Nem mindegy, hogy milyen módon műveled meg a földedet, és hogyan véded annak termését.

Maga a termőföld a legjobb barátodból a legálnokabb ellenségeddé válhat, ha a megszentelt és holttestek sokaságával bevetett talaját megbolygatod.

Mr. Whitefield barátunk így tett: haszonvágytól fűtve hozzáfogott mást termeszteni egy temető helyén, hogy aztán megtapasztalja tette következményeit, ahogyan ezt mindjárt látni is fogod.

Habár, nincs is itt min meglepődni, hiszen a dolgok mindig is így működtek itt:

Fantazmagóriában.

***

Mr. Anton Whitefield a házának tornácán ült kedvenc hintaszékében terpeszkedve. A kora reggeli kávéját iszogatta, amikor feltűnt neki egy, a távolból közeledő fekete autó, amint felverte birtoka földútjának porát. A járművet két oldalt magasra nőtt, több hektárnyi kukorica szegélyezte. Egyenesen Mr. Whitefield háza felé hajtott.

Az autó elért a kukoricaföld elejére, ami már nagyon közel volt a házhoz. A kukoricák között egy halloween stílusban kifaragott sütőtökfejű madárijesztő állt, elrettentve a varjakat és egyéb madarakat, amik mostanában nagyon is megkeserítették Mr. Whitefield életét, mert rendesen dézsmálták a termést. De amióta több hasonló madárijesztőt is elhelyezett a birtoka területén, megszűnt a baj.

A fekete autó dübörögve és zötykölődve, sötét és kövér kipufogógázfelhőket szórva maga mögött, egészen a házig gurult, majd megállt a tornác előtt. Nyílt a vezetőülés ajtaja, és egy ősz hajú, szakállas öregember szállt ki belőle.

– Jó reggelt, Mr. Whitefield!

– Dicsértessék, atyám!

– Már néhány hónapja nyugdíjba vonultam, és nem praktizálok plébánosként, ezért hívjon csak Mr. Cruise-nak. Mint tudja: Clark Cruise az igazi nevem. De azért jól esik a tisztelete.

– Rendben – bólogatott mosolyogva Whitefield. – Mint tudja, ateista vagyok, és...

– Jól tudom. A városban sokan úgy emlegetik magát, mint aki ateista az ateisták között.

Whitefield jót mosolyogott ezen.

– Nem tudtam, hogy ilyenféle elnevezés is kering rólam. Mi járatban újra itt, atyám… khm… Akarom mondani: Mr. Cruise?

Az idős férfi felsétált Mr. Whitefield mellé a tornácra, majd rámutatott egy székre:

– Leülhetek?

– Tessék csak! Ez még a maga egyik széke volt, Mr. Cruise.

– Ne is mondja! – bólintott az öregember, kesernyés mosollyal nyugtázva szavait. – Több, mint háromszáz évre visszamenően a családom tulajdona volt ez az egész birtok. Kezdetben sokkal kisebb föld tartozott ehhez a házhoz, mint most. Nagyapám szerint ez alig egy hektár volt, és annak a felét egy temető foglalta el, a többit meg bevetett termőföld. Aztán az évtizedek-évszázadok alatt sorba vásárolták fel a felmenőim a környező gazdák földjeit, és így lett olyan sok hektárnyi az egész, mint ma. Régi történet, és nem is célom ezzel untatni magát, Mr. Whitefield. Lassan egy éve már, hogy ön itt az új tulaj, és pontosan tudja, hogy milyen hatalmas terület tartozik a birtokhoz. Sajnos nekem soha nem volt gyermekem, és egy rokonom se él már. Velem kihal a Cruise név a megyében. Halálom után annak a vételárnak, amit ön számomra kifizetett, a megmaradt része az egyházra száll majd, így rendelkeztem. Háromszáz évre visszamenően plébános volt a családom legalább egy tagja, kezdve az ük-ük-ük nagyapámmal.

– Kér esetleg egy kávét, Mr. Cruise?

– Nem, köszönöm! Nincs szándékomban sokáig maradni. Csak elmondom, amiért jöttem, aztán már itt sem vagyok. Egy magamfajta vénembernek már nagyon meg kell gondolnia, hogy mit kezd az idejével, ami bármikor lehet, hogy már egy napnál sem hosszabb.

– Ne mondjon ilyet, Mr. Cruise

– Én csak azt mondom fiam, hogy bizony, sohasem tudhatom, hogy éppen melyik percben sújt le rám a csukjás irdatlan kaszájával – mondta az egykori pap, szavai mellé tréfásan nevetve, bár Mr. Whitefield inkább lószerű nyihorászásnak hallotta, mint nevetésnek, de igyekezett nem törődni vele. Rengeteg dolga volt még a földjén a nap folyamán, és neki se volt egy leszármazottja vagy rokona sem, aki bármiben is segített volna. Így azt várta, hogy az egykori plébános mihamarabb eltűnjön, ő pedig hozzáláthasson a dolgaihoz.

– Ne legyen ennyire negatív, Mr. Cruise. A kora ellenére még nagyon is jól tartja magát.

– Az lehet, de ha belátna a bőröm alá… Öregek már a csontjaim, és zörögnek meg csörögnek is elég sokszor. A tagjaim nem úgy mozognak már, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. De ilyen az emberi lét, Mr. Whitefield. Porból leszünk porrá. Mind a jóságos Úr színe elé kerülünk majd, onnan pedig ahová ő rendeli a leélt életünk mibenléte alapján. Jaj, de szóljon rám, hogy ne fecsegjek erről ennyit magának! Nem most fogom magát megtéríteni, Mr. Whitefield – mosolygott az öregember, de vele együtt Whitefield is.

– Még szerencse.

– Bár, az igazat megvallva, még ha plébános is lennék, magával talán kísérletet se tennék erre, annyira ateista az ateisták között.

– Ennyire befolyásolja önt, amit rólam mondanak? – nevetett Whitefield.

– Nem, csak világéletemben jó orrom volt az ilyesmihez, hogy ki az, akivel érdemes próbálkozni, és ki az, akivel nem, és maga az utolsó kategóriában is az utolsó. De csak négyszemközt, most és itt köztünk szólva merek ilyesmit kijelenteni. De tényleg szóljon rám, hogy ne fecsegjek már annyit, Mr. Whitefield, mert gondolom, az ön ideje is nagyon drága, és én is jól tudom, hogy főleg egyedül egy ilyen sok hektáros termőföldön mennyi a napi tennivaló.

– Semmi baj, Mr. Cruise. Miről szeretne beszélni velem? Mert ha nem lenne témája, mi másért jött volna el hozzám, amikor a birtok megvétele óta szinte nem is találkoztunk?

– Rendben, remekül fején ütötte a szöget! – mosolygott az öreg. – Rátérek a jövetelem okára. Szóval, a kisváros plébánosaként való ténykedést hivatalosan is végleg befejeztem, és átadtam a stafétabotot Callagan atyának, de ettől függetlenül egyes jó, de tévúton járt lélekre még a mai napig is ügyelek. Az egyik ilyen lélekről van szó: ő Trevor Miles, aki meglehetősen eltévedt az alkohol homályos világában. A felesége jóravaló teremtés, több kisvárosi nőegylet tagja, és rendkívüli szégyen, hogy a férje, aki fénykorában maga is a gyülekezetem legcsillogóbb alakja volt, most a kocsmát tekinti második otthonának, és a leggyakoribb dolog, amit lát, az az üveg alja.

– Sajnálatos – lóbálta a fejét Whitefield, de az öreg látta rajta, hogy egy cseppet sem érdekli a dolog. – Ne haragudjon, de lassan tényleg munkához kellene látnom, és jó lenne, ha mihamarabb elárulná, hogy mi közöm van nekem ehhez?

– Az égvilágon semmi sem, Mr. Whitefield, de amikor legutóbb… Ööö, pontosan tegnapelőtt késő délután Mr. Miles után mentem beszélni vele a Vén Kakas Fogadóba, ott volt Mr. Egan Thorr is, ő maga is meglehetősen ittas állapotban beszélt az egyik félrészeg haverjának az elmúlt egy évben végzett mellékállásairól, és abból kiderült, hogy nagyrészt önnek dolgozott.

– Valóban nekem – bólintott Whitefield, és már kezdte gyanítani, hogy mi miatt jött ide a egykori atya, de remélte, hogy mégsem azért. – Mr. Thorr rengeteget segített nekem a vetésben és aaa… Hogy is mondjam? Rendrakásban. Tudja, ön a birtok földjének legnagyobb részét szinte semmire se használta aty… Mr. Cruise, és ezeket a hektárokat rendbe kellett hozni, hogy szánthatóak majd bevethetőek legyenek.

– Igen-igen, pontosan erről akartam érdeklődni, Mr. Whitefield – helyeselt az öregember. – Egészen véletlenül az ön által említett rendrakásba a régi temető is érintve lett?

Whitefield nagyot nyelt. Annyira remélte, hogy nem ez lesz az oka az ex-atya jövetelének, de mégis…

– Miért olyan fontos ez, Mr. Cruise?

– Mr. Whitefield! Mint tudja, a városunk templomához csupán ötven éve tartozik temető. Az azelőtti évtizedekben, sőt: évszázadokban, egészen a jelenhez képest háromszáz évre visszamenően a város, és még néhány környező kisváros is az ezen a birtokon lévő temetőbe temetkezett. Az egy szent hely, még az ük-ük-ük nagyapám: Abanezer Cruise, felmenőim legelső plébánosa döntött úgy, hogy temetőnek fogja használni a város javára – mondta folyamatosan, szinte egy szuszra az öregember, miközben fokozatosan; mondatról-mondatra emelte a hangját. – Onnantól kezdve az egy megszentelt föld lett, és amikor eladtam magának ezen birtokomat, egyértelműen megegyeztünk és megígérte nekem, hogy békén fogja hagyni! Csupán fél hektár az egész, ahhoz a sok hektárhoz képest, amit a temetőn kívül még megművelhet a birtokán. Az a fél hektár területileg egy nagy semmi!

– Akkor, Mr. Thorr mondott a temetőről valamit?

– Igen! Azt, hogy két kemény izzadságos napjába telt, amíg a maga parancsára buldózerével felhányta az egészet, és bevethető földet hozott létre belőle. Azt hiszem, pont ezen szavakat használta! Van önnek bármi hozzáfűznivaló mondandója ehhez, Mr. Whitefield?

– Tagadom.

– Tagadja? – pattant fel a székből dühösen az öregember. Az egész feje olyan vörös volt, mint egy érett paradicsom. – Akkor megszeretném nézni a temetőt! Most rögtön!

Immáron Whitefield is elveszítette a türelmét. Letette az üres kávés poharát egy kis asztalra, majd ő is felállt a hintaszékből:

– Először is: az adásvételi szerződésünkben egy szó sem esett arról, hogy békén kell hagynom a temetőt. Csupán szóban egyeztünk meg róla.

– Igen, de megígérte nekem! A szavát adta!

– Figyeljen, Mr. Cruise. Én, ahogy maga mondta: ateista vagyok még az ateisták között is. Ezért, még ha meg is esküdtem volna is, az se számítana egy pennyt sem, nem gondolja?

– Mi lett a temető földjével, Mr. Whitefield?

– Másodszor: abba földbe több, mint ötven éve nem temettek már senkit sem. A sírok nagy része már eltűnt a föld alatt. A fejfák megkoptak és elkorhadtak. Csupán egy névtelen és sehová sem tartozó halom volt az egész, Mr. Cruise.

– Sehová sem tartozó?! Csak, hogy tudja; a felmenőim nagy része, és ahogy azt már mondtam, köztük az ük-ük-ük nagyapám: Abanezer Cruise is oda voltak eltemetve. Számomra nagyon is valósan valahová tartozó dolog az a temető. Arról nem is beszélve, hogy maga nagyot téved! Nem ötven éve volt ott az utolsó elföldelés megtartva, mert hiába lett ötven éve saját temetője a városunknak, az én családom továbbra is ide temetkezett. Az apám volt az utolsó, Isten nyugosztalja. Tizenöt éve temettem őt oda el. Utolsóként én lettem volna a családból a végső, aki a halála után oda kerül, de hála magának, nem lehetek a családommal a holtom után.

– Nagyon sajnálom, Mr. Cruise – mondta szárazon Whitefield, – de az a föld már egy éve az enyém, és most már sütőtökök termőhelye!

– Sütőtököké?

– Igen! Picit elszámítottam magam, és bármilyen hihetetlen, a tököknek már nem jutott hely a birtokon. Ezért döntöttem úgy, mivel a temető fél hektárja is immár egy éve az én tulajdonom, ebből adódóan azt teszek vele, amit csak akarok, és mivel éppen fél hektárt szántam a tökök termesztésére, kiadtam Mr. Thorr-nak, hogy exhumáltasson át mindent és mindenkit a birtok határán hömpölygő mocsárba.

– A mocsárba?

– A mocsárba! – vágta rá Whitefield. Már az ő feje is egy paradicsomhoz hasonlított. – És képzelje csak, a sok egykori ember hamva valószínűleg valamiféle trágyaként funkcionálhatott, mert olyan szép hatalmas és érett sütőtökök teremtek az idén, hogy úgy tudom, az egész megyében, sőt, talán az egész országban sincs hozzájuk fogható. Egy kis részüket már felhasználtam, ugyanis rengeteg baj volt a madarakkal, főleg a varjakkal, és ha körbe néz a kukoricaföldjeimen, innen is jól láthatja, hogy mennyi tökfejű szalmakalapos, zsákruhás madárijesztőm néz vissza magára…

– Elég legyen, Mr. Whitefield! – Az atya feje még vörösebb volt a haragtól, mint eddig, bár a légzését szabályozva próbált lehiggadni, de kevésbé sikerült. – Amit ön művelt azzal a temetővel, az minden, csak nem helyes, és erről az egyházat és Callagan atyát is értesíteni fogom! Biztosan tudom, hogy van törvény arra, hogy az ilyen szent helyeket, mint amilyen ez a temető is volt, meg kell tartani, vagy, ha mégis szükség van a földjére, meg kell oldani egy másik temetőbe az exhumálást. De nem egy mocsárba! Ez nem csak egy légből kapott dolog, kedves uram! Mint mondottam, az egy, az ük-ük-ük nagyapám által megszentelt föld, és attól a pillanattól fogva, hogy az első temetés lezajlott rajta háromszáz éve, nem egyfajta játékszer, hanem annak a sok száz halott léleknek a nyugvóhelye, akiket azóta eltemettek oda a plébános felmenőim. Az Úr, és még ki tudja, minek a haragját vonhatja magára azzal, amit tett ezzel a szent hellyel!

– Engem aztán végképp nem érdekel senkinek a haragja! Egyáltalán nem hiszek az ilyesmiben! Sőt! Magának a halottaknak az elföldelésében se hiszek. Az egésznek túl nagy feneket kerítenek. Porból leszünk, porrá leszünk? Egy frászt! Humbug! Felőlem tehet bármit és szólhat akárkinek, Mr. Cruise, de én sem vagyok hülye! Én pontosan tudom, bár ez szinte megyénként változik, de a mi megyénkben nem lehet ebből bajom.

– De az egyház… – kezdte az ex-atya, majd dühösen legyintett és meggondolta magát, sietve lesétált a tornácról, és a kocsija felé baktatott, miközben paradicsomfejjel mondta tovább, ezúttal már leginkább magának a magáét: – Az én hibám! Többen is mondták, hogy ne egy ateistának, főleg ne egy Whitefield félének adjam el a földemet, de már annyira kellett a pénz, és… – nem beszélt tovább, egyszer csak megtorpant, a szívéhez kapott, tátva maradt a szája, zavaros lett a szeme, majd hasra esett a fekete autója előtt, és nem lélegzett tovább.

Whitefield néhány másodpercig szinte fel sem fogta az egészet, és csak bámulta a mozdulatlan test hátát. Az első dolog, amit érzett, az egyfajta öröm volt azért, hogy az idős férfi végre befogta a pofáját. Aztán elszégyellte magát ezért az örömért és gondolatért, és lerohant az ex-atyához. A hátára fektette. Megnézte a pulzusát, az ajkaihoz tette a fülét, hogy hallja, lélegzik-e, majd végül a szívére tette a fejét, hogy meghallgassa, dobog-e. De Mr. Cruise-nak se pulzusa nem volt, se nem lélegzett, és se nem dobogott a szíve sem. Kipurcant, mint egy fejbelőtt tehén, ahogy Whitefield rég halott apja mondta volna.

Aztán eszébe jutott a mesterséges lélegeztetés lehetősége, de aztán elvetette, mivel rájött arra, hogy talán a sors akarta így. A vénember úgy is menni akart kavarni a trágyát. Az új papnál, az egyháznál, és ki tudja, talán még a seriffnél is panaszt akart tenni, és ezzel ő még a végén meg is üthette volna a bokáját. De most már nem volt probléma, ugyanis az egyetlen ember, akinek bármit is jelentett az a temető, itt feküdt előtte, és már soha senkinek nem fog beszélni róla.

***

A birtokon nem volt vezetékes telefon, így Whitefield maga vitte be a holttestet a közeli kisvárosba az ex-atya kocsijával, annak hátsó ülésére téve, és egy pokróccal letakarva.

Ms. O’Neil-nak, a fiatal seriffnek adta át, aki az őrsön váratta őt egy bő órát, aztán kérdéseket tett fel az irodájában. Whitefield mindenre őszintén válaszolt, miközben messze elkerülte a mocsárba exhumált temető ügyének témáját.

Délután lett szabad, és mivel az öreg kocsiját ideiglenesen lefoglalta a seriff, felajánlani pedig nem ajánlotta fel, hogy hazaviszi, Whitefield kénytelen volt gyalog hazaindulni a birtokára.

Néhány órába telt a séta, így, mire a háza tornácához ért, már késő délután volt. A mai napra tervezett minden munkáját mára elbukta. Ennek nagyon nem örült, de nem volt mit tennie. Így is nagyon olcsón megúszta a temető ügyét. Az a vén öreg még bajt is okozhatott volna neki a túlzott akadékoskodásával. De már nem kellett ezzel többet foglalkoznia. A sütőtökök igen is szépek és ritka nagyok lettek, és a közeledő vásáron hatalmas sikert fognak aratni. Ezt Whitefield biztosra vette.

Felnézett a házhoz legközelebb álló, a társai közül a legnagyobbra készült madárijesztő tökfejére, és elmosolyodott, annyira büszke volt a sütőtöktermésre.

Sajnos minden gazda tudja, hogy egy ilyen termőföldön a madarakkal van talán a legnagyobb baj. Főleg a varjakkal. Whitefield mindig is utálta ezeket a szárnyasokat, ezért néhanapján, ha túl sok keringtek belőlük a háza felett, kiállt a tornácra, és kezében fogta a kedvenc, még a dédapjától örökölt duplacsövű sörétes puskáját. Az ég felé tartotta a puska csövét, és a fekete gomolygó felhőt alkotó, hangosan károgó madárrajra tüzelt, viszont soha nem volt jó céllövő, ezért nagyon ritka esetben, többnyire a nagyszámok törvénye miatt véletlenül zuhant alá egy-egy döglött mocskos fekete kalitkábavaló.

Amúgy sohasem volt madárijesztő párti, nem hitt abban, hogy azok a rohadt szárnyasok annyira unintelligensek lettek volna, hogy egy emberutánzat bábuval meglehetett volna őket vezetni, de utólag belátta, hogy tévedett. Bár a saját szakértelmének köszönhette ezt is, pontosabban annak, hogy jól kigondolta a madárijesztők elkészítésének mikéntjét. Büszke volt arra, hogy saját erejéből gyártotta le egy hétvége alatt mind a harmincat, amit a földjén helyezett ki szanaszét.

***

Karókból és kukoricaszárakból készítette el a törzseiket, melyekre ruhaszerűre vágott zsákot húzott. Szalma formálta a kezet és a lábat, a törzset és nyakat alakító karó tetejére pedig egy, a saját földjén termett, kibelezett sütőtököt szúrt, mely tökre előbb még Halloween stílusban rémisztőnek ható szemet, orrot és szájat vágott. Ez utóbbit csinálta a legnagyobb örömmel, mert gyermekkorára emlékeztette a művelet.

Sohasem fogja elfelejteni azokat a régi szép időket, amikor még minden év októberében a Csokit vagy csalunk! jegyében halloween-i sütőtöklámpásokat gyártottak a pajtásaival. A tökök belsejébe lámpásokat helyeztek, meggyújtották őket, majd beöltöztek rémisztő ruhákba, és mint ha sütőtökfejű emberek lettek volna, a töklámpásokat tartva a fejük felett hangosan ijesztő ordításokat mímelve kergették a lányokat, akik rémülten sikongatva rohantak el előlük.

De manapság nem voltak lányok a közelében. Mr. Anton Whitefield nemrégiben lépte túl a negyvenötödik életévét, a felesége pedig hét éve elhagyta egy nálánál tíz évvel fiatalabb kisfiúért, és azóta Mr. Whitefieldhez nem tartozott egyetlen nő sem. Gyermekeik nem születtek. Valószínűleg ez Anton hibája volt, legalábbis ő ezt abból gondolta, hogy volt asszonya azóta már két gyermeket is szült a kisfiúnak, akihez réges-régen férjhez is ment.

Újra felnézett kedvenc madárijesztőjére. Azért ő lett a legnagyobb, mert ő készült el legutoljára, és ő helyezkedett el legközelebb a házhoz.

Még nevet is adott neki a kedvenc gyerekkori barátja és egyben rokona után: Jack.

***

A Mr. Cruise halála óta eltelt néhány hét, és Mr. Whitefield már alig emlékezett az egészre. Teljesen a birtokán lévő munkák megszállottja lett, szinte minden idejét kitöltötte az aratás időszaka. Kombájnokat és munkásokat bérelt fel, illetve neki is volt jó néhány gépe, amikhez csak idénymunkásokat kellett fogadnia.

Óriási volt a pörgés, mígnem október végére szinte mindennel elkészültek.

Whitefield végre pihenhetett. Nagyon kimerültnek érezte magát.

A kukorica idén végleg eltűnt a földjéről, a sütőtökfejű madárijesztői pedig magukra maradtak. Bár már nem volt rájuk szükség, nem volt kedve mind a harmincat összeszedni és elrakni jövőre, a sütőtökfejeik amúgy se bírták volna ki a telelést, egyesek már most rohadni kezdtek. A következő évben újakat kell majd a nyakakra faragnia.

***

Október harmincadikán, Halloween előtt egy nappal a seriff tett rövid látogatást Whitefieldnél.

– Impozánsak a madárijesztői – mondta az egyenruhás nő, miközben felsétált a férfi mellé annak tornácára. Mr. Whitefield épp egy csésze kávét kortyolgatott.

– Köszönöm – mosolygott a dicséretre a férfi. –  Sok munka volt a fejükkel. Még maradnak egy kicsit, aztán majd Halloween után őket is betakarítom. Kér esetleg egy kávét?

– Nem, köszönöm.

– Frissen főzött.

– Idejövet ittam egyet, köszönöm – mondta a nő, majd arra a madárijesztőre mutatott, aminek a legnagyobb feje volt a huszonkilenc társa közül. – A legjobban ez tetszik, ez van legközelebb a házhoz.

– Igen, nekem is ő a kedvencem. Jack-nek kereszteltem el, vagy úgy hívom még, hogy a: Varjak Ura. Szerintem ő lesz majd az egyetlen, amit kint hagyok télire is, amíg bírja a sütőtökfeje.

– Miért éppen Jack-nek? – kérdezte a nő.

– Nem is tudom. Az egyik távoli kedvenc unokaöcsémet hívják így, és talán azért.

– Jaa, már azt hittem, hogy a Halloween miatt.

– Mert, hogy?

– Maga nem ismeri a történetet, Mr. Whitefield?

– Nem rémlik.

– A Halloweeni töklámpás eredete valami ilyesmi: Élt egy részeges kovács: Jack O’Lantern, akiért egy napon eljött maga az Ördög, hogy levigye a Pokolba, mert a férfi életében sok rosszat cselekedett. De a kovács aljas módon tőrbe csalta az Ördögöt, aki csak úgy tudott kiszabadulni, ha megígérte a férfinak, hogy nem fogja őt soha se beengedni a Pokolba.

– Agyafúrt egy kovács akkor, akárcsak a mai bankok – jegyezte meg nevetve Whitefield. A seriff elmosolyodott, majd folytatta:

– A kovács végül meghalt, és pechjére a Mennyországba se engedték be, mert rossz ember volt, így a két hely között rekedt. Az Ördög megszánta, és adott neki a Pokol katlanából egy örökké izzó fadarabot, hogy az vezesse őt vissza az élők világába. Jack kivájta egy sütőtök belsejét, és abba helyezte a fényt. Azóta Jack lelke ennek a töklámpásnak a fényénél keresi a megnyugvást. A szenvtelen vigyor a sütőtök képén pedig az Ördögnek szól, mert Jack anno alaposan átverte őt. Édesanyám mesélte ezt el minden Halloween este, azért maradt meg ennyire bennem.

– Én most hallom először. Engem és a pajtásaimat gyerekkén soha nem érdekelt a történeti háttér, csak a csoki és a lányok ijesztgetése.

– A bátyám is imádott engem ijesztgetni kislánykoromban – mondta a nő.

– A lányokat a legjobb – vigyorgott a férfi.

– Meg azért vigyáznunk is kellett magunkra.

– Vigyázni?

– Hisz tudja, Mr. Whitefield! A halloweeni szóbeszédek miatt. Mérgezett cukorkák, borotvapengék a csokoládék belsejébe rejtve, és társai.

– Ja, emlékszem már, Ms. O’Neil! – derült fel a férfi arca. – A bátyám mindig ragaszkodott hozzá, hogy az édességgyűjtés után minden egyes csokoládét szétszedjünk, hogy nincs e benne valami rejtett penge vagy más káros dolog.

– Igen, az pont a borotvapenge miatt volt. Bár seriffként se hallottam valóban megtörtént esetről soha. De minden legendának és szóbeszédnek van valami alapja, ezt a munkám során is tapasztaltam már nem egyszer. Ám nem a Halloween miatt jöttem el magához, Mr. Whitefield, hanem az örök nyugovóra tért régi papunk: Mr. Cruise miatt. Néhány éve volt már hasonló eset a városunk temetőjében.

– A temetőben? – fagyott le Whitefield.

– Igen. Hullarablók ténykedtek, akik három éve három egy frissen eltemetett holttestet is elloptak. Most megint elvittek egyet, de szerintem lesz még másik is. Azért jöttem magához, hogy hátha tud bármi használhatót mondani, mert Mr. Clark Cruise testéről van szó.

Mr. Whitefiled épp az utolsó korty kávéját itta, de a név hallatán visszafújta a csészéjébe.

– Pont az öreg csuhást?

– Attól tartok. Ma reggel vette észre Callagan atya. Azt mondta, éjjel vihették el, mert tegnap este még épségben volt a sírja.

– Borzasztó, hogy mik vannak. De sajnos attól tartok, semmi használhatóval nem tudok önnek szolgálni, Ms. O’Neill.

– Hát… Azért köszönöm, Mr. Whitefield – mondta a nő, miközben visszasétált a kocsijához. – Ha később esetleg bármi eszébe jutna, vagy…

– Fel fogom keresni – bólogatott a férfi.

– Köszönöm – nyugtázta a seriff, majd még utoljára alaposan megnézte a Varjak Urát, és így szólt: – Mr. Whitefield? Még egy kérdés: Valóban védenek a madárijesztők a madaraktól?

A férfi kajánul elmosolyodott:

– Mondja, hölgyem, lát itt ön a környéken egyetlen madarat is?

Ms. O’Neill körbenézett a földön és égen, és valóban nem volt egy madár sem. Sőt, ahogy jobban odafigyelt a fülével is, egyetlen madárhang vagy madárénekszó se szólt semerről sem. Még az erdő felől sem.

– Engem meggyőzött – mosolygott a nő, majd beszállt az autójába, és visszahajtott a városba. Akkor látták egymást utoljára.

***

KOPP!

– Mr. Whitefield? Még egy kérdés: Valóban védenek a madárijesztők a madaraktól?

Ez már egyszer megtörtént. Pontosabban tegnap délelőtt, amikor Ms. O’Neill seriff nála járt. Mr. Whitefield tisztán emlékezett, de most újra átélte a találkozást a nővel, de hamar rájött, hogy csak álmodik. Álmában teljesen mást válaszolt, mint tegnap.

KOPP!

– Mondja, hölgyem? Hát nem látja, hogy varjak repkednek mindenfelé a birtokom felett sötéten hullámzó felhőket alkotva?

A fiatal nő felnézett az égre, és csodálkozás ült az arcára.

KOPP! KOPP!

– Nahát! Valóban, Mr. Whitefield! Ezek több ezren lehetnek.

KOPP!

Az egyik nagyobb varjúfelhő károgása felerősödött, miközben szélsebesen a seriff felé vették az irányt Miközben pillanatok alatt elérték, károgva fekete felhőként körbeölelték a testét. Amikor néhány másodperccel később visszavették az irányt az ég felé, Ms. O’Neill testéből csupán a véres csontváza maradt. Koponyája két szemüregéből kocsányokon lógó szemgolyói körbe-körbe forogtak a képzeletbeli tengelyük körül, mígnem a csontváz összecsuklott a rendőrautó mellett.

KOPP! KOPP! KOPP!

Whitefield felkiáltott: – A fenébe is! Ez nem így történt! Nem így!

KOPP!

Üvegcsörömpölés hozta vissza Whitefieldet az álomvilágból a valóságba, bár ezúttal a valóság se volt az álomnál sokkalta jobb. Az első dolog, amit érzékelt, az a félhomály volt a hálószobájában. Felkapcsolta éjjeli lámpáját, és szörnyülködve látta, hogy a takarója tetején egy még mozgó, de félig már döglött fekete varjú fekszik. Ez a rohadt madár berepült a szobája azon ablakának üvegén keresztül, ami közvetlenül a férfi feje felett volt. Az üvegszilánkok ott pihentek a feje körül a párnáján.

– Te jó ég! – kiáltott, majd kiugrott az ágyból, bojtos hálósapkáját a fapadlóra dobta.

Szerette volna a madarat és a szilánkokat eltüntetni onnan, de az odakintről behallatszódó hangos károgás elvette a figyelmét. Az ablakhoz lépett, és kinézett rajta, de ugyan azt látta, amit előbb az álmában is látott:

Az égen csillagoknak kellett volna ragyognia, de ehelyett fekete károgó varjak ezreiből álló felhők kavarogtak mindenfelé. De nem csak az égen, hanem a föld közelében is.

Jack, a Varjak Ura csak ott állt a ház közelében, a kukoricaföld szélénél, és Whitefield megesküdött volna rá, hogy őt bámulja sütőtökbe vájt fekete szemeivel.

Azonnal a nappaliba rohant, és magához vette dédapja duplacsövű sörétes puskáját, ellenőrizte, töltve van e. Elvett még jónéhány töltényt, majd hálóruhában kirohant a teraszra.

Ott pár pillanatra bénának érezte a testét, annyira letaglózta a látvány: Az a sok ezer varjú... Az a hihetetlenül hangos károgás zuhatag... Életében nem látott még hasonlót egyetlen filmben sem. Alfred Hitchcock Madarak-ja ehhez képest semmi sem volt látványvilágban.

Whitefield dühöt érzett. Kibiztosította a puskáját, majd az ég felé tartotta, és kétszer belelőtt a madárezredbe. Töltényt cserélt, majd újra és újra lőtt. Megismételte ezt még sokszor, egészen addig, amíg kettő híján mind elfogyott a sörétje. Pár madár a földre hullott, de az semmit sem jelentett a több ezer életben maradt társához képest.

KÁÁÁÁRRR!

Egy nagyobb raj száguldott felé, pontosan úgy, ahogyan álmában is a seriff felé. Körbevették, áthatoltak rajta, érezte, ahogy az amúgy puha tolluk a sebesség miatt ostorszerűen odacsapódik a bőréhez, de más módon nem bántották. A csőrükkel sem értek hozzá.

Whitefield dúlva-fúlva lesietett a tornácról, és le sem téve a kezéből a puskáját a legnagyobb fejű madráijesztőhöz rohant.

– Mit képzelsz te magadról, hmm, Jack? Elijesztened kellene ezeket a szárnyas ördögöket, és nem idevonzanod!

De a Varjak Ura csak állt méltóságteljes három méteres magasságával ott, ahová néhány hónapja a férfi helyezte őt. Úgy tűnt, fölényesen bámul le készítőjére. Karjain butaszemű varjak ültek, sőt, az egész szalmabélésében mozgolódtak, mint valami férgek vagy paraziták. Ki- és bemásztak a kalapja és a zsákruhája alá. Láthatóan jól érezték magukat a bábon, miközben szüntelenül károgtak. Mr. Whitefield még arra is megesküdött volna, hogy olykor-olykor huncut mosoly bujkált koromfekete csőrük vonalában.

Hirtelen fény gyúlt Jack sütőtökfejében, és annak cikcakkmosolyú arca egészen más kisugárzással bírt, mint előtte. Whitefield hátrahőkölt e jelenségtől. Ez már valóban túlmutatott minden realitásán.

KÁÁRRRR!

Egy varjúraj megindult a magasból a férfi felé, de nem a közelében szálltak le, hanem közvetlenül Jack mögött. De nem is leszálltak, sokkal inkább összetömörültek egyetlen emberszerű alakká, aki meg is szólalt:

– Mindörökké Ámen, Mr. Whitefild! Mindörökké Ámen!

Whitefield egészen a tornácáig rohant, és csak ott mert visszanézni.

Egy fekete, nyálkás, görnyedt hátú alak bukkant fel a Varjak Ura mögül. Nem tűnt nagyobbnak egy tízéves gyereknél. Szemei orra és szája helyén mély sötét lyukak éktelenkedtek, mely lyukakból vékony csíkban folyamatosan sötét, mocskos víz folyt alá a testére és rongyos ruhájára. Gurgulázó hangok törtek fel a torkából, de ezúttal már egyáltalán nem emlékeztetett semmilyen emberi beszédre, sokkal inkább beszédpróbálkozásokra.

– Ük-ük-ük nagyapám azt próbálja meg elmondani – hallatszott egy ismerős hang Whitefield mögül, a ház ajtajából, – hogy ne aggódjon, mert minden leszármazottja; gyermekei, unokái és ük unokái is a sok más egykori városlakóval együtt nagyon jól érzik magukat, mert mindannyian békében vannak együtt ott lent a mocsári mélyben.

Whitefield az ajtó felé fordult, és Mr. Clark Cruise atya állt előtte. Ő még valamennyire embernek tűnt, mert hetekkel ezelőtt lett csak halott, csupán földes bőre és ruházata árulkodott arról, hogy ez már egy hulla volt, aki a talaj mélyéről ásta elő magát.

De a legrémisztőbb a szeme volt. A szem a lélek tükre, de a nyugdíjazott atyának már hetek óta nem volt lelke, így a szemei leírhatatlanul csúfak voltak, ám még ez a látvány is eltörpült testének orrfacsaró rothadó bűze mellett, mely szag otthonosan mozgott Whitefield orrában.

– Mr. Cruise atya? Mi ez, valami Halloween esti tréfa? – kérdezte a férfi.

– Szó sincs tréfáról – válaszolt a zombi-atya. – Ez nagyon is komoly! Én megmondtam magának, hogy hiba volt egy megszentelt földet feltúrni és termőfölddé tenni. Ami egy ilyen földön megterem, az mind átkozott lesz. Annak a sok száz egykor élő halott lelkének egy része átjárja ám az ilyen földet. A sütőtökök, amik ott megtermettek, mind egy szálig átkozottak, és halottak esszenciájával telítettek.

Whitefield furcsa morgásokat hallott a háta mögül. Elfordult a halott paptól, és visszanézett Jack felé. De a Varjak Ura már nem volt egyedül. A kukorica helyén és a földutakon sütőtökfejű madárijesztők ballagtak a ház felé. Testükben és kalapjaik alatt parazita varjak fészkeltek és mozgolódtak mindenfelé.

– De most – folytatta Cruise atya, – elégtételt veszünk, és helyreállítjuk a rendet.

Mr. Whitefield az egyetlen dolgot tette, amit csak tehetett: rohant, ahogy csak a lába bírta. Hirtelen maga se tudta, hogy merre menjen, és talán még azt sem fogta fel, hogy végül merre is ment.

Futva vágott át a termőföldjén. Hosszú percekig rohant az éjszakai homályban, mely úgy ölelte őt körül, mint sötéten szerető anya. Puskáját, melyben két utolsó sörét pihent, annyira szorította magához, hogy szinte már törte a testét.

Jönnek utánam! Hallotta, ahogy jönnek utána, de hátranézni nem mert.

A lábai fáradni kezdtek, de nem állhatott meg. Végül már nem hallotta maga mögött azt, hogy bárki vagy bármi is követné, a varjak is hátramaradtak. Visszanézett, és csak annyit látott, hogy a madarak az égen a háza felett köröztek sötéten sűrű felhőt alkotva, és már a ház is eléggé messze volt tőle. Megállt hát, és fáradtan, szinte összeesve leült a földre. Teljes testében remegett.

– Nem lehet igaz. Ez egy rémálom. Ez egy rémálom… – mondogatta.

– Neehhhmmmm aaazzzz!

Egy suttogás volt. Valami, vagy valaki suttogott.

Folyamatosan erősödő fények gyúltak ki körülötte mindenfelől. Sütőtökök voltak. Lerepült a tetejük, és mint akik hánynak, kicsapódott helyükön a belük, majd lassan formálódni kezdett a Halloween stílusra vágott szemük orruk és szájuk, a belsejükből pedig erős fény tört elő.

Mr. Whitefield azonnal rájött, hogy hol is volt: Azon a fél hektárnyi földön ült, ahol a sütőtököket termesztette. Itt volt az exhumáltatott temetője egy évvel ezelőtt, a tökök pedig a még le nem szedett termések voltak. De most, ezek magukat szedték le, miközben beszédre hasonlító hangokat hallatva a férfi felé gurultak.

– Halált!

– Halált!

– Halált! – kántálták alig érthetően.

Whitefield szinte felsírt rémületében, talpra ugrott, vaktában lőtt egyet. Az egyik tököt találta telibe, aminek darabjai szanaszét repültek, de nem jelentett sokat, mert volt még rajta kívül legalább ötven, ami a férfi felé haladt. Kettő már el is érte, és beleharapott a vádlijába.

– Neem! Neem! Neem! – ordítozott a férfi, és az utolsó mentsvára csupán az volt, hogy az álla alá nyomta dédapja puskájának csövét, és az utolsó lövedéket a fejébe engedte….

***

Fény gyúlt az éjszakában. Két ajtót látott maga körül, két oldalt: egy vörösen és egy fehéren ragyogót. Mindenütt máshol körülötte fekete, átlátszatlan köd gomolygott.

Mr. Whitefield mindkét ajtón sokáig kopogott, meg rángatta a kilincseket, de egyiken se engedték be.

Végül a vörös ajtó résnyire nyílt, és egy, a homlokán vaskos szarvakat viselő, lángoló testű szörnyeteg nézett ki rajta, majd a fejét rázta:

– Se ide, se oda, soha! De nesze – azzal Whitefield lábai elé dobott egy izzó fadarabot. – Ez majd visszavezet – mondta az Ördög, majd becsapta az ajtót.

Whitefield a közelben talált egy sütőtököt és egy kést.

– Kérlek, ne bánts! – könyörgött a tök. Whitefield elsőre megijedt, majdnem elhajította. – Mindketten idekint ragadtunk. De segíthetek neked, csak ne bánts, kérlek!

De Whitefield csak gonoszul rámosolygott, majd elkezdte kibelezni a késsel.

A kibelezés végén vágott a tökre két szemet, egy szájat és egy orrot, majd belehelyezte a fadarabot, ami égette ugyan a kezét, de mégse érzett fájdalmat, és nyomott se hagyott a bőrén.

Felvette a töklámpást, majd megindult a fekete ködben.

A lámpás valóban utat mutatott. A két fénylő ajtó hamarosan eltűnt a háta mögött.

Olyan érzése volt, mintha nem létezne az idő, de mégis. Fogalma sem volt, hogy mennyit ment, csak annyit tudott, hogy jó sokat.

Hamarosan érezni kezdte újra az időt, és a sötét köd egyre jobban fogyatkozott. Ismerős várost és hegyeket meg egy farmot pillantott meg maga alatt. Megörült:

– Az otthonom – mondta.

A birtoka szélén lévő mocsár fölé érve megtorpant. Nem volt képes tovább menni. Minden tagja megbénult.

– Ó, édes Istenem, most mi lesz… – az ajkához kapta szabad kezét. Nem ismert magára. Kimondta azt a szót, amitől egész életében ódzkodott.

Ateista az ateisták között is…

Többé már nem…

Hirtelen sebesen zuhanni kezdett a mocsár felé, melynek tetején mosolygó, de rothadó hullák lebegtek, közepükön Clark Cruise atyával. Megragadták Mr. Whitefieldet, és a bűzös víz alá rántották. A férfi levegőért kapkodott, de mindhiába. A hullák úgy ölelték őt, mint ha régen látott rokon lett volna, miközben az egyre sötétedő mélység felé húzták le magukkal. Mr. Whitefield a töklámpását viszont nem engedte el. Két karjával erősen a melléhez szorította. A Pokol katlanából való, soha ki nem hunyó fénnyel izzó fadarab továbbra is ott világított neki, láthatóvá téve a szörnyűbbnél szörnyűbb hullák rothadó arcait. Cafatokban lógó bőrük alatt úgy mászkáltak a férgek, hogy arról a Varjak Ura jutott Whitefield eszébe. Az utóbbi szalmatestében ugyan így élősködtek a fekete madarak.

– Ne aggódjon, Mr. Whitefield – mondta Clark Cruise még a vízben is érezhető bűzölgő szagú beszédével. – Mindannyian békében vagyunk itt lent, a mocsári mélyben. Együtt. Magával együtt.

Mr. Whitefieldnek mocskos víz öntötte el a tüdejét, amikor holtában utoljára még úgy felordított, mint előtte életében még sohasem...

***

A természetfeletti, és még sok minden más is van, amit még nem ismerünk, vagy azt hisszük, ismerünk, de valójában mégsem.

Tulajdonképpen sokkal több minden az, amit nem ismerünk, mint amit ismerünk, még ha ezt a tényt nehéz is belátnunk.

De előbb, vagy utóbb, amire kell, arra ráismerünk majd, bármilyen szörnyűséges és vérfagyasztó is legyen az.

Mert ezekre mindig ráismerünk itt:

FANTAZMAGÓRIÁBAN.

      Készült: Budapest, 2014. május 11. – 2014. május 27.

      Javítva: Budapest, 2021. július 6.

      Javítva: Budapest, 2024. október 30.