A napok tudatos bizonytalansága
egyre jobban osztódni,
beleégni kényszerül a belső lélek
sejtfalai közé; a bizonytalan Jövő
is már félúton az ember sarkában liheg,
mint valami csahos vadászkutya,
jelezve, hogy bármerre is fordul
az ismeretlen Sors-kerék
menni kellene egyre tovább.
Gyötrődés s kísérlet alatt marad minden,
mit egykoron lére kellett volna hozni.

Arcom, akár az öregedő fa kérge
egyre inkább szánalmas,
ostoba, talán túlzottan is gyerekes.
Mostan szájkosarak nélküli zord
Időket kellene megélnünk,
mert most még - úgy tűnhet -,
egyre inkább évtizedekbe,
évszázadokba kapaszkodnának
a kimondhatatlan különbségek.
Csalánbokrok, krisztustövisek
ritkán bújtatnak tétován megkezdett,
vadóc-útszakaszokon.

A felfoghatatlan, magát szándékosan
hajszoló körforgásban örökösen
elégedetlenkedve, szinte zsarnokin
hajszol valami, napjaimat
foszlott rongyok csomóiként
vagyok kénytelen kimosni,
gyűrögetni, az égben csillagok karéjából
pattognak már a kozmosz-szagú zománcok,
amiket értőn figyelő szabad-szemmel
is igen jól látni, csupán csak
a megfelelő időben,
s helyen szükséges szemlélni.

Megszárított kenyérmorzsákként hullanak
belém az egykor
őszinteséget-teremtő szikkadt-szavak,
ígéretek kicsinyes-szánalmas csokrai,
hogy lehet még bőven lehetőség
boldogulni itt e földtekén,
de már régóta sejtem s tudom:
Kezdet s Vég, akárcsak Élet s Halál
hirtelen-váratlan egyszer
csak előttem teremnek,
nem kérdeznek,
de valamit minduntalan elvesznek,
megfosztanak a Lét élhetőségétől is.

Feldarabolt emlékeim közt
még serénykedve, egyre kitartóbban
kutatna agyam fogaskereke,
hogy vajon melyik barátimat
kellene szükségképpen
megszólítanom ahhoz,
hogy kicsit még én is
Embernek neveztessek,
s ne szerencsétlen Balek-ostobának?!