Nem értette, hogy miért viselkedik vele így legjobb gyerekkori barátja, akivel a kilencvenes években szinte minden végig éltek, és végigküzdöttek, amit egy kalandozó, kíváncsiságra éhes, fogékony gyermeki lélek csak tudni akarhat. Nem értette azt sem, hogyha a másik rivális barát-ismerős Attila váratlanul betoppant, vagy a jóval nagyobb féltestvér báty akkor barátjának Tomának miért kell fejveszetten rohannia hátrahagyva kedvenc játékait máris olyan emberekhez, akik jóformán csupán csak kihasználják, és egyáltalán nem azért vannak vele, mert igaz, és őszinte barátai.
– Figyelj kicsim! Nekem ma be kell mennem dolgozni, de ha bármi baj van csak oda szólsz telefonon, és vissza foglak hívni! – Édesanyja a legtöbb Szombati napon szinte kivétel nélkül mindig bement dolgozni, mert ezzel remélte, hogy – szerény keretek közt ugyan -, de hozzájárulhat a családi szűkös költségvetéshez. És különben is az iskolában is egyre drágábbak lettek azok a nyavalyás nyelvtankönyvek, és idegen nyelvű, oktatási segédanyagok. A legtöbb pedagógus el sem gondolkodik azon sajnos, hogy a legtöbb kedves szülő honnét és miből fogja előteremteni a kért könyveket, és eszközöket egy-egy komplikáltabb, kacifántosabb órai feladathoz.
– Szerintem elég, ha nyolc harmincra csöngetsz be Tomáékhoz! De azért légy óvatos Jutka néni nem szereti, ha mosolyogsz! Mindent gondosan zárj be magad után! – adott jó tanácsot a gondoskodó anyuka, majd homlokon puszilta kisfiát és már ment is a munkahelyére.
A pufók Karcsi mindig megszokhatta, hogy egész gyerekkorát könyvek, tévé, képregények, és akciófigurák között élte le, úgyhogy különösebb gondot nem okozott neki, hogy a magány tudatával kibékülhessen. Annál inkább Jutka néni már-már elviselhetetlenül ideges, és agresszív természetével, aki Toma anyukájaként szinte valósággal utálta, ha mások kiegyensúlyozottabbak, vagy boldogabbak, mint ő, mert úgy vélte ezzel, hogy míg mások előnyösen alkalmazkodhatnak az élet körülményeihez ez nála kimaradt. És ehhez még jött az a megkerülhetetlen tény, hogy nálánál huszonegy néhány évvel idősebb férfihoz ment hozzá, akinek ráadásul ez volt a második rosszul sikeredett házassági kísérlete.
Karcsi mindent úgy tett, ahogy anyja mondta neki. Gondosan ellenőrizte, hogy mindent lekapcsolt-e a szobákban, és a helységekben, majd felporszívózott, ha a marcona buszvezető apja holtfáradtan hazatéved a munkából már ne kelljen ilyesmivel bajlódnia, és ne zavarja instabil nyugalmát. Bezárta kulcsával a bejárati ajtót, és mint egy lopakodó szuperhős figura inkább a sötét, és nyirkos lépcsőházat vette igénybe a lift helyett, hogy ezzel is fejlessze soványka és gyatra önbizalmát, és bátorságát.
Úgy gondolta, hogyha hozzászoktatja magát a sötétséghez, akkor talán elképzelhető, hogy később, mikor lefekvésre kerül a sor, és lámpaoltás lesz talán már nem fog félni. Talán akkor a Teddy-mackókat, és a plüssállatokat is végre valahára kiparancsolhatja kiságya védelmet jelenti fogságából. Apja éjszakás lévén gyakran hajnali háromnegyed háromkor benyitott a gyerekszobája ajtaján, hogy megnézze rendben van-e? Ő nem leplezte le önmagát, de fejig behúzott takarója alatt kuporogva jócskán hallgatózott, és hamar megértette, hogy apja egyáltalán nem nézi jó szemmel, ha egy férfi mindentől, még a saját árnyékától is bármikor megijed.
„Vajon Batman, vagy a Tini Ninja Teknőcök mit tennének hasonló helyzetben?” – töprengett. Most legszívesebben jócskán felidegesítette volna magát, hogy félelmetes zöld izomkolosszusként legyőzze az egész világot, aztán alighanem máris rájött, hogy egy szuperhőshöz az ilyesmi nagyon is méltatlan. S miután minden szuperhősnek van gyenge pontja, melyet vagy titkol, vagy igyekszik megbirkózni vele ő is szinte futva tette meg a hetedik emeleti lakásból a lefelé vezető utat egészen a másodikig, miközben folyton az járt az eszében, hogy semmi sem történhet vele, mert anyatigris-természetű, amazon anyja kitekeri a nyakát akár puszta kézzel is a szemétláda gonosztevőknek. „Hu! Mekkora lenne már, ha anyu is szuperhős lenne! Igazi űrmutáns, akinek különleges képességei vannak! Talán apa folyton idegeskedő, és pofozkodó természetét is lecsillapíthatná!”
Egyre óvatosabban lépkedett. Úgy képzelte, hogy most nem is lépcsőházban van, hanem inkább egy barlangi üregben, és a súlyos, embermagasságú sziklatömbök akár bármelyik pillanatban busa fejére zuhanhatnak, így a lehető legóvatosabban lépett rá a piszkos, barna linóleummal bevont lépcsőfokokra. Vajon mikor járhatott itt utoljára a takarítónéni?
Már csak három kemény, embert próbáló emelt volt hátra. Becsukta a szemét. Mennyire könnyebb volna, ha radarhallása lenne, mint Daredevilek és láthatatlanul is érzékelné a tárgyakat, és a dolgok mozgásait, és olyan atletikus mozgékonyságra tehetne szert, hogy a gonoszkodó, csúfolódó kislányok az osztályban is mind elámulnának. Úgy bizony!
„Muszáj tovább menned pajtás! Meg kell tenned!” – hallotta saját hangját, és mégsem akarta elhinni, hogy maradt még éppen elég akaratereje. Hiszen mi törtéhet? Legfeljebb az egy-két idősebb, nyugdíjas nénike, vagy bácsika komótosan, és házsártosan kérdőre vonja, hogy mit keres ilyen időben a kihalt lépcsőházban? Mire ő majd elmondja, hogy az anyukája azt mondta neki, hogy vigye le a szemetet a szeméttárolóba, csak útközben elfelejtette, hogy a szemetet a lakásukban felejtette. Elfogadható hazugságnak tűnt.
Aztán egyszerre csak a negyedik emeleten lévő kis lakás ajtaja nyikorogva kitárult. Jaj, nem lett volna szabad, hogy az apja megengedje neki, hogy megnézze Bram Stoker Drakula filmjét. Lehet, hogy itt is élnek élőhalottak, akikre nem hat a napsugár fénye? A fenébe már!
– Á! Hát itt vagy! – kedves nyugdíjas, de annál fittebb nénike totyogott ki a bejárati ajtón. – Gondoltam, hogy te leszel, mert te is korán kelő vagy, akárcsak jómagam! Máris adom a könyveket! Akkor hozod őket vissza, amikor csak akarod! Szívesen adok! – azzal mintha csak cukorkákat, vagy csokis pralinékat nyújtana máris átadott egy szatyorban legalább tíz kötetet; verset, prózát vegyesen, hogy ezzel is tevékenyen hozzájárulhasson a kisfiú szellemi fejlődéséhez.
– Édesanyádat szeretettel üdvözlöm! Apádnak nem mondj semmit, legfeljebb, ha kérdezi mondd csak meg, hogy a könyvtárban jártál! Legyen jó napod! – azzal az idősebb hölgy, aki sokban Miss Daisyre hasonlított kifinomult, angolos modorával máris becsukta az ajtaját.
A kisfiú nem győzött ámulni, hogy mennyi mindent kapott a percek töredék leforgása alatt. Volt itt minden ami szem-szájnak ingere: versek, és prózák vegyesen. Éppen úgy, ahogy szerette. Majd ki kell valamit találnia, hogyha hazamegy apja remélhetőleg ne vegye észre, hogy könyveket kapott Kati nénitől.
Most úgy érezte magát, mint Indiana Jones, amikor éppen történelem próbált meg oktatni az egyetemen, miközben gondolatban valójában már a következő kalandos utazáson törte fejét. „Mennyire praktikus és hatékony tárgy tud lenni egy oroszlánszelídítő ostor is, ha jó kezekbe kerül!” – vélte. Nemsokára megérkezett a kivilágítatlan és vaksötét második emeletre, ahol legjobb és eddig egyetlen barátja Toma lakott.
Gyorsan megnézte óráját, hiszen az idő mindig is fontos egy ember életében. Már majdnem fél kilenc volt, de félt becsöngetni, mert ha – általában -, Jutka néni nyitott ajtót, akkor zokszó nélkül haragosan, és káromkodva úgy leteremtette, hogy kis híján ott helyben elsírta magát a döbbent meghökkenéstől és a rettegő félelemtől.
Végül úgy döntött, hogy legkésőbb háromnegyed kilenc körül fog becsöngetni abból nem lehet semmi gond. S mikor már a mutató ott fityegett a negyvenedik percnél pufók, remegő ujjacskái a csöngő gombjaival babráltak. „Na? Mire vársz, te nagy marha?!” – hallotta magát motyogni. „Nyomd meg a csengőt és lássuk mi történik!”
Háromszor csengetett biztos, ami biztos alapon. S nem tévedett, amikor a kissé ellenséges, fekete hajú, barátságtalan Jutka néni nyitott ajtót.
– Jövök már! Jövök! – a madárcsontú asszony kedve most is totálisan tükrözte ellenszenvességét az egész világhoz és emberiséghez. Mintha egy gonosz királynő lett volna, aki a világuralom mellett a totális káoszt is meg akarja valósítani. – Nem is tudtam, hogy mára beszéltük meg! – csodálkozott. Karcsi szándékosan megpróbálta kikerülni a tekintetét, mellyel valósággal átszúrta a lelkiismeret szöveteit.
– Visszajöhetek, ha ma nem jó! – ajánlkozott, mert megérezte, hogy Jutka néni ma bizonyára barátságtalanabb lesz, mint valaha.
– Nem szükséges! Gyere csak be! – ajtót mutatott, és persze ragaszkodott hozzá, hogy Karcsi menjen előre, holott ez egy nővel szemben szigorúan tilos.
–Tomi! Itt van a barátod! Gyere ki! – harsogta a gyerekszoba felé, ami a folyosó fordulóján volt közvetlenül a valamivel tágasabb berendezésű hálószoba szomszédságában.
Sovány, cingár, lenszőke hajú, és szódás szemüveget viselő, élénk kék szemű kisfiúcska nyitott ajtót, és azonnal felragyogott a szeme, amikor meglátta régi barátját. Nem törődve anyjával máris behúzta a gyerekszobába, és megkezdődött a mindent eldöntő csata a Transformersek, és az űrkatonák között persze a föld nevű bolygó védelme érdekében.
–Hu! Apám! Neked megvan az eredeti Dino Riders akciófigura és majdnem az összes dinoszaurusz! Tudod vannak, akik ezért még ölni is képesek! – lelkendezett Karcsi, és úgy vette kézbe a nagyméretű játék T-rexet, mintha a legnagyobb kincset tartogatná keze között.
– Á! Spongya rá! Még apám hozta Németországból! Legutóbb valamelyik haverjánál volt odakint! Ha szeretnél te is szólhatok neki!
– Kösz ez nagyon jól hangzik! – Karcsi a legtöbb ígérettel, vagy becsületszóval hadilábon állt, hiszen már volt ideje megtanulni azt, hogy az emberek sokkal többször hazudnak, mint mondanak igazat. Karácsonyra is be lett ígérve a legújabb Transformers robot, és helyette idétlen Donald kacsás pizsamát kapott a nagyszüleitől. Tiszta égés volt az egész!
– Neked sok barátod van Toma? – kockáztatott meg egy kérdést.
– Hát… az attól függ! Mér’? mi van?
– Semmi csak… néha nagyon nehéz… az embernek felismernie kik az igazi szövetségesei! – megfogta az egyik dinoszauruszt és kíméletlenül legázolta vele a már jó előre felállított többi akciófigurát.
– Szóval a fejedbe vetted, hogy miután egész életedben egyedül voltál ezentúl nem fogsz megbízni senkiben sem?! Hát erről van szó!
– Figyelj! Azt nem mondtam! De azért szerintem az embernek tudnia kell, hogy kire számíthat a bajban, és kire nem!
– Én mondom neked pajtás! Eltelik cirka harminc év, mikor már mindketten felnőttek leszünk, saját családdal, és menő járgányokkal, és gyerekekkel, majd akkor megint előveheted ezt témádat! De addig inkább játszunk, és használjuk ki az időt! Attila mondta, hogy beugrik, ha nem baj!
– Ne haragudj, de van valami Attila viselkedésében, ami nagyon rosszindulatú! – vallotta be.
– Hogy érted ezt?! – lepődött meg szemüvege mögött csodálkozó tekintettel barátja.
– Nem azt mondtam, hogy nem bízhatunk meg benne, csak Attila sokszor tényleg úgy kezel minket, mintha óvódás kis seggfejek volnánk! Vagy te nem veszed észre?!
– Szerintem jó fej! A múltkor például leesett a mountain bikeomról az ékszíj! Ő szerelte meg, így nem kellett az őseimnek drága pénzt fizetniük! Hát megtenné ezt egy vadidegen, vagy egy szimpla ismerős?!
– Hát… nem tudom… Én csak szóltam, hogy jobb lesz vigyázni!
Karcsi észre se vette, és a lazán induló hétvégi délelőtt végül rideg, és kissé fagyos légkört teremtett kijelentései nyomán. Végül kicsivel tíz óra körül betoppant Attila is, és bár nem jó szívvel, de kezet fogott Karcsival, aki már hírből ismerte az ő legendás nevét.
– Szevasztok! Na? Lökjétek mi újság? Hajtsunk fel pár jó bigét! Elég hozzá ötezer forint!
– Szia Atyi! Mi most játszani fogunk! Ha nincs hozzá kedved akkor a lenti játszótéren nyugodtan megvárhatsz! Később majd csatlakozunk hozzád! – Tomának mindig sikerült elérnie, hogy neki kedvezzen az ingatag lábakon álló szerencse.
– Tudjátok mit?! Csináljatok amit csak akartok! Felőlem akár még feleségül is vihetitek egymást seggfejek! Nem érdekel! – azzal dühösen kivágta a gyerekszoba ajtaját, és se szó se beszéd kiviharzott a bejárati ajtón.
– Figyelj! Miattam igazán nem kellett volna… – Karcsi szégyellte magát, mert azt hitte, hogy megszakadt egy örök barátság, és ez most bántotta sebezhető lelkét.
– Nem haverom! Ne kérj sose bocsánatot olyasmiért, ami nem a te hibád! Attila tudod jó fej, csak néha elborul az agya! Ki lehet vele jönni! De te mindig a legjobb haverom leszel! Jó volna most egy véreskü!
– Szerintem nem kéne megvágnunk magunkat! A végén még elkapunk valami fertőzést, vagy beszállítanak a kórházba, ahol rengeteg sok injekciót kaphatunk! – Karcsi halálosan félt az orvosi beavatkozásoktól, így természetes volt, hogy inába szállt maradék bátorsága is.
– Van egy kiváló ötletem! Anya nemsoká elmegy az egyik barátnőjéhez! Mi pedig megnézzük az eredeti denevérembert! Istenem! De megcsókolnám Kim Bassingert! – azzal fogta magát, és kiviharzott a nappaliba, hogy bekészítse a videó magnóba a VHS-kazettát.
Jutka néni ténylegesen elment pár perc múlva, és meghagyta a fiának, hogy viselkedjen normálisan, és vigyázzon Karcsira is. A két jó barát pedig birtokba vehette a nagyméretű nappali szobát, és kedvenc batmanes autójukkal felszerelkezve hátborzongató izgalommal nézték végig a közel két órás batman filmet! Később Toma betöltvén a tizennyolcat egyik napról a másikra hirtelen elköltözött a városból, de azért mindig igyekezett időt szakítani legjobb haverjára, aki rengeteg levelet írt neki, amíg nem volt internet kapcsolat.