A házak mögül álmosan, nyújtózkodva bújt elő a nap. Első sugarai gyengéden csorogtak végig az áruház rikítón piros tetején, majd ahogy átölelték a szunyókáló házak falait, tekintetük a lépcsőn játszadozó gyerekre esett. A szőke, 4-5 évesnek látszó kisfiú egy ütött-kopott műanyag teherautót vett a kezébe, s miután mindhárom megmaradt kerekét megforgatta, a lába előtti lépcsőn tologatni kezdte. Az apró járgány kormánya régen elveszett. Lökhárítójának egyik fele bánatosan, lekonyulva viselte egy régebbi ütközés nyomait, miközben a jármű billegve, mégis egyenesen haladt. A fiút a körülötte ébredező világ cseppet sem érdekelte. A házak, a fő út, ahogy a város is lassan ébredezni kezdtek, s valahogy senkit sem érdekelt, hogy a Mikszáth Kálmán utca öreg házának lépcsőjén egy kisautó kavicsok közt vesztegel. Nem sokkal a gyerek mellett, a szomszéd ház kertjében egy kutya a deszkakerítés rései közé nyomta orrát, s látva, hogy a kisfiú nem jelent veszélyt, inkább a szomorúan suttogó szelet szimatolta. A fák árnyékában ébredező madarak hangos torzsalkodásba kezdtek, s egy kakas rémült kukorékolással siratta fiatalabb éveit. Márti, a kerítés rései közt szaglászó kutya gazdája dúdolva köszöntötte kapirgáló tyúkjait, s megköszönve a két friss tojást, azokat gyorsan zsebre tette. Vidám tánclépései mosolyogva vitték őt a kerítés mentén, s a lábához dörgölődző ebet a megszokott módon, játékos fülvakargatással köszöntötte. A kistermetű éjjeli bátor hosszan elnyújtózva élvezte gazdájának kitüntető figyelmét, majd váratlanul magasba emelte fejét, és ugatni kezdett.

– Na, mi van Ficsur? -hallottál valamit?

A hölgy egy könnyed lépéssel a kerítés mellett termett, s a kiszolgált deszkák fölött az utcát, s a szomszéd házat nézte. A bejárati ajtó közepén, büszkén pózolt egy apró ablak, s réséből kilógva, vidáman járta táncát egy szakadozott függönydarab. Márti épp visszalépett volna, amikor a lépcsőn üldögélő kisfiú felemelte az autót, és felkiáltott:

– Abasi!

Mártiban az ijedtségtől egy pillanatra megállt az ütő! A szomszéd család minden tagját hosszú évek óta ismerte. Katit, a szőke pesti lányt, aki barátnője lett a hosszú évek során, férjét Zolit, a helybéli roma srácot, aki már évek óta beteg, a három fiútestvért és Marikát, aki négy gyermekét neveli a nagyszülők segítségével. A lépcsőn ülő, rendkívül furcsának vélt kisfiút nézte innen, figyelte onnan, ám az cseppet sem volt ismerős.

– Szervusz, kisember! Hát te ki vagy?

A gyerek mintha az egészből semmit sem hallott volna, felemelte az autót, s újra felkiáltott:

– Abasi!

Márti értetlenül nézett szét az alacsony kerítés felett, de a környéken semmi érdekeset nem látott. Az utcán nem közlekedett senki, a ház ajtaja is zárva volt, csak a reggeli szél cirógatta a kis ablak tépett függönyét. A gyerek hátat fordított a szomszédnak, leeresztette járművét, majd a lépcső előtti porból újabb kavicsokat rakosgatott bele. Amikor az autó puttonya megtelt, óvatosan felemelte, és az első lépcsőre tette. A szomszéd hölgy tekintete hang nélkül követte.

– Mondd, hogy jöttél ki ilyen korán? -fordult újra a gyerekhez.  

A fiú rá sem hederített. Valami érdekesen mély, halkan zúgó hangot hallatott, kis ideig figyelmesen nézte a jármű hiányzó kerekének helyét, majd felkapta az autót, és a hölgy felé fordult.

– Abasi! -kiáltotta határozottan.

A szomszéd szeme kikerekedett, ijedten suttogott valamit, és az egészet nem értette.

– Furcsa. Ez a gyerek nagyon furcsa. -ismételte.

Picit később, egy újabb kérdéshez emelte fel a kezét, ám a fiú visszafordult az autó felé.

A járgány erősen kopott puttonyában szépen mosolyogtak a belepakolt kövek. Márti kíváncsian indult el a szunyókáló kapu felé, s a rókaképű eb hűséges tekintete a szomszéd ház lépcsőjéig kísérte. A gyerek már éppen tolni kezdte volna az autót, amikor a mellé magasodó árnyékot megpillantva, rémülten fordult meg. Félelmében arca elé kapta kis kezét, és azonnal sírni kezdett. A szomszéd hölgy leguggolt, hogy a kisembert minden szeretetével magához ölelje.

Lassan, óvatosan, a legnagyobb elővigyázatossággal igazította el a fiú szemébe táncolt hajtincset, amikor az ajtón túlról zajt hallott. Utoljára még megcirógatta a szipogó szőkeség fejét, majd egy fiatalos szökkenéssel a lépcső tetején termett. Kati épp reggelit készített a nadrágjába kapaszkodó Lénának, amikor a szomszéd hölgy belépett.

– Sziasztok szomszédkák! -kiáltotta vidáman.

– Mindenki itthon van? Nem hiányzik senki? Mindenki jól van?

Az asztal végén Marika ölében a kis Hannával, álmos szemekkel táncoltatott egy kést, az előtte szomorkodó májkrémes kenyéren.

– Hát, hol a rákban lennénk szomszéd? -kérdezett vissza Kati. Persze, hogy mindenki itthon van!

Norina az asztal melletti sámlin, kitörő lelkesedéssel gyömöszölte kissé összefirkált arcú babájának szájába saját reggelijét. Mutató ujjával fenyegetőn szidta meg Barby-t, amikor az nem akarta elfogadni a szemébe, hajába és ruhájába gyömöszölt kenyeret. 

– Jaj, fiam! Tedd már le azt az ócska autót! Egyszerre nem lehet játszani is, meg enni is! -korholta le Olivért Marika, miközben a gondosan kent kenyeret a fiú kinyújtott kezébe adta. Kati ebben a pillanatban hangos csattanással ejtette asztalra a tejjel teli fazekat.

– Léna! A szúnyogok rágják meg a hajadat! Ha még egyszer a kisujjamra lépsz, esküszöm nyakon öntelek ezzel a fazék tejjel!

– Szervusz, szomszédasszony! Népszámlálást tartasz?

Zoli a szobaajtón kilépve köszöntötte Mártit, s rögtön folytatta is: 

– Karcsi és Dani tegnap voltak itt, Zoli fiam éjjel jött haza, és még alszik. A törpék meg mind itt pusztítják a kenyeret. Vannak ezek így is elegen, de miért kérdezed? Tán hiányoltál valakit?

– Hát, szomszéd úgy látom, kivan a regiment, de akkor ki az a furcsa kisfiú, aki lépcsőn tologatja a köveket?

Kati felkapta a fejét, és értetlenül nézett barátnőjére.

– Mit ittál szomszédasszony? Itt csámcsog minden seregély! Vagy szerinted nem vagyunk még elegen?

A bejárati ajtó alsó lépcsőfokán a szőke kisfiú a legnagyobb természetességgel tologatta az autót. Miközben a puttony tartalmát kipakolta, észre sem vette, hogy a lépcső felett kinyílt az ajtó. Zoli kávéscsészéjében előbb csak lelassult a körtáncot lejtő kiskanál, majd ahogy a csésze oldalára billent, a kanál is megpihent. Zoli kis ideig értetlenül nézte Olivér viharvert autóját, s mikor észrevette annak negyedik kerekét, a szája is tátva maradt. A fiú ismét felemelte a járgányt, s a lefittyent lökhárítót simogatni kezdte. Zoli ereiben a vér megfagyott, ahogy az idegen gyermek ujjait figyelte. A kisfiú néhány apró mozdulata után előtűnt egy új, fényes lökhárító, gondosan a helyére szerelve. Ahogy a fiú a járgányt ismét letette, Zoli csészéjéből az öngyilkos kiskanál csilingelve zuhant a lépcső betonjára. A megfáradt öreg utca álmosan visszhangozta a kanál utolsó énekét, amíg a lépcső tetején álló emberen úrrá lett a félelem. Zoli tágra nyílt szemmel bámulta a kisembert.

– Úristen, te gyerek! Ezt meg hogy a túróban csináltad?

A furcsa fiú ijedten kapta fel a fejét, s ahogy a kérdezőt megpillantotta, emlékei ismét előtörtek belőle. A földre ülve maga elé húzta minkét térdét, apró karja mögé rejtette barátságos szemeit, és sírni kezdett. A lakásban Márti hirtelen megfordult. Kati ijedten lépett utána, míg Marika magához ölelte Hannát. Norina kezét fogva szaladtak az ajtóhoz, Léna, és Olivér mögött. Mire mindenki magához tért, Kati magasba emelte a kisfiút, s míg szőke haját simogatta kérdéseit óvatosan tette fel!

 – Hát te ki vagy kisember? Megmondod, hogy hívnak? Hogy kerültél ide? Hol vannak a szüleid? Nem kell sírnod, itt jó helyen vagy, de jön érted valaki?

E mondatok elhangzását követve szorosan magához ölelte, és a hátát simogatta.

– Hidd el, nincs mitől félned! Ha valaki bánt csak szólj, én majd jól összeverem!

Ahogy letette, mélyen a szemébe nézett, és valami aprócska válaszra várt. A gyerek felemelte fejét, s könnyes szemmel csak annyit mondott:

– Abasi.

Olivér, aki hosszan figyelte az idegen gyerek kezében az autót, óvatosan közelebb lépett, és a járműre mutatott:

– Nézd mama! Megcsinálta.

Kati csak ebben a pillanatban vette észre a rendbehozott járgányt. Olivér a fiú elé lépett, és cseppnyi tétovázás után az autóért nyúlt. A szőkeség készséggel adta oda. Kis ideig mindannyian csodálkozva nézték az új kereket, a szépen csillogó lökhárítót, amikor a járgányt Oli váratlanul visszaadta. 

– Abasi. -mondta a fiú, és a lépcsőre gondosan kirakott köveket a jármű puttonyába rámolta.

Napok teltek, hetek múltak, de a gyerekért nem jelentkezett senki. Az éjszakánként rémálmokkal küszködő fiú mellé gyakorta bújt oda valaki.

Kati az esti mesék felolvasását követve, mosolyogva takargatta be a szőkeséget, s ha kellett, szívesen aludt vele.

Néha, amikor éjjel sírva riadt fel szegény, Hanna mellől óvatosan elszökve Marika vigasztalta, s mikor a hangosan horkoló Zoli is a fiú mellett ébredt, azt állította, semmire sem emlékezett. Olivér és az idegen között különös kapcsolat jött létre. Az első vasárnapi ebéd alkalmával Kati csirkepörköltet szedett a fiú tányérjába, ám azt a gyerek mozdulatlanul nézte.

– Azt mondta, nem szereti! -jegyezte meg határozottan a mellette ülő Olivér.

Kijelentésére mindenki meglepődve kapta fel a fejét, hiszen a fiú az „abasi” szón kívül még soha semmit nem mondott.

– Mi van kisfiam? Azt mondta? Te most a bolondját járatod velem?

– De tényleg azt mondta mama! Te nem hallottad? Azt mondta, nem szereti.

Kati az idegen fiúhoz fordult, aki lehajtotta fejét – s ahogy mindig –, most is hallgatott.

Kisvártatva Oli ismét megszólalt:

– Csak tésztát kér!

– És ugye ezt is mondta?

Olivér nagy adag pörköltszaftos spagettit gyömöszölt a szájába, megvonta vállát, s csak úgy mellékesen válaszolt:

– Igen, azt mondta.

A jókora adag tészta bravúros mozdulattal ugrott egy üres tányérba, és sietve a fiú elé vándorolt. A tányér még le sem fékezett előtte, amikor gyerek villájával a kupac közepébe csapott. Alig néhány perc telt el, s a tészta elfogyott. Kati hosszasan gondolkodott a dolgon, de végül senkinek, semmit nem mondott.

A következő néhány nap a Mikszáth Kálmán utca sártengerének közelében szürkén, unalmasan telt. Zoltán betegsége, s gyógyszerei miatt ugyan nem ivott, míg a kocsmába a régi társaság, a gyerekkori pajtások, s beszélgetések miatt gyakran beköszönt. Egyik este érdekes, kissé züllött férfival állított haza. Amvi, aki szinte a kocsmában lakott, az asztalnál ülő gyerekeket nézte, majd Olivérhez lépett, akivel mosolyogva kezet fogott. Amikor az idegen fiúhoz fordult, határozottan szólt:

– Téged még nem ismerlek, de azt kérem legyünk barátok!

A fiú szinte rá sem nézett. Amvi akcentussal elhangzott mondatai el sem jutottak hozzá, s a gyerek kezében tartott picurka autó a terítő gyűrődései közé tolatott.

– Ő nem beszél! -suttogta alig hallhatón Léna.

– Szegényem csak annyit tud mondani, hogy abasi-szólalt meg Kati.

– Komoly.-tette hozzá Amvi.

Marika egy széket húzott az asztalhoz, és Amvihoz fordult:

– Nem! Tud ő nevetni is! Néha egészen vidám, de sokat sír, és éjjel rosszakat álmodik.

– Félreértettetek! Nem tudom jól mondani a ti nyelveteken. „Abasi” Ukrán fiú név. Azt jelenti komoly. Én is Ukrajnában születtem. Az én nevemet nem könnyű kimondani, ezért lettem „Amvi” vagyis ahogy otthon hívnak: „Amvroszij. A háború elől menekültem ide.

A házban lakók néma csendben hallgatták a férfit, s mikor mondandója végéhez ért, szinte mindenkinek hangos csattanással esett le az álla.

Amvi kihasználva a hirtelen kialakult csendet, valami szépen csengő, dallamos nyelven kérdezett, amitől Abasinak egyszer csak megeredt a nyelve. 

A házban gyerekek, szülők, nagyszülők is tátott szájjal hallgatták a folyamatosan beszélő fiút. Amvi néha kissé akadozva, de lefordított mindent, amit hallott. Marika mázsás könnyei szomorúan áztatták az ölében szunyókáló Hanna zokniját. Kati a tűzhely felé fordulva törölgette szemeit, míg Zoli Abasi mögött szipogva simogatta az idegen fiú vállát. Abasi mindent elmesélt, amire emlékezett. Elmondta, hogy szüleivel éppen csak lefeküdtek, amikor egyre erősödő fütyülést hallottak, aztán egy hatalmas robbanást követve rájuk szakadt az ég. A fiú édesanyja a konyhában tartózkodott, amit a robbanás darabokra tépett. Adelina azonnal meghalt. A kisfiú édesapjával Valerijjal rokonokhoz menekült, de néhány nap elteltével azt a házat is szétlőtték. Abasi akkor veszítette el édesapját. A rokonok a kisfiúval Magyarországra jöttek, s addig a bizonyos hajnalig számtalan helyre költöztek. Amikor Márti a kisfiúra rátalált, Abasit a rokonok egy idegen ház lépcsőjére ültették, és egyszerűen otthagyták.

A történtek után a két fiú között különös kapcsolat jött létre. Bár Abasi semmit nem beszélt, Olivérrel szinte elválaszthatatlanok lettek, s amit gondolatban kért, vagy mondott, azt Oli azonnal jelezte a külvilág felé. Az idegen fiút mindenki szerette. Abasi érkezésével a család szegényes környezete virágzásnak indult. Amvi gyakrabban tette tiszteletét, s olyankor saját nyelvükön beszélgettek. Zoli által napközben nézett televízió egy szép napon elromlott. Az öreg TV javíttatása sokba került volna, így a szoba sarkában magányos elmúlásról álmodott. Abasi látva Zoli szomorú pillantásait furcsa, értehetetlen, zúgó hangot hallatott, s mikor a készüléket megérintette, az újra vidáman duruzsolt. Kati vasalója, ahogy Marika gyakran használt hajszárítója is újjászületett. Norina tollal összefirkált babájának arcáról elvándoroltak a makacsul maradni akaró vonalak, Léna műanyag játéka minden törésre hajazó emlékét elfeledte, s ugyanúgy tette dolgát, mintha a leesés fájdalmát át sem élte volna. Olivér sérült, kerekét veszített autói sorban rendbejöttek, s egy vidámabb reggelen Hanna hintájának szétrepedt ülése is újra egybeforrt. Újraéledtek a lakás kiszáradni látszó növényei, s a csempézetlen fürdőszoba nyugdíjba vonult villanybojlere is vidáman melegített fürdővizet.

A mások által hosszúnak és nyomorúságosnak vélt évet a család egy szempillantásként élte meg. Azon a furcsa, fájdalmas napon Kati rossz érzésekkel tért haza. A konyhaasztal mögött – alvó Hannával kezében – Zoli bánatosan fogadta. A hokedlin Léna Norinának rajzolt virágot, míg Oli a mamához lépve felemelte fejét, és szomorúan suttogott:

– A többiek még aludtak, amikor Abasi mindenkitől elköszönt. Azt mondta, sok család van még, ahol jól jön a segítség. Mire anyát felkeltettem, elment.

Kati fáradtan, kissé megtörten emelte fel Olivért. A pókhálóval viaskodó családi képen szülők, nagyszülők együtt nevetgéltek, s középen egy szőke gyermek színes teherautóval pózolt.

Odakint a szél dúdolva szórta szét a fáradt mezők báláinak ázott illatát, s a furcsa idegennel többé nem találkozott senki.