mecena
összes megtekintés
: 71
új megtekintés
: 68
kedvencnek jelölve
: 0
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Adorján Gyula – A nagymenő

Várható olvasási idő: ≈ 3 perc

szerző által korrektúrázva

A hosszúra nyúlt vidéki lakodalom harmadik napja, már a hátam közepének sem hiányzott. Kora reggel egy fürdőszobának csúfolt, vakolatlan helyiségben tollászkodtam, ahol a falra biggyesztett tükördarabból nyúzott arcú múmia nézett vissza rám. Fejem eszement módon zúgott, lábaim citeráztak, míg rogyadozó térdeimet cukorkával sem tudta volna senki indulásra bírni. Ahogy álltam görnyedten, félig meghajolva, nem csak úgy néztem ki, mint egy leszakadt vagonajtó, de úgy is éreztem magam. Elmaradhatatlan hátizsákomat egy hortyogó pasi feje alól, míg cipőmet egy összegabalyodott szerelmes pár háta mögül ráncigáltam ki, majd az utcára léptem. Fuvar reményében cimborámat hívtam fel, s a találkozást megbeszélve, a falu egyetlen aszfalt útján, egy rogyadozó buszmegálló irányába indultam el. A széljárta, vakolatért kiáltó épület kövei vasmarokkal kapaszkodtak egymásba, míg padjának deszkáit a környékbeli gyűjtögetők, rég haza szólították. Ülőhely híján egy hideg vascsőre telepedtem, s csukott szemmel hallgattam a madárdaltól hangossá lett csendet, amikor lépések zaja ütötte meg a fülemet. Ahogy felálltam egy piszkos, igen bozontos hajú, szőke pasit pillantottam meg, aki hatalmas zsákjával a hátán, dülöngélve közeledett. A nem kívánt beszélgetést elkerülendő, hamar előkaptam egy könyvet, s mintha fizettek volna érte, elmélyülten olvasni kezdtem.

‒ Dicsértessék! -kiabált be a kétlábú fésűreklám.

‒ Jó napot! -vetettem oda félvállról, s tovább olvastam a könyvet.

Emberünk nem csak hogy nem vette az adást, de rögtön meg is szólalt:

‒ Szép napunk van!

‒ Az! Válaszoltam. Marha szép.

Tejföl hajú érdeklődve nézett, majd ismét megszólalt.

            ‒ Aztán hova, hova?

‒ Haza, haza! -vágtam rá ingerülten, s hogy némi nyomatéka is legyen, összecsaptam a könyvet. „Kedves barátom” elmélyülten turkált egy bottal lyukas cipőjében, s a legnagyobb lelki nyugalommal bosszantott tovább.

‒ Na, és mikor jön a busz?

‒ Amikor a ló köp! Vágtam oda hetykén, és újra kinyitottam a könyvet.

Reméltem megsértődik s békén hagy, de nem így lett.

‒ Maga itt lakik?

Nagyot sóhajtva ismét becsuktam a könyvet, s arra gondoltam megütöm, de látva, hogy vasággyal együtt sincs harminc kiló, inkább hagytam az egészet.

‒ Én itt lakom! Itt is születtem. Egyébként én itt menő vagyok! Magának nem kell félni, magát nem bántom. Ha baj van, csak szóljon, én majd megvédem!

E szavak elhangzását követve felálltam, hogy egy kedveskedő mozdulattal homlokon vágjam, mert ha nem teszem, rövidesen valamelyik kocsi alá kell ugranom. Izomember tekintetű, egy határozott lépéssel mellettem termett, három fogból álló rágcsáló készletét megvillantva úgy mosolygott, mint egy jóllakott napközis, majd hurkapálca vastagságú karjára mutatott.

‒ Ezt se a szél hordta össze! A látványtól szemeim kijöttek, mint a csiga-bigáé. Kellő komolyságot próbáltam lereccsent arcom helyére erőltetni, de bárgyú röhögés lett belőle. Kis ideig össze-vissza forgatta a fejét, mint egy kölyök vizsla, aztán zsákjában kezdett matatni. Rövid turkálás után egy gyanús kinézetű flakonnal a kezében fülemhez hajolt, s egy újabb, világrengető tényt közölt:

‒ Én csinálom a falu legjobb borát, s a kezében tartott palackot a képembe tolta. A flakon tartalmát látva halkan vonítottam egyet. Az edény alját, másfél ujjnyi üledék díszítette, míg a fölötte keringő löttyben, vígan lubickolt egy maréknyi uszadék.

‒ Úristen! Kiáltottam fel kínomban. 

‒ Mi a túró ez? Hínár leves?

Combkarú hozzám lépett, egy határozott mozdulattal kivette kezemből a palackot, és vadul inni kezdett.

‒ Ez az én gyógyborom! Már több ember életét mentette meg.

‒ Almabor, de van benne almaecet, káposzta, zeller, és petrezselyem. Titkos recept!

Az elhangzottaktól, recsegve nőtt ki a szakállam.        

‒ Maga hány éves? Nézett rám kérdőn.

‒ Negyven! Lódítottam mosolyogva.

‒ Én még csak harmincegy, de már eltemettem az anyámat.

‒ Élve? Szaladt ki a számon?

Azt a komoly pofát, amit ez a kigyúrt szörnyeteg vágott, míg élek nem felejtem el!

‒ Dehogy! Akkor homok ment volna a szemébe!

Ez a mondat, mindent vitt! El kellett fordulnom, mert a röhögés kis híján menetet vágott a nyakamon!

Néztem ezt a babaarcú gyilkost, és az járt az eszemben, hogy szegény ördög talán még a lovon is fordítva ülne, amikor ismét megszólalt:

‒ Maga mit dolgozik?

‒ Autószerelő vagyok! Hazudtam megint.

‒ Én is! Vágta rá szerénység nélkül.

Hirtelen, számhoz kaptam a kezem, mert elkapott a röhögés: Ha ez az IQ bajnok autószerelő, akkor én magfúziót tanítok a Grönlandi borsókutató egyetemen!

‒ Mondja! Milyen busz jár erre?

Kérdésem, saját röhögésemet volt hivatott palástolni, bár a buszról tényleg semmit sem tudtam. Ő szőkesége egy laza mozdulattal zsákjába túrt, és egy viseltes sátrat húzott ki belőle.

‒ Semmilyen! Vágta rá anélkül, hogy felnézett volna.

‒ Itt nem jár busz! A Földre dobott sátor mellé egy halom spárga, és egy igen piszkos párna került. Kigyúrt barátom zsákjának további tartalma is megért volna egy misét, amikor a távolban megpillantottam cimborám autójának fényeit. Beszállás közben még megkérdeztem:

‒ Ne vigyük el valameddig? Egy pecsétes, koszos paplannal a kezében válaszolt:

‒ Engem? Nem megyek én sehova! Én ebben a bódéban lakom csak azt vártam, hogy maga tűnjön innen végre!

ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom