Sosem tartottam magam többre, másnak,
 nem nyaltam stróman-polgárok kezét;
 munkám - ha volt is -,
 becstelen, szolgaszintű, szánalmas alázat
 - sose tartsanak csupán
 egyszerűsített lúzer-ostobának.
 Mindig csak valamerre,
őszintén, akár egy kiöregedett
 Aggastyán-állat; akár jóltartják-e,
 vagy épp csak el-elverik irháját.
 Megéltem immár
bizonytalan Sorsom ítéleteit.
 Idomított játékszabályaimat
 - annyi se sok -,
csak ímmel-ámmal,
 ha követték s betartották.

E sürgő-zajló, ideg-roncs Létben
 nekem csupán morzsák jutottak.
 Igaz, többet sose kértem,
 legfeljebb csak Emberséget,
 azt se mindig.
Nyílt, stigma-sebekkel
 bele-nőttem a nagy-Világhoz.
 Örökölni legfeljebb csak
 testi bajokat, kínokat,
 ha örököltem; sosem voltak
 úgymond haverjaim, cimboráim
 az aljasok tábora között.

 Lelkem masszív kagylóhéja
 még egyre tartva fog,
 akár a kitin-páncél,
 gyöngyház-éjszakákban
 aligha hallhatóak tékozló szívem
 panasz-dallamai.
 Kicsorbított könnyező csillagokat
 sírnak a kismamák,
 míg odakint összeszorított,
 kínzó láthatár feszíti szét a Békét.

Vacogó gyöngyszemeknek tűnnek
 a könnycseppek is,
 melyet illendő lett volna
 őszinte-igaz mód megvigasztalni.
 - Az öröktől konzerváltnak
 hitt Élet egyszerre dohos-ecetes;
 friss változásra lenne égető
 szükség Valaki oldalán.
 Lépésekben,
visszafogottan jó volna haladni"
 - mondogatom egyre, különben
 - meglehet -, hamarján
 kopogtathat az infarktusos Halál!

A Világ küszöbe talán
 már nem is érdekel.
 Idegen holmiként mozdulni
 rest bennem a félős gyermek,
 aki mindig is voltam, vagyok, s leszek;
 árnyéktalan kisiklott sínpár
 áll tétován a pályaudvaron,
 mi mellett egykoron többször is elhaladtam,
 s Attilával beszélgettem telepatikusan.
 A bérházak a nedves alkonyok
 keresztmetszetéről rendre
 elém böffentik kongó gyerek-zsivalyukat.