Az Idő szikláiban minden kő nyugodt,
 néma, és talán mozdulatlan;
 a felszín alatti hámrétegek,
 akár a kitinpáncél,
 avagy a vaskos, lefoszthatatlannak
 tűnő, szilárd hagymahéj
 még nem adhatják önként,
 s egyszerűen oda önmagukat,
 hogy mások is megismerjék.
 Frissen fejt hajnali zokogást hoz-vissz,
 vagy épp csak hurcol magával
 a nyári szellő;
kihantolt félszeg-sugárzó mosolyok
 megváltó vigaszába de jó volna még
 bele-belekapaszkodni félúton.

Hogy ne csupán hamis-hazug,
 mesterkélt gesztusokba
 kapaszkodhasson az,
 aki igenis létszükségletnek
 tekinti a Szeretetet és Szerelmet;
megállíthatatlan apály-dagály
 csalja már alattomba tőrbe érzékeinket.
 A hétköznapiság civilizáltnak
 bizony korántsem nevezhető
 közönye inkább ragályosan fertőz,
 mintsem valóban elsimíthatná
 a problémás, vitatkozásra
 hajlamos, örök kérdéseket.
 
A mozdulatlan, porig alázott méltóság
 hamarján térdre borul;
 zsugorodnak immár kinyitható
 ámulatban az ösztönök, érzékek,
s minden annyira látszat-képlékeny.

Az egymásba röppenő apróbb
 fogyatkozásokat sem lehet kikerülni,
 hisz nem lehetett, aki megtanítson rá,
 miként kéne létezni.
 A napfoltok gusztustalan
 pattanásai egyre inkább
 kiütköznek a bőrön,
 míg csak stigma-sebekként
 fájdalmasan nem kezdenek vonyításba.

 Az Idő digitálisan egyre
 inkább rögzítésre kerül,
 míg az Ember folyamatosan
 érzi múlásának előszeleit...
Mert nem úgy van ám,
 hogy minden burok-magány
 csupán csak szimbolikus,
 vagy jelképes!

Visszatérnek dolgaik,
 összefüggéseik egyszerűbb,
 kristálytiszta értelméhez azok,
 kik érzik s tudják:
valami régóta nincs már rendben itt!
 - Lassan szívódik fel
 minden károsító anyag,
 s bár az emigláló
 és tartósítószerek egyre népszerűbbek
 a szabad-gondolatot azért
 mégse áztassák már
 se spirituszba, se ecetbe.