mecena
összes megtekintés
: 99
új megtekintés
: 90
kedvencnek jelölve
: 0
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Cserni András – Arakhné suttogása

Várható olvasási idő: ≈ 5 perc

szerző által korrektúrázva

Arakhné suttogása

A nő végignézett a visszafogott, takaros kertes házon, majd megkérdezte a férfit: - Szóval itt laksz?

Bólintással érkezett a felelet. Evidens dolgot kérdezett, ezt pontosan tudta, s nem lepődött volna meg, ha csipkelődőnek álcázott gúnyos megjegyzést kap válaszul. Kicsit már hozzászokott. A férfiak általában így viselkedtek vele. De ő más volt. Az első pillanattól végtelen tisztelettel és kedvességgel kezelte, úriemberként bókolt s gavallér módon hívta el randevúkra. Tartózkodó volt, de mikor kell, határozott. S mellé hihetetlenül jóképű, megfűszerezve valami kamaszfiús bájjal s gyermeki ártatlansággal. Nincs mit ragozni: beleszeretett. Nagyon boldogan fogadta hát, mikor félve megkérdezte tőle tegnap: - Szeretnél átjönni hozzám? Igent mondott. Tudta, ebben az invitációban benne rejlik a felhívás a keringőre; ott lapul mögötte a vágy, hogy új szintre emeljék kapcsolatukat. Kicsit félt, hisz hányszor tapasztalta már, milyen borzalmas vadállattá alacsonyodik az ember, mikor az ösztönök veszik át az irányítást. De úgy érezte, ő erre nem lenne képes. Ő túl jó hozzá. Vele nagyszerű élmény lesz, bármi történjék is e falakon belül. Csörrent a kulcs a zárban, beléptek a kapun. A nő futtában végignézett a kerten. A virágok még nem nyíltak, a fű burjánzott, a fák kopaszon meredeztek az ég felé. Ráfért volna egy kis rendbetétel, de hát úgyis nemrég jött a tavasz, most lesz ennek az ideje. Akár együtt is csinálhatják… Rövid matatást követően a bejárati ajtó is feltárult. A férfi előzékenyen intett: - Menj csak! A nő rámosolygott s belépett az előszobába. Meglepően sötét volt. A kinti fényesség után erősen kellett pislognia, mire hozzászokott. Nagy nehezen fölmérte, hogy a helyiség amolyan lépcsőház is egyben: nagyjából mellette futottak a fokok az emelet felé, jobbra valamivel előrébb pedig egy ajtó nyílt. Fakópiros csempe borította a padlót, a falak szürkék voltak. Kicsit letargikus érzést keltett benne az összkép, s nem értette elsőre, miért. Mikor lépett párat, s meglátta lábnyomait, megértette: vastag porréteg ül mindenen, a sarkokban pedig pókhálók díszelegnek. Megdöbbent. Azt gondolta, a férfi ennél igényesebb. Áthívta, és ki se takarított? De nem akarta elrontani a napot, így játékos mosollyal fordult felé: - Ráférfne egy suvickolás a házra. - Tudom – sóhajtott bánatosan a férfi. Szomorú szemeiben bocsánatkérés ült. Épp úgy nézett ki, mint egy kölyökkutya, s egyszerűen nem lehetett rá haragudni. – Nagyon kínos, hogy pont most nem ejtettem meg, de kórházba került a nagynéném és vele voltam egész tegnap este, miután tőled elváltam, reggel korán mentem dolgozni, azután… - Hagyd már – karolta át a nő. – Nem kell magyarázkodnod. Szeretlek. Azzal megcsókolta. Szenvedélyesebben, mint eddig. Nyomatékot akart adni szavainak, hogy a férfi érezze, tényleg komolyan gondolja. Mikor szétváltak, az oly gyengéden nézett a szemébe, oly finoman simította végig a lapockáját, hogy életében először féltett kincsnek érezte magát. - Szeretlek – suttogta a férfi, s magához vonta. – Felmenjünk? Ott van a szobám… - Igen… Igen… Levetette a cipőjét. Már nem törődött a porral. Mit számít? Végre azzal van, akit szeret, s aki viszontszereti. A többi nem lényeges. Az mind a holnap gondja. Megoldják együtt. - Bezárom az ajtót, nehogy behozzanak valamit – szólt félszeg mosollyal a férfi. A nő puszit nyomott az arcára. - Persze. Még a végén adót kéne utána fizetni. Kézenfogva indultak el a lépcsőn, mint egy tizenéves szerelmespár, akik csak most tanulják a szerelem játékszabályait, s először csodálkoznak rá egymásra. S bizonyos értelemben talán azok is voltak. A férfi vezette, ő hagyta. Szívesen bízta rá magát, nem félt tőle. Akiben ennyi szeretet lakik, az nem tud vele semmi rosszat tenni. Megbotlott valami keményben és ruganyosban, majdnem elesett. Szerencsére a férfi elkapta. - Óvatosan – suttogta. – Időnként lecsúszik a törülközőm a korlátról. Ez nem törülköző volt – gondolta a nő, de már mentek is tovább. Az emelet hasonlóan nézett ki, annyi különbséggel, hogy a padlót parketta fedte. A félhomály s a por szintén jelen voltak. No meg a pókhálók. Jóval több és jóval nagyobbak. Szinte már összeértek. - Nem szoktad azokat leszedni? – bökött rájuk a nő. - Nem akarok fájdalmat okozni Arakhnénak – vont vállat a férfi. Mintha kicsit feszélyezetté vált volna a hangja – gondolta. Furcsának találta. De mindenkinek megvannak a különcségei, neki is. Majd foglalkoznak vele holnap. Egyébként valószínűleg csak valami gyerekkori szófordulat ez, mellyel minden lurkó körülírja lustaságát a házimunkában való részvételért könyörgő szülőknek. A férfi jobbra tessékelte, kitárta előtte az ajtót, s előzékenyen intett: - Csak utánad. A nő belépett. Egy kis, rövid folyosóra jutott, ahonnan balra nyílt egy piciny dolgozószoba, előre pedig…nos, nem tudta pontosan mi. Ugyanis nem látta, mi van abban a helyiségben. Körülötte mindenhol szürkésfehér, szálas, vastag anyagkötegek feszültek. Beborítottak mindent. Kezdett megijedni. Ez nem normális – gondolta. Nem tudom, mi ez, de nem normális. Zaklatottan fordult meg. Az ajtó ekkor csapódott be éles csattanással. A férfi ott állt, s nézte. Tekintete azonban teljesen megváltozott. Csillogó, vidám szeme megfakult, üressé vált. Szája érzéketlen, kifejezéstelen vonallá préselődött. Közönyösen nézte. A nő most már komolyan félt. - Hova hoztál engem? – kérdezte idegesen. - Haza – felelte, ám ez nem az ő hangja volt. A kamaszos báj, a lovagias, zengő orgánum eltűnt, s egy tompa, túlvilági lihegés vette át a helyét. - Én… én félek – nyögte a nő. – Ne haragudj, de el akarok menni… - Nem lehet – ingatta a fejét a férfi. – Szüksége van rád. - Kinek? - Arakhnénak. Azzal erősen, de nem erőszakosan megragadta, s a szoba felé tolta. A nő szíve a torkában dobogott, de nem mert, nem tudott ellenállni. Valami földöntúli, emberi ésszel felfoghatatlan erő béklyózta meg. Átlépték a küszöböt. Itt már olyan kusza volt a szövedék, hogy jóformán látni se lehetett tőle. Pár apró folt volt, ahova lehetett lépni, s egy sarok látszott kristálytisztán. Ott terpeszkedett valami. Valami óriási, szőrös, sok lábú, sokszemű, valami rémisztő és természetellenes és kiéhezett és mozdulatlan. Egy ágyméretű pók. Ekkor értette meg, hogy a kötegek a hálója része. Az egész házban minden háló az övé. Az egész ház az övé. Rémülten fordult meg. A férfi tekintetét kereste: - Mi ez az egész? – zihálta az összeomlás szélén. – Mi az a… az a szörnyeteg?! - Nem az, hanem ő – felelte túlvilági áhítattal a hangjában a férfi. Szeme ekkor kezdett újra csillogni, de ez nem volt se szép, se bájos, sokkal inkább fanatikus. – Az övé vagyok, s most már te is. Átadlak neki. - Hogy…micsoda?! – sikoltott fel a nő. – Nem…ezt nem mondod komolyan… Nem tehetsz ilyet egy emberrel… - Ha tudnád, miket tettem eddig… A nő iszonyodva nézett körül. A szálak közt kis puklik, gubók feszültek. Emberméretű gubók. S alattuk a földön csontotok. Emberi csontok. Nem bírta tovább. Térdre hullott, és könnyeivel küszködve kérlelte a férfit: - Kérlek…ne ítélj halálra! Azt hittem, jó ember vagy! Azt hittem, szeretsz! Kérlek…ne árulj el! Bármit tettél, van kiút! Számára nincs – hallott egy hátborzongató, ősi, suttogó hangot a fejében. Te nem értheted meg soha azt a kapcsolatot, ami közte és köztem kialakult. Ő nem létezik. Csak az eszközöm. A szemem és fülem a világban, a csali, ami a hálómba csábítja a mindennapi betevőmet. Nem a kedves arca az igazi. Nem is ez a bárgyún csodálkozó. Nincs igazi arca. Ő az enyém. S most már te is… A nő jéggé dermedt. Mindent megértett. Az elmúlt időszak hazugság volt. Átverték. De ezúttal nem egy ember. A pók csalta tőrbe. A férfi taszított rajta egyet, s ő a hálóba hullt. A ragacsos, vaskos szálak fogságában moccanni se tudott. S a fenevad elindult. Remegett a szövedék, ahogy közeledett. Nem fogok sírni, nem fogok sírni, nem sikoltok, nem sikoltok, nem adom meg neki az örömet – mantrázta magában, miközben szíve majd’ kitört a mellkasából. Ám mikor a barna, szőrös, kövér szörnyeteg fölé tornyosult, tövig hasába mélyesztette csáprágóit, s érezte, hogy a tüzes savként maró méreg pokoli kínok közepette elkezdi elevenen megemészteni, artikulálatlanul felsikoltott. Sírt, üvöltött, könyörgött, először teli torokból, majd ahogy kezdett eltűnni a gubóban, melyet a pók font köré, kiáltásai egyre tompultak. Tudata is homályosult, rövidesen csak halk hörgésre, nyöszörgésre futotta. Az utolsó emberi szó akkor hagyta el ajkát, mikor a bestia újfent beledöfte csáprágóit, s elkezdte kiszívni a már cseppfolyóssá vált testrészeit. - Kérlek… Könyörgöm… Jó ember vagy! – nyöszörögte.

De a férfi semmit se hallott mindebből. Nem hallotta a fohászokat, a nyögéseket, a kínnal és rettegéssel telt ordításokat, a halálsikolyt. Nem hallott semmit, csak Arakhné suttogását a fejében.

ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom