Este van és ülök az ágyban, visszagondolok a mai napomra. Borzalom, hogy lehet az ember ilyen hülye? Ilyen pitiáner dolgok miatt ellökni a legértékesebb dolgot, magát az életet. Pedig ez nem egy nagydolog szerintem, egy kosár nem fájhat ennyire.

Reggel kezdődött, már írt is, kérdezte, hogy vagyok. A szokásost írtam, mint eddig mindenkinek. Szarul keltem. Valami van az alvásommal. Nem pihentető az alvás, nem érzem azt a mélységbe szenderülés után, hogy kipihent lennék. Lehet a lelkemnek egy végső pihenésre van szüksége.

Be akart nálam vágódni, semmi esélye nem volt. Idős hozzám, nem egy generáció vagyunk. Megpróbált bókolni, de mindhiába. Mindegy lett volna, ha nem mond semmit. Mondatai esetlenek voltak, mint ő maga. Azt hitte én vagyok az utolsó esélye a boldogságra. Nagy, hiba, hogy ezt gondolta, de hát nincs mit tenni, ilyen egy idealista ember. Nem hibáztatom egyáltalán, mert én is, estem már ebbe a hibába, csak az a nagy különbség, hogy ő húsz évvel több ideje van ezen a sárgolyón, lett volna ideje tapasztalatot gyűjteni.

Megpróbált, mindent. Szinte a csillagokat is lehozta nekem az égről, ha egyszer is kértem volna. De nem kértem! E miatt én nem vagyok hibás. Nem ringattam kétes ábrándokba, amúgy is ő látott bele többet ebbe a kapcsolatba. „Kapcsolat”, nem is volt ez kapcsolat. Két hetet beszéltünk chaten. És ő már a jobbik felének választott. Pedig tudhatta volna, hogy én az árnyékból dolgozom.

Sok megpróbáltatáson átment. Sokszor mondta. Pont, mint én. De ő egyszer sem akart a Dunának szaladni, vagy kiugrani a Latorca Intercity elé. Hát, más módot választott végül…

Értelmes hapsi volt. Ezt le kell szögezni. Tudta mit csinál, nagyon is. Meg tudta védeni magát, hiszen ezt tanulta. Mellette okos volt. Ez volt még a bajom. Túl okos volt. Anyám mindig azt mondta, hogy nem jó a túl okos partner, mert ezek olyanok, mint a pattanások. Folyamatosan dagadnak, gyűlnek és gyűlnek tele döglött, bűzölgő fehér vérsejtekkel, majd mikor már elég nagyok mindenki csak őket lássa. Igazad van anya, az ilyenek tényleg pattanások, főleg ha kinyomod őket. Csak úgy folyik belőlük a vér…

Nem érzem magam bűnösnek. Ez okkal történt! Nem lehet az emberre semmit sem ráerőszakolni. Főleg rám! Csak gyűjtöttem a hátamra a felesleges köveket, cipeltem őket akár Sziszüphosz. Csak ezek mindig velem maradtak, nem gurultak vissza feladóiikhoz. Kár érte, szívesen megnéztem volna egyes emberek arcát, amikor a rám nehezedő nyomás, hirtelen a nyomás kifejtője érzi saját magán. Na, a hátamon lévő sóderkupacra jött volna még ő. Akár egy igazi malomkő!

„Sokan akartak velem szeretkezni, sok volt az érdeklődő, hogy mikor is szeretkezem velük!” Testvér, akkor miért engem kerestél meg. Pont azt, aki nem akar semmit sem. Saját száddal mondtad el, hogy mit szeretsz, na, az nekem mér egy kicsit sok. De már nincs mit tenni…

Itt ülök az ágyamban, nem tudok aludni, szemeim nem záródnak le, még pislogáshoz sem. Megmondtam neki ma mit érzek, vagyis pontosabban mit nem érzek. Egyenes voltam, mint egy nyílvessző. Kihúztam az üvegszilánkot, szálkát, méregfogat a sebből. Nem estet jól neki. Tudom milyen érzés, én is kaptam már tőrt a szívembe, de kihúztam megtöröltem, majd visszaadtam a tulajdonosának, aki visszacsúsztatta a hüvelyébe.

Még ha itt nála tőr lett volna. Saját maga ellen fordított a pisztolyát. Majd beleengedett három golyót a fejébe. Igen hármat, senki nem tudja miért, csak a Jóisten.