Egy elvetemült gondolattól vezérelve hajnalban indultunk útnak Jó meleg autónkban hol énekelve, hol viccelődve haladunk a jégtől fagyos úton. Mindig tréfás JPS-em borsot törve az orrom alá, töretlenül irányított harmadszorra is arra, amerre nem akartam menni, s hogy jókedvünk el ne hagyjon, egy régi nótába kezdtem. Párom hasonló lelkesedéssel kezdte fütyülni a számára is kedves dallamot. A szántóföldeket fehér takaró borította, s az útmenti fák hajladozva siratták a róluk messzire menekült hűtlen színeket. Sokáig egyedül haladtunk valami ismeretlen táj felé, amikor egy kanyart elhagyva hirtelen, kivilágítatlan lovaskocsi tűnt fel a letaposott keréknyom felett. A fából tákolt, rozzant batár hátuljában egy nagybajuszú, kicsit sem szomjas melós lapáttal szórta az útra az összefagyott sógöröngyöket. Igen dallamos mozgását látva fékezgetni kezdtem. A lovak hatalmas gőzfelhőket fújtak, s ettől úgy tűnt, mintha négylábú, füstös vonatok vonszoltak volna néhány kótyagos, kopott kereket. A lapát félkörívű, bágyadtnak tűnő táncán túl, a rozzant kocsi kígyózó mozgását figyeltem, amikor párom vésztjósló kiáltása mentén lábam azonnal, padlóig taposta a féket. 

– Vigyázz! -hangzott el a kiáltás, míg előttünk fejmagasságban, a lovaskocsi felé intett. Amint felemeltem a tekintetemet, a levegőben egy alacsonyan repülő, félénk lapátot pillantottam meg. Az alig néhány méteres csúszást követve, mélyen együtt érző autónk megállt, hogy az egyhangú munkából szökött bánatos lapát – megunva a göröngyöket –, alattunk keressen magának izgalmasabb helyet. A történtekből felocsúdva, egyszerre ugrottunk ki. A lovaskocsi, a szépen fénylő hóban bágyadtan tipegett, s a platón látott férfi, a mögötte szomorkodó kupac közepébe ülve, csendesen pihent. A kicsire vágott lapátot felkaptam, és integetni kezdtem. Párom hol a fénykürtöt villogtatta, hol a dudát nyomta, de eredményre egyik sem vezetett. A két hervatag szőrdízel fáradhatatlanul ballagott tovább, amikor a nagybajúszú ránk emelte tekintetét, s unottan legyintett! E percben feladtam mindent. A tenyeremben hízelgő lapátot az út szélére hóból, sárból összekotort dombocskába állítottam, örök emlékéül annak, hogy itt valamikor faggyal, jéggel és hideggel oly ádáz küzdelem folyt, hogy annak még e sokat megélt harcos lapát is, áldozatul esett. Hazafelé talán még vígabban autóztunk. Az út szélére állított kedvesemet vagy nem vettem észre, vagy trombitának nézték, és megfújták, de hosszas keresgélés ellenére sem leltem. Vele kapcsolatban a lényeget végül párom mondta ki:

– Mindegy mi lett a sorsa hisz csak remélhetjük, hogy nem szúrós homokot, büdös trágyát kell pakolnia, avagy fullasztó iszapot, de hófehér lisztet, búzát, jófajta magot, s így a velünk való találkozást örökké dicsérni fogja, mint megváltó, szerencsés napot! Ez a mondat mindent vitt!

– A gondolkodó lapát esete Tóth Marival… szaladt ki a számon, s ezen még vígan döngicsélő autónk is velünk nevetett.