Kicsit mindig túráztatja
 az ember az agyának antennáit;
 jó ok lehet ez a kisebbfajta,
 bölcs meditációra.
 Nem csupán csak megidézni
 a boldog-szomorkás,
 sanyargatott gyermekkor
 méla csacska idiomáit,
 gravitációs pórázakon akarat,
 s manipulációs szándékoknak
 engedelmeskedni,
 akár rángatható figura - nem akarok.
 
Odakint nikotin-vigyorgású
 homeless-ek egész tetszetős,
 borgőzös kis csoportja egymással
 ölre megy fenyegetőzve;
 betört sörösüveg-invázió
 csörömpölése a vérző homlokonon.

A visszapillantó-emlékek közt,
 mintha sokszor kripta-arcokat
 vélnék felismerni.
Sugarai ósztodott jelenés
 minden perc-pillanat,
 melybe valaha is az ember
 önszántából még belefeledkezett.
 Prizmatikus magány vagy éppen
 a hűsített sötét-szoba láncol-e
 magához kánikulai tűz-özönben?!
 Félő a történelem - sokszor -,
 tetőtől-talpig újfent
 megmotozza vétlen áldozatait.

Az Időnek minden esetben ára van,
 akárcsak az ember-életeknek.
 A végtelen Sorssal nem jó sem alkudozni,
 sem hazárdírozni.
 Oldalazva menni
a bizonytalanba egyáltalán nem jó hecc,
 mert az ember sosem nézhet vissza,
 hiszen akkor sóbálvánnyá kövül.
 Legfeljebb csakis kizáróan előre,
 ha mehet.
 
A felejtések múmifikált vitrinjét talán
 csak az Alzheimert-dédelgető
 sejtek őrizhetik;
 fokozatosan szétmorzsolódnak
 a lepecséltelt mosolyok vigasz-fokozatai.

Miért van, hogy a Létezés szavatossága
 olyan hamar, alig cirka hat évbe mérve lejár?!
 Mintha ólomtáblákon járva
 kellene folyamatosan közlekedni,
 ám vákuum-mentes térben és közegben.
 Mert a mélyebb valóság tán
 sosem tűrheti meg örök adósát;
 mámor-álmokból hiába is gyúrhatnánk
 megváltó holnapot.

 Lábbal lehet tiporni az evidenciát,
 vagy a kiszámított logikát.
 Társadalmi szintű kérdést
 intéz az elme hozzám:
 meglehet a bőrünkre megy
 minden sakkjátszma?!