Megcsalt minden jelenvaló álom.
 Bolyongó Odüsszeusz voltam
 s leszek még így negyven után is sokáig.
 Felszakadó emlékeim fonalát ki érezheti át,
 ki magyarázhatja?!
 Sebzett fájdalmam idegrost-szálanként
 mikor metszi el az Idők húrjait?
 Romantikám, bók-szavaimat
 szándékkal eltiporta,
majd elvette rút-gazul a Kedves,
 aki tán sosem létezhetett.
 Kellene valahol egy megtalálható sziget,
 ahol a harmónia,
 kitagadott ösztönök,
örök érzések tán újfent szárba szökkenhetnek.
 Kibukna a belső felismerés;
 mégiscsak létezem!

- A visszatartott csönd már megrémiszt,
 fölpofozott szándékok lapulnak
 kezeim közt szüntelen.
 Hiába mégis! Kegyetlen, könyörtelen hiba volt
 a tudatos felismerés:
lelkem igazibb, benső részét
 nem ismerhette az,
 kiben hűséggel megbíztam
 s azt hihettem elkísérhet még az Élet-útján.
 
Gyűrött homlokomra
 ártó Damoklész-gondolatok vetnek baljóslatú,
 ragadós árnyékfoszlányokat;
 jó volna elfelejteni a stigma-sebekkel
 egybeszőtt nyilvános megaláztatásokat,
 a pórul járást, amint azt sokan emlegették.
 Régi felfedezők Robinson-mohóságával
 még jó volna tudatosan megismerni Valakit.

- Karnyújtásnyira precíz-pontos
 példázatok kísértnek,
 mert elosztogattam - meglehet - ,
 már minden fölöslegességszámba menő,
 szilárdított búcsú-szókat,
 végső kakukk-tojás pillantásokat.
 Vontatókötélen szeretném
 berángatni magamismeretlen
 Holnapok tág ölébe, mert visszahódított
 idegen területek mélységeit
 szeretném megismerni, ha még lehet.
 Megmaradjak konok tömbnek,
 mint ami csend örökkévaló lakója?!

 Az Idő szélütései még akkor is megérintnek,
 ha nem tudhatom,
 hogy épp aznap vajon mi következik soron?!
 Megmaradnak szánalmas-balga
 arc poetikám mögött
 meggyűrődött rögeszmés szokásaim.
 Kuporgó embriópózban
 velem egyidőssé válik az elmúlás is,
 aki születésemtől kezdve
 árnyékként végig kísért.