Jelentéktelen porszemként
 veszünk bele a megsemmisítő,
 Hóhér-Időbe,
 melynek csupán csak
 fizikai manifesztációját ismerhetjük.
 A percek háló-húrokkal
 - igaz ugyan -, még bőszen,
 s kitartóan megkapaszkodnának
 a szervek, szövetek
 s molekulák kohéziójában,
 mondván;

ha az oxigént szállító véredények
 eljutnak rendeltetési céljukhoz
 titkos szívkamrák pitvaráig
 a Lét tán nem is tűnik
 annyira lehetetlennek,
 bonyodalmasan összetettnek.

 Hiába a távcső,
vagy a lelki utakon történő
 megismerés-kutatás:
aki odabent rab lehetett csupán,
 odakint egyre
viszontagságosabban boldogul.

Ingalengető bolond Yorick,
 aki még utolszor mégiscsak
 alaposan megsikálja a halandó koponyát,
 míg észreveszi, hogy nem maradt
beszélő nyelve,
hogy a szavakat hirdesse.
 Végtelen s mégis Végesnek érezheti
az Ember jelentéktelenségében
 önmagát is; ötfős hölgy asztaltársaság,
 banális, gyermekkori gyilkos-tréfák,
 miközben az egyik fél
 - rendszerint -, minden esetben
 a sebezhetőbb rendre megsértődik,
 míg később a barátság
 próbája épp ezért bukik el.

- Könnyebb dolgom lehetne,
 ha az illető hölgykoszorú tagjai
 is inkább Theirésziász-szemekkel
 látnák a bennem morajló Egy-lényeget;
 hogy kálvária-Odüsszeiát jártam sokáig
 s lettem megkeseredett,
 sokszor fölösleges cinikus.

A nemlét enyhítő nyugalma
 most még kitartott türelemmel várakozik,
 nem tudni vajon meddig?!
Elsorvasztott ígéretekből képtelenségnek
 tűnik mindennemű szilárd-tartós építkezés.
 Gyűlölt beavatások korszakában
 kiakartam vonulni,
mert talán egyedül csak én hihettem:
 másként is lehet!

 Lassan csordogáló könnycseppé
 lett a fájdalom éppen úgy,
 akár a megaláztatás.
Mit érhet, ha az ember maga
 után felégeti a megmaradt
 mentsvár-hidakat?!