A fiatal apuka már éppen késésben volt, amikor hirtelen muszáj volt valamit rögtönöznie hatéves, imádni való kislánya számára. Tegnap estefelé megbeszélték, hogy a férfinak dolgozni kell menni, hogy bizonyos dolgokat megtudjanak vásárolni, ám a kislány mivel még kisgyerek volt nem igazán értette meg, és előbb jött a dühös, morgós hiszti, majd a néma, szótlan sírás, és hüppögés.
– Drága kis virágom! Ezt már sokszor megbeszéltük! Apának muszáj elmennie dolgozni, hogy neked is mindened meglegyen. Anya is dolgozik, és te nem voltál vele ennyire duli-fuli! Akkor most mi történt? – kérdezte az apuka, ám válasz helyett sűrű, hüppögő könnyzápor volt a válasz.
– A nagypapa megígérte, hogy ma ő fog rád vigyázni! Viselkedj kérlek rendesen! Amint csak tudok sietek haza! Jó lesz?!
A kislány mint egy megrémült erdei kis állatka egyre erőszakosabban, görcsösebben kapaszkodott apjába mintha sohasem akarná elengedni.
– Kincsem! Tudod mit? A liftig elkísérhetsz! – óvatosan igyekezett gyöngéden, tapintatosan lefejteni magáról kislánya kis csimpaszkodó kezecskéit, és inkább a karjaiba vette, amíg a lifthez elértek. A takarós kis társasházi lakásban a lift használat különben sem volt szokatlan megoldás, hiszen jóformán az összes lakó ezt használta.
– Kis angyalkám! Meglásd nagyon jó lesz a nagypapival! Hipp-hopp elrepül az a kevéske idő! Anyu is egészen biztosan telefonál! – abban a percben, hogy kinyílt a liftajtó kissé zörgő, nyikorgó fémajtaja a fiatal apuka úgy érezte azonnal el kell menekülnie ebből a szomorú helyzetből, vagy megszakad a szíve. Már éppen elég szabadnapot vett ki, és ha ennél is többet vesz ki a végén a főnökség fog rá gyanakodni.
– Apuci! Kérlek gyere haza gyorsan! – üvöltötte a lift után a rémült, síró kislány, akit nagyapja fogott kézen, és bevezetett a lakásba.
A nappaliban már jó előre kivoltak készítve a kis hercegnő kedvenc holmijai. Főként számos plüssállatkája, és Barbie-babája. Lili már gyerekként tudta, hogy hamar fel akar nőni, és egyetlen egy nap sem telt el úgy, hogy ezt a legtöbb abszolút felnőttel ne közülte volna:
– Gyorsan megnővök, és akkor én is szép és nagy leszek! – jelentette ki bájos büszkeséggel. Miért van az, hogy az emberek többsége vagy ideje korán, túlságosan hamar feladja gyerekkorát, vagy belekényszer a felnőtté válás nehézkes, és göröngyös útjára? Vajon önmagukat felejtik el, és cserélik ki, vagy csupán csak szándékosan feledkeznek meg azokról az egykori, idillikus álmokról, melyekhez talán mindenkinek joga lenne.
A kislány máris lekuporodott a szőnyegre és mialatt nagyapja vastag szódásszifonra emlékeztető SZTK-keretes szemüveggel éppen kedvenc sportújságját böngészte azalatt a kislány plüssállataival, játékaival próbált meg vigasztalódni, és egy árva mukkot sem szólt nagyapjához.
Később délelőtt tíz óra felé a nagyapa úgy gondolta ad kisunokájának egy kis csokit, és egy kis üdítőt elvégre a megfelelő folyadékmennyiség igenis fontos a fiatal szervezetnek is. A kislánynak volt egy takaros, virágmintás műanyag pohara – szándékosan azért műanyag, mert az üveg könnyebben törik. Az ötvenes évei végén járó férfi gondoskodva kitöltötte a gyümölcslevet a műanyagpohárba, és az csokit apróbb darabokra törte, hogy a kislánynak könnyebb legyen elfogyasztania. Valósággal rajongásig imádta az unokáját, és meggyőződésévé vált, hogy felnőtté válását már nem fogja látni, mert ideje korán fog meghalni.
– Tessék aranyom! Hoztam egy kis üdítőt és egy kis finomságot! – tette le a szőnyeghez közel a gyümölcslé és a csokit, hogy a kislány bármikor hozzáférhessen.
– Köszönöm szépen! – felelte udvariasan, jól nevelten Lili.
,,Úgy látszik jól megtanították viselkedni, és az öregek tiszteletére!” – konstatálta magában a nagypapa. ,,Mi lesz vajon belőle, ha felnő?!” – észre se vette, és a kislány véletlenül kiborította műanyagpohara tartalmát, és a nyúlós, ragadós masszaszerű gyümölcslé jóformán eláztatta a szőnyeget, és mindent, ami az útjába került.
– Most nézd meg, hogy mit csináltál?! Hát szabad ezt?! Hát milyen kislány vagy te?! Rossz kislány! – a férfi maga sem hitte volna, de rövid időn belül valósággal úgy kikelt magából, és annyira dühöngőn felbőszítette feleslegesen saját magát, hogy a szemei valósággal vad szikrázásba kezdtek. Egyszer csak azt vette észre, hogy vaskos, paraszti, érdes keze ökölbe szorul, aztán márcsak a síró, és rendkívül szomorú kislány arca rémlik fel emlékezetében, akit megpofozott.
– Jaj, istenem! Lilikém! Drága kisunokám! Nagyapa te is tudod, hogy nem akarta… – próbálta még menteni a menthetőt a nyugdíjaskorú férfi, ám Lili addigra befutott apja volt gyerekszobájába, és a kanapé ágyneműtartójában keresett magának biztos menedéket, ahol könnyűszerrel elfért egy kisgyerek.
A nagyapja hiába is kutatta át az egész hátat, tett tűvé, forgatott fel minden tárgyat, és bútort csak nem találta, mert a kislány olyannyira néma, és hallgatag lett az átélt traumától, mintha nem tudott volna beszélni. Kisebbfajta sokkot kaphatott nagyapja dühös, agresszív viselkedésére. Nagyapja – az esetek többségében -, sajnos előbb tettekkel, és csupán jóval később gondolatokkal, és józan eszével járt végére a bonyolult dolgoknak.
Mivel a nyugdíjaskorú férfi nem tudta mit is kellene tennie ebben a helyzetben a legkézenfekvőbb megoldásnak felesége bizonyult, aki mindig a ,,család esze” titulussal büszkélkedhetett a családban. Odament a nappali mellett lévő kis étkezősarokhoz, ahol a házi, vezetékes telefon volt felszerelve, és tárcsázta felesége munkahelyi számát:
– Halló… igen én vagyok… Figyelj csak drágám! Azt hiszem nagy baj van! – közölte mézes-mázos hanggal.
– Tudod nagyon jól Miklóskám, hogy utálom, ha zavarsz munka közben.
– Én is tudod éltem, de a kisunokánkról van szó!
– Csak nem történt valami baj?! – állt meg hirtelen az ütő az asszonyban.
– Hát… az úgy volt, hogy…
– Nyögd már ki mi van vele az ég áldjon meg!
– Véletlenül megpofoztam… – vallotta be alig hallható, szégyellős bűntudattal.
– Hogy… mi…? Mit csináltál te gazember?!
– Jaj, ne szózakozz! A fiad életében is számtalan formában előfordult! Érdekes akkor nem rinyáltál ennyire!
– Az is hiba volt Miklóskám! Elhiteted nekem! Próbáltad megnyugtatni, vagy beszélni vele?
– Nem is találtam meg! Szerintem elbújt valahová, és most fél előjönni!
– Még csodálkozol? Na, jó! Én itt nemsokára végzek, és sietek haza! Addig ne csinálj semmit! Megértetted?!
– Jó ki szívem! Nyugdton leszek!
– A saját érdekedben mondom ezt Miklóskám, mert ha a fiad, meg a menyed erről értesül sohasem láthatod az unokádat! Ezt jól vésd abba a nagy eszedbe! – a feleség valósággal lecsapta a kagylót, az idős férfi pedig más dolga nem lévén visszatért a nappali szobába, és vagy az újságot böngészte, vagy a focimérkőzéseket bámulta a tévében.
Kora délután jött haza a felesége, aki máris tudta mi a teendő, és fia volt gyerekszobájába azonnal megtalálta kis unokáját, aki valósággal halálra volt rémülve nagyapja hirtelen jött, vulkánkitörésszerű, tomboló haragjától, és úgy reszketett kis testében, mint a nyárfalevél.
– Szia kincsem! Már nincsen semmi baj! Itthon vagyok! No, hadd nézzelek! – az aggódó nagymama aprólékosan megnézte a kislány összes porcikáját, és a legmesszebb menőkig elítélte a fizikai erőszakot.
– Nagyon fáj kis csillagom?! – kérdezte aggódva.
– Csak egy kicsit! A nagypapa miért volt ilyen? – kérdezett vissza kisírt szemekkel.
– Tudod kincsem a nagyapádnak néha nincs ki a négy kereke, de attól még nagyon jó ember! Legközelebb jár túl az eszén, ha véletlenül ilyen komisz dolog történik ne várd meg a pofont inkább rögtön búj el, ahogy most! Annyira sajnálom, hogy ezt művelte veled! Tudod ő egy nehéz ember, de ettől még nem szabad rá haragudni! Megérted ezt?!
A kislány elgondolkodva magába mélyedt. Látszott rajta, hogy próbálgatja megemészteni a hallottakat. Később még mindig apja volt gyerekszobájába játszott egymaga inkább, minthogy nagyapjával kelljen várakoznia a szüleire a nappaliban. A nagyszülők egymás közt beszélgettek, ami jóformán abban merült ki, hogy a nagymama jócskán leszidta férjét, hogy lehetett ennyire meggondolatlan, és felelőtlen, hogy egy kis hibáért máris pofozkodni kényszerült. Végül a szülők is megjöttek a munkából. Előbb a fiatal, mindig csinos, stílusos anyuka, aki természetesen mindig vett valami kis apróságot bájos kislányának, aztán később a fiatal apuka, aki holtfáradt volt, és elcsigázott, hiszen a munkanapjai általánosságban nehezen, és fáradtságosan teltek el.
– Szervusztok! Hol van az én gyönyörű kis hercegnőm? – kérdezte.
– Édes fiam… hát az a helyzet… – a nyugdíjas férfi legszívesebben azonnal majd elsüllyedt volna szégyenében, most is inkább a nagymama kardoskodott amellett, hogy tisztességesen mindent ismerjen be. – Egy kis baleset történt. Lilike véletlenül kiöntötte a gyümölcslevét, de már minden rendben van! Épp és egészséges! – tétován toporgott egyhelyben.
A nagymama krákogó hangot hallatott, amit legtöbb ember pusztán csak azért csinál, hogy figyelmeztesse a másikat, ha még mondanivalója van.
– Véletlenül elvesztettem az eszemet, és picit pofon vágtam… – felelte bűntudatosan, halk hangon.
– Apa! Jaj ne! Már megint! Miért kell neked állandóan fizikai tettekkel kérkedned?! Ő csak egy védtelen kislány, aki rád volt bízva! Most pedig a bizalmat elvesztette, mert nem tudtál parancsolni az indulataidnak! – kelt ki hangosan magából a fiatal férfi. Gyerekkorában gyakorta vele is előfordult, ha apja kijött a béketűrésből, és megpofozta, de azok más idők voltak. Egy kisgyereket nem lehet pofozkodással nevelni, mert el lesz vadítva, meg lesz félemlítve.
A fiatal apuka berohant volt gyerekszobájába, ahol kislánya éppen új játékaival játszott. Még mindig látszott hamvas kis arcocskáján a nagyapjának égő pirosas lenyomata, de már nem fájt, csak a helye maradt meg.
– Édes drága kicsikém! Hadd nézzelek! – vette ölbe óvatosan, és mintha csak egy felbecsülhetetlen ereklye lenne vizsgálni kezdte kis arcát.
– Apucikám! Nagypapi olyan furcsa és mérges lett! Nagyon félek tőle… – vallotta be a kislány. Apja mellkasába fúrta fejecskéjét és eleredtek a könnyei újfent.
– Csss! Már nincsen semmi baj édesem! Itt vagyok! Nagypapi nehéz ember, de nagyon szeret téged! Legközelebb fuss be ide a szobába és búj el valahová, hogy ne tudjon megtalálni.
– Elbújtam az ágy alá, és nem adtam hangot! – felelte kisebb büszkeséggel a kislány.
– Nagyon jól tetted! Nagyon sajnálom tücsköm, hogy át kellett ezt élned! – ringatta, dédelgette. Kicsit később a fiatal apuka saját gyerekkoráról mesélt kislányának, amikor ő is begyűjtött egynehány kellemetlen pofont. Kislánya ezek után még jó sokáig gyanúsan, fenntartásokkal, és morcosan kezelte nagyapját, akin tartósan kiütközött a lelkiismeret-furdalás.