Mostanság mintha már egyre nehezebb,
viszontagságosabb lehetne kitárni
az ajtót magam előtt;
nem csupán, hogy beengedjem
rajta egykorinak vélt őszinte ismerőseimet,
barátaim kicsiny táborát,
vagy a volt-nincs mennyasszonyt,
aki rútul becsapott.

Ugyanezen a kis Lélek-kapun keresztül
ismerhették volna meg a teljes jogú,
hús-vér humánumot, aki lehettem volna,
ha a ,,rossz helyen, rossz időben" - elve
rám ki nem szabatott.

Legutóbb rémálmok ébresztettek
vaksötétbe borult hajnalon:
,,Mondd csak, Barátom?! Nem érzed azt,
hogy minden egyes nap,
amit itt e Földön kell eltöltened
immár egyre kínkeservesebb,
s csupán csak vonszolod magad után
az ólomsúlyos Sziszifuszi-terheket,
mint afféle hétlakat-pecsétes
kidobni való koloncokat?!"
- kérdezte a suttogó, prófétai hang,
mire öntudatra ébredt bennem
a kába, kissé másnapos öntudat.

Meglehet azért volt ez így,
mert igazán sosem mertem
megnyílni mások előtt, tán még
a legközelebbi családtagjaim előtt sem.
Még csak az kellett volna,
hogy Ádám-kosztümben,
szándékosan lemeztelenített
pőre-provokatív testtel flangáljak
egész álló nap szemeik előtt,
miközben szemérmesen homofób voltam
majd negyven éven keresztül.

Bennem kicsírázott a tudatos félsz,
hogy valami sosem volt rendben,
tán még akkor is, mikor igazság
szerint annak tűnhetett;
görbe-tükrök mélyén tán
sosem kerestem valódi Igzságokat,
hiszen azok többségben
a sebzett szív burkában lakoztak,
s csak arra vártak csöndesen lappangva,
hogy az Egy-Valaki érdemben
felfedezze, vagy megszólíthassa őket.

Vigyáznom illene, hogy legalább
érzéseimben ne csalatkozzam,
ne herdáljam, tékozoljam,
vagy lopjam meg saját magam
naiv-gyerekes manipulálhatóságát.
Egyszer majd megérzem,
hiszen szerveim figyelmeztetést küldenek,
mint baljóslatú intőjeleket,
hogy hamarján lejárt
a szavatosságom!