nézte, ahogy az apja belekeveri a vízbe a fehér port. Könnyedén feloldódott. „Talán ellenkeznem kellene! Van értelme? Úgyis beadja nekem, ha akarom, ha nem. Ettől talán tényleg jobb lesz… talán elfelejtem, ahogy Leon a falhoz szorít esténként. Meg amúgy is, legyen már ennyi öröme az apámnak! Mióta anya elment nem láttam mosolyogni…”

Az apja ügyetlenül elővett egy fecskendőt és felszívta a folyadék felét:

– Mutasd a kezed! Hadd nézzem! A balt add! – leoldotta az övét és rászorította Kriszti karjára, majd elővett egy tiszta tűt és rácsatakoztatta a fecskendőre – Vegyél mély levegőt. Ne félj, gyors lesz, ez új tű… nagy levegőt! Kész is. Csak csukd be a szemedet!

És Kriszti becsukta a szemét. Ügyetlenül szúrta a tűt a vénájába. Már az egész karja fekete és lila volt a szúrásoktól. Nem mert megmozdulni. Hagyta, hogy az élvezet bársonyfellege magával rántsa egy olyan világba, ahol nincs szenvedés.

– Kelj fel, te rohadék! – Kriszti felriadt, valaki hasba rúgta. Fogalma sem volt arról, mennyi idő telhetett el. Ahogy felült épp kilátott a bedeszkázott ablak résein; az ég alja vörös volt, a felhők sötétkéken nyújtózkodtak; talán késő délután vagy kora hajnal lehetett. Újabb rúgást érzett, fájdalom nyilallt a karjába. Szédült egy kissé. Csak elmosódott foltokat látott a férfiből, aki megrúgta. De a szemét jól látta: mintha vörös, démoni tűz lobogott volna benne:

– Hol van? Hol van!? – üvöltötte. Kriszti megpróbált elhúzódni a férfitől, de az belemarkolt a hajába.

– Leon, – nyögte a lány erőtlenül – elég!

– Hol van az adagom? Hm? Belőtted magadnak mindet?

– Nem! Dehogy! Itt van! Könyörgöm, ne! – Kriszti zihálva húzta elő a pulcsija zsebéből az utolsó ampullát – Itt van, elhoztam, itt van!

– Ennyi!? – Leon végre elengedte Kriszti haját, gyorsan lerázta ujjairól a kitépett szálakat, majd elvette a kis üvegcsét és a táskájába rejtette – Hol a többi?

– Belőttem! – zokogta Kriszti megsemmisülten.

– Semmi hasznom már belőled. – sóhajtotta Leon – Két nap múlva jövök. Ha nem lesz itt valami használható cucc, akkor jelentem a rendőrségen ezt a… helyet. – végignézett az összetört bútokon, a mohás falakon, a földön csillogó üvegszilánkokon és szerteszét heverő tűkön. Már épp indulni készült, de az ajtóból még visszafordult és sátáni mosollyal suttogta – Kriszti, az apád büszke lenne rád!

A lány érezte, hogy forróság önti el és valami földöntúli erő áramlott szét a testében, ahogy sovány, remegő lábaira állt és reszkető kezeivel a férfi nyaka után kapott:

– Megöllek! – sikoltotta. Leont rázta a nevetés:

– Na gyere, ölj meg, hajrá!

Kriszti a férfi nyakára kulcsolta az ujjait. Az erőlködéstől felnyögött. Leon prüszkölve nevetett, majd könnyedén a földre lökte a lányt és az összeszurkált karjára taposott:

– Hát ez édes volt! Néha csodálkozom azon, hogy egy ilyen kis angyalképű lányka szemében mi lehet ez a démoni. Csak az látja, aki közel hajol hozzád!

– Magadat látod a szememben Leon. Minden percben láthattad magadat benne, amikor megvertél, amikor megerőszakoltál, amikor megloptál… „Mi lehet ez a démoni?” Hát Te! Te vagy az!

A mosoly Leon arcán csúf grimaszba fordult:

– Úgy gondolod? Talán egy napon arra ébredsz, hogy ez a démon elhozza magával a pokol tüzét és lángra gyújtja a sufnidat! – a férfi megigazította a gallérját, majd finoman becsukta maga mögött az ajtót. Kriszti hevesen dobogó szívvel térdelt az ablakhoz. Megvárta, amíg Leon eltűnik a viskóhoz vezető kis ösvényen, aztán elővette törött képernyőjű telefonját:

– Haló? Kiss Krisztina vagyok. Szeretném feljelenti magamat… A nevem? Kiss Krisztina. Nem, nincs bejelentett lakcímem, sajnálom. Mármint, hogy miért? Illegális droghasználat… nem, mentőre nincs szükségem… kérem, segítsen rajtam!