A nyári kánikulában
 megkocsonyásodott tudatalatti megalázkodása,
 amikor immáron a házfalakról
 lecsorog a koszos-piszkos,
 iszamos verejték;
 az Ember vigyázva ugyan,
 ám rendre elbukik
 egy-egy kisiklott nap gépezetén.
 Mint feszülten kihagyott
 tachikardiás szívverés
 úgy próbál még levegőt venni a Lét;
 mert a szél afrikai homokot
 szitál a Ninivei, húgyszagú városra.
 Az egérszagú, hitvány enyészet
 valósággal már általános.

Az Ember - Isten tudja -,
 még talán belépne a spirálok körébe
 ez egyszer, ha mások hagynák,
 s nem taposnák minden
 ötödik másodpercben agyon.
 Otthontalanná lettek
 a menedék-emlékek is,
 ha azt hihették bárki
 is emlékezni fog még rájuk.
 A Kedves sem ejthet
 már utána igazgyöngyökből
 szőtt könnyeket,
 hiszen régóta más asszonya lett.

 Régóta tudható:
kettétört a varázspálca éppen úgy,
 akár a görbe-göröngyös út.
 - Mostan nem csupán a szunyogokkal
 hadakozik éjt-nappalá téve,
 de azok a bizonyos közéleti vérszívók
 is egyre inkább a húsába marnak.

Visszhangra várakoznak még a visszajárók.
 Láthatatlan kottákat lapozó élet-jelek
 - annyi se sok -,
örömadományt ritkán,
 ha elfogadnak.
 Sorscsapásokként hamar bezárul a kör,
 a közönyösség, tunyaság már ritkán lázad.
 Hosszú körbe kezd,
 aki nem érhet el hazáig.

 Miért létezik, hogy odakint
 már egyre többször
 fölöslegesen farkast kiáltanak,
 és ugatják a Holdat?!
 Egyre többet vásárolnak
 szükségszerű melankólia-oldatokból,
 melyet aztán újra és újra fölhigítanak.
 
Pár ecsetvonást egy motivációs levél
 még bőven elbír, pláne,
 ha az illetőt azonnali hatállyal fel se veszik,
 mert rombolja a köz-ízlést.
 A mulandóvá lett lepkesúly képlete
 bűzlik a levegőben...