A középkorú férfit folyamatos, mardosó, kínzó, fájdalmas lelkiismeretfurdalás gyötörte. Voltak napjai, amikor szó szerint úgy érezte magát, mint akit a felelősség súlya előbb totálisan kifacsar, majd végképp agyonnyom.
Rajongásig imádott felesége beteg lett, és ő éjt nappallá téve virrasztott hősiesen kórházi betegágya mellett. A kórházi ápolók, és ügyeletes nővéreket valósággal lenyűgözte, és megbabonázta az a fajta hihetetlen, emberfeletti gondoskodás, halhatatlan érzelem, mellyel a férfi feleségét ápolta. S bár munkahelyén rabszolgahajcsár főnöke felmondásban részesítette a férfit csak és kizárólag az érdekelte, hogy felesége ismét az a sugárzó, fantasztikusan talpraesett, és álomszép hölgy lehessen, akibe annak idején beleszeretett. Kedvenc hófehér jácint virágjával kedveskedett neki.
Amikor megismerkedtek egymással az sem volt mindennapinak nevezhető. A szégyellős, már-már túlzottan is félszeg, esetlen férfi egy egy méter húsz centis fikusz szobanövény nagyméretű levelei mögött bújt el, és titkon abban reménykedett, hogy minél előbb tudja le ezt az elfuserált, rendkívül nagy lelki sokként megélt randit, amikor körülbelül fél óránál jártak, amikor, egy fantasztikusan közvetlen és mosolygós hölgy – későbbi felesége -, nem törődve azzal, hogy mások mit mondanak róla ugyanúgy fogta magát és merev, vigyázz állásban beállt a férfihoz a szobanövény védelmében. Annak is már legalább hét-nyolc éve. Hogy elsietett az idő…
– Édesem… szívem… nem kell minden nap eljönnöd… egyébként is sok munkád van, és Fannikáról is gondoskodsz… – felelte nagyon halk, rendkívül vékony hangon a még mindig fiatal asszony, és szívszorítóan elmosolyodott csakhogy férjének bátorságot, tartást kölcsönözzön.
– Meglásd drágám! Hamarosan jobb leszel majd, mint új korodban! Együtt ezt is átvészeljük! – csókolgatta, szorongatta óvatosan, gyöngéden a kezét. Talán ő sem mert bízni a gyógyulásban, ám úgy érezhette a kegyes hazugság mégis csak jobban hangzik. – Fannika rajzolt neked néhány képet, és azt üzeni, hogy gyógyulj meg minél előbb…
– Drága… kaphatnék egy kis vizet…
– Persze édesem! – s már nyúlt is az ágy melletti kis hófehér asztalra rakott kancsó vízért. Töltött egy műanyag pohárba, és szívószállal megitatta kedvesét.
– Ez most jól esett… köszönöm édesem… – hanyatlott vissza a párnára. – Fannika hogy viseli?
– Erős, talpresett, és nagyon okos kis hercegnő! Sokkal erősebb, mint én…
– Kérlek hagyj neki egy kis időt, hiszen még nagyon kicsi… Annyira szerettem volna még látni…
A férfi engedelmesen, és szolgálatkészen megigazította felesége feje alatt a párnát, hogy valamivel kényelmesebb állapotokat teremthessen. Halvány, sokat sejtető könnycsepp pislákolt szeme csücskében. Kedvesével annyira lelki rokonságban álltak, és érezték egymást, hogy a férfinek semmit sem kellett mondania, mert asszonya azonnal megérezte, hogy férjét is rendkívül megviseli ez az egész kálvária.
– Édesem… tudom, hogy most haragszol magadra, de próbáld elfogadni a helyzetet… megígérem, hogy meggyógyulok… – felelte minden erejét összeszedve majd hosszantartó, mély álomba merült.
A férfi mobiltelefonja késő éjjel berregett. Kislányát alig bírta elaltatni, hiszen nagyon hiányzott neki az anyukája.
– Halló… tessék… – emelte füléhez a készüléket és olyan halkan beszélt, amennyire csak tudott nehogy felébressze a kimerült kislányt.
– Halló! Berényi Úr? – kérdezett vissza az orvos.
– Igen! Tessék?
– Őszintén sajnálom Berényi úr, de… a felesége néhány perccel ezelőtt elhunyt. – közölte az orvos hivatalosan.
A férfi szabályosan összeroskadt közvetlenül az előszoba mellett lévő étkezősarokban, ahova a házi telefon fel volt szerelve. El sem akarta hinni, képtelen volt megemészteni, hogy egy annyira erős, magabiztos, mindig határozott, és erősakaratú asszony, amilyen imádott felesége csak úgy egyszerűen megadja magát egy ismeretlen betegségnek.
,,Ez biztosan valami félreértés! Mi van, ha a főorvos tévedett?!” Bár könnyen összerakta magában az összefüggéseket, hogy – nagy általánosságban -, az ilyesmivel nem szoktak sem tévedni, sem tréfálni.
– Uram… ott van még…?
– Ö… i-igen… most… most mi lesz? – kérdezte, mintha az orvos tudná mit kell ilyen esetben tenni.
– Ha tud akkor mielőtt fáradjon be a kórházba, hogy a hivatalos papírokat és egyebeket elintézhessük! Még egyszer őszintén sajnálom… – azzal lerakta a kagylót.
A férfi óvatosan helyére rakta a készüléket. Óvatosan benézett kislánya szobájába. A kislány mostanában egyre nehezebben tudott csak elaludni, így sokszor előfordult, hogy bevitt a gyerekszobába egy matracot, és egy meleg takarót, és lánya ágya mellett próbált pár órát pihenni, amíg nem hajnalodott.
Mit fog majd mondani Fannikának? Hogy fogja elmagyarázni egy alig öt és fél éves kisgyereknek, hogy anyuci már soha többet nem lehet az életük szerves része? Már nem hallgathatják őszinte, egész szívéből jövő, gyöngyöző kacagását?
– Apu? Hol van anyuci? – kérdezte másnap Fannika, amint kinyitotta szemecskéit.
– Tudod kincsem ő most beteg, és… nagyon sok pihenésre van szüksége… de milliószor puszil, és azt üzeni, hogy nagyon hiányzol neki… – válaszolta miközben óvatosan tenyerei között dédelgette az aprócska, gyöngéd kis kezeket.
– Apu! Anyuci haragszik rám, azért nem jön haza? – kérdezte kíváncsian, nagyra kerekedett szemekkel a kislány.
– Jaj, drágám! Dehogy! Tudod a doktor bácsiknak az a feladatuk, hogy meggyógyítsák! Megfog gyógyulni… – az utolsó mondatnál erősen összeszorította fogait, és tartani kellett magát, mert attól rettegett, hogy kislánya megérezheti, hogy hazudott neki.
– Apu? Nem lesz semmi baj?! – kérdezte félénk egérke hangocskával.
– Nem édesem! Megígérem, hogy minden rendben lesz… De most neked is bátornak kell maradnod…
– Apu! Félek… – csimpaszkodott kis pizsamás testével apja mellkasához védelmet keresve.
– Csss! Drága kis hercegnőm! Muszáj erősnek lennünk, anyuci miatt is… – próbálta megvigasztalni.
A temetés nehéz, viszontagságos dolognak bizonyult. Határozottan ellenezte, hogy kislánya részt vegyen a gyászszertaráson, ám a szűk családi békesség kedvéért részletesen elmagyarázta Fannikának, hogy mi fog történni, és hogy neki muszáj erősnek maradnia.
– Kicsim! Rajzol egy képet anyucinak! – kérte gyöngéden. Amikor a kis urnaszerű tégelyt megpillantotta hirtelen fájdalmasan elszorult a szíve. Kislányát valósággal sokkolta az urna látványa. Kis kezecskéiben mindvégig azt a kiszínezett rajzot tartotta, ami őt és imádott szüleit ábrázolta.
Mikor a gyászoló rokonság hamar távozott alig fél óra múlva A férfi megfogta kislánya aprócska kezecskéit, és odavezette a kis négyzetalakú, falba vájt sírhoz, amit befalaztak.
– Szervusz édesem! Eljöttünk Fannikával, aki rajzolt neked! – simogatta meg a jéghideg, befalazott kő felületet. – Kicsim! Beszélj anyucihoz! Meglásd! Érzi, és tudja, hogy itt vagyunk! – kérlelte a kislányt.
– Szia Anyuci! Hiányzol… – szólt elveszett, halk hangon a kislány hangja, majd elpityeregte magát, akárcsak a férfi, akinek eddig tartott a lélekjelenléte. Vajon ha ő ment volna el előbb felesége hogyan állt volna ehhez az egészhez? Egész biztosan sokkalta makacsabb, erős akaratúbb lett volna, és nem hagyta volna, hogy érzelmei felülkerekedjenek, vagy befolyásolják személyiségét.
– Drágám! Szeretnéd, hogy még maradjunk egy kicsit…? – kérdezte bizonytalanul.
Fannika apjára nézett kisírt, elveszett tekintettel, mely szavak nélkül azt mondta, hogy most biztonságos helyre van szüksége, és nem egy néma, dermedt sírhelyre. Apja felvette karjaiba, és óvatosan kisétáltak a temetőkapun.
Ettől kezdve a férfi gondolatai csupán egyetlen dolog körül forogtak. Hogyan kellene úgy tovább folytatni az életüket, hogy felesége emléke ne határozza meg mindennapjaikat, és a visszafordíthatatlan sorstragédia ne legyen kínzó, fájdalmas tehertétel kislánya további életére nézve?
A férfi kivett kéz hetes szabadságot, és bár munkahelyén a legtöbb kollegája biztosította együtt érző, támogató segítségéről, és részvétéről ő mégis úgy érezte, hogy egyre kevesebb olyan őszinte barátja maradt kettétört életében, akikre igazán számíthat. Gondolt egyet és egyik nap feltárcsázta régi gimnáziumi osztálytársát, amibe anno valósággal szerelmes volt, aztán később nagyon közeli barátok lettek.
– Halló… Regőczi lakás?
– Halló… Tessék…? Itt Regőcziné!
– Szia! Nem tudom, hogy megismered-e még a hangomat? Robi vagyok.
– Jaj, szia Robikám! Hát hogy vagy? Család? Gyerekek? – kérdezte kedvesen, közvetlenül.
– Biztosan sok elfoglaltságod van, de… sajnos nemrég elveszettem… a feleségemet…
– Hát… ez borzasztó! Figyelj ide! A gyerkőcöket mindjárt beadom a szomszédba, én pedig máris rohanok hozzád, és minden jó alaposan kivesézünk! Rendben?!
– Rendben… – remegett a hangja, bár megfogadta, hogy igyekszik bátor lenni.
A régi volt gimis osztálytárs nem sokkal délelőtt tizenegy körül toppant be kellő váratlansággal. Háromszor nyomta meg a kapucsengőt. Ez volt a titkos, egyezményes jelük a gimiben.
– Szervusz drága barátom! Őszintén sajnálom… és fogad részvétemet… – szabadkozott, majd tétován belépett a hangulatos lakásba, ahol most minden az emlékek, és némaság fogságában vesztegelt.
– Szia! Annyira örülök, hogy láthatlak… – felelte, majd rögtön eleredtek krokodilkönnyei, ám nem szégyellte ezt, miután annyi mindent túléltek volt osztálytársával.
– Tudom! Tudom! Nyugi! Engedd ki a gőzt! – megértőn, segítőkészen átölelte, akár egy idősebb testvér. Ahogy beljebb lépett máris megpillantotta a lenszőkés kis angyali kislányt, aki a szőnyegen játszott kedvenc babái társaságában. Mint később megtudhatta teadélutánt tartottak.
– Hát szia kis hercegnő! Hogy hívnak? Az én nevem Gyöngyi és nagyon örülök a találkozásnak! – nyújtott kedvesen kezet.
– Semmi baj kincsem! Ez a kedves néni nagyon régi barátom! Mutatkozz be nyugodtan! – kérlelte kislányát.
– Cókolom Fannika vagyok! – próbált pukedlizni, ahogy néhány rajzfilmből jól megfigyelhette.
– Jaj annyira imádni való vagy! Adhatok egy puszit?
A kislány tétován, bizalmatlanul apjára sandított, aki némán bólintott, így hagyta magát, majd visszatért kedvenc játékához a szőnyegre.
– Bocsáss meg, megkínálhatlak esetleg… kávé vagy üdítő…?
– Nem köszönöm! Inkább beszélgessünk! – mutatott maga mellett egy helyre a kanapén, ám a férfi kislánya kutató, kíváncsi tekintete miatt egyelőre inkább az egyik kényelmes fotelt választotta inkább.
– Biztosan fantasztikusan talpraesett és ragyogó hölgy lehetett! Ugye?!
– Várj egy percet kérlek… – berohant a hálószobába, és a könyvesbolt alatti szekrényből kivett pár darab fényképalbumot, közöttük esküvői fotóalbumukat is, majd visszarohant a nappaliba és barátja kezébe adta.
– Tessék… annyira hiányzik… – alig tudott uralkodni magán, hogy megint el ne eredjenek könnyei.
Osztálytársa megnézte a fényképeket és kisebbfajta irigység suhant át lelkében, hogy mennyire sugárzó, édeni, egzotikusan álomszép volt barátja ragyogó felesége, akit ennyire fiatalon veszített el.
– Mennyire boldogok voltatok együtt! Annyira sajnálom… – jó lett volna még mondani valamit, de jobb nem jutott eszébe, így azonnal elhallgatott.
– Kérlek inkább te mesélj magadról? Milyen lett az életed, amióta nem találkoztunk?
– Hu! Hát az több órát fog igénybe venni! Nagyon szerettem volna családot, ám a volt ex pasim csúnyát átvert. Elvégeztem az Államigazgatási Fősulit, de még mindig nem érzem azt, hogy a diplomámnak lenne bárminemű értéke kis hazánkban.
– Megértem, és sajnálom, hogy át kellett élned a szakítást.
A következő bőséges órákat végig beszélgették. A férfi gyors ebédet készített, és viszonylagos nyugalomban telt az ebédidő. Fannikát meghívta az egyik kis barátjának anyukája, hogyha van kedve akkor szívesen látják a szülinapi zsúron. A férfi jó ötletnek gondolta, ha lánya elmegy barátja anyukájával. Most jót tenne neki egy kis vidámság és feszültséglevezetés ilyen komor, súlyos napok után. Így elengedte.
Régi osztálytársával pedig az utolsó pillanatokig mindent részletesen megbeszéltek, megvitattak. Még azt is, amikor csip-csup, bagatell hibák miatt veszekedett feleségével, és a nyári nyaralások emlékeit, vagy amikor biciklizni tanította több-kevesebb sikerrel kislányát.
Észre se vették, hogy elszaladt az idő. Hat óra volt, és szeptember utolsó napjaiban jártak.
– Nagyon szeretnék segíteni neked bármiben amiben csak tudok. Most szerintem a legfontosabb az lenne, hogy ne agyalj azon, hogy miért pont így történtek a dolgok! Most már ideje mennem! De mindenképp vissza fogok jönni! Csak felhívsz, vagy üzensz a neten és máris röpülök hozzád drága barátom! Ugye rendben leszel?! – nézett rá aggódva, szeretettel.
– Szeretném hinni, hogy igen… – válaszolta. Kisírt arcán a fájdalom, kétségbeesés, és az árvaság tükröződött, mégis rendkívül hálás volt legjobb barátjának, hogy idejét rászánta.
– Mivel nagyon jól ismerlek téged ugye megígéred nekem, hogy nem követsz el semmi hülyeséget?! – simogatta meg beesett arcát.
– Hisz ismersz! Vagy nem?!
– Igen! Nagyon is! Muszáj élned a kislányodért!
Átölelték egymást, és hosszú, kitartó percekig úgy tűnhetett, hogy egyikük sem szívesen engedné el a másikat.