Bori sok helyütt megfordult már életében, viszont semmit sem talált annyira hangulatosnak, mint az Északi-középhelység takarós, változatos dombjait. A késő nyári levegőben úgy érezte valósággal magához hívogatja az ezerszínű természet. Volt egy olyan titkos vágya, hogyha egyszer rátalál az igazira, akkor kiköltöznek a nyüzsgő, és levegőtlen nagyvárosi forgatagból, és egy békésebb, harmonikusabb vidéken kezdenek új életet, ahol – remélhetőleg -, a gyerekek is szabad levegőn lehetnek.
A lenyugvó, vérvörös nap mintha megcirógatta volna gyöngéden arcát, ahogy a fénybe bámult behunyt szemekkel, de csupán csak azért, hogy lélekerőt, és bátorságot gyűjthessen.
Ő kérte ezt a randit. Illetve ez sem volt pontos megfogalmazás. Egyenesen könyörgött a különös, kissé gyerekes, kisfiús mosolyú, félszeg férfinak, hogy hadd találkozhassanak vagy az ő, vagy a férfi lakásán. Már akkor izgalmasnak, rejtélyesnek találta a különös férfit, amikor a Tatai tó partján véletlenül összefutottak. Bori – szokásához híven -, szinte mindig késésben volt, nem is volt különösebben időérzéke, pedig a mobilja, és az ébresztőórája is precíz pontossággal figyelmeztette. Éppen egy halom színes dossziéval hóna alatt rohant egy sétányon, mintha puskagolyóból lőtték volna ki, hiszen rabszolgahajcsár főnöke minden beosztottjától vérprofi maximumot követelt, és nem is tűrt el semmifél ellentmondást, sem fennakadást.
Egy váratlan fordulatban letört csinos cipője sarka, és ez elegendő volt, hogy totálisan kibillenthesse egyensúlyából, és majdnem a földre bukfencezett, amikor váratlanul azt érezte, hogy testét erős, védelmező karok tartják, mintha csak pihenne. Egy rövidke percig ténylegesen úgy tűnhetett, mintha minden megszűnt volna körötte, és csupán csak lebegne.
– Mit csinál maga idióta? Nem látja, hogy késében vagyok?! Azonnal adja ide a dossziékat! – kelt ki magából mérgelődve, pedig csupán az aznapi másnapos nyűgösség beszélt belőle, mert tegnap alig aludt három és fél órát.
– Bocsásson meg drága hölgyem! Parancsoljon! – A vadidegen rendkívül jól szituált, udvarias, és tapintatos férfi segítő és szolgálatkészen összeszedte az elejtett, kissé összekoszolódott, fontos dossziékat, és kicsit szomorkásan máris arra készült, hogy tovább folytassa megkezdett útját, amikor Bori váratlanul észbe kapott, és rájött mennyire lekezelő, szemétkedő, és bunkó volt vele.
– Uram! Várjon kérem… Ne haragudjon, hogy elveszettem az agyamat, és úgy leordítottam Önt, csak mostanság rengeteg dolgom van… – próbálta saját magát menteni kevés sikerrel. A férfi bólogatva elgondolkodott a halottakon.
– Őszintén remélem, hogy nem történt semmi baj! – felelte.
Végül nagy helyezen megállapodtak, hogy a férfi fogja vendégül látni a saját kis házában, mely az erdő közepén állt Mátraszentimréhez közel, távol az emberek kíváncsi tekintetétől.
Bori először arra gondolt, hogy valami kényelmes, stílusos, kissé kihívó ruhakölteményt fog viselni, amitől ezer százalék, hogy minden férfinek azonnal végzetesen, és elveszetten megdobban rakoncátlan szíve, végül egy ízléses, és divatos kicsit visszafogottabb, szoknyás ruhára esett a választása, hiszen barátnői jó előre igyekeztek figyelmeztetni, hogy az első alkalommal nem a becserkészés az elsődleges cél, vagy a fergeteges szex, sokkal inkább a közös hullámhossz, és közös érdeklődés, a sokat sejtető kíváncsiság fokozása, és fenntartása, aztán a randi végén, majd meglátja, hogy hogyan is alakult a dolog.
– Szerinted hogy festek Cirmi? – kérdezte előbb tükörképétől, majd kiscicájától, aki egykedvű közönyösséggel nyalogatta hófehér mancsait, és úgy tett, mintha nem is figyelne gazdájára.
– Tehát úgy gondolod, hogy főnyeremény vagyok, vagy szimplán csak bombázó? – megpördült hanyag eleganciával saját tengelye körül, és hagyta hogy egy jelentős percig magával ragadja a szerelem ismerős érzése. Magának is fél beismerni, de már legalább tíz éve nem volt tartósnak mondható párkapcsolata. Előbb-utóbb minden kapcsolata megfeneklett; vagy ő volt az, aki félt az elköteleződéstől, és inkább a karriert, és a sikerességet választotta, vagy az illető partnere nem akart se családot, sem gyerekeket. ,,Ez így egyáltalán nem fair! ” – szögezte le magában, majd megrázta magát, és tovább lépett.
Ahogy tűsarkú cipőjében óvatosan az erdei házhoz közeledett kivétel nélkül romantikus filmek jutottak eszébe. ,,Vajon miért dönt úgy egy sikeres, és rendkívül vonzó férfi, hogy az erdő közepén, tökéletesen elszigetelt magányban töltse a mindennapjait, ahelyett, hogy a társadalom vérkeringésében venne részt? Miért képtelen sok ember hátra hagyni saját, önző, jól berendezkedett komfortzónáját?” – ezek a kérdések foglalkoztatták, amint könnyed szökkenő lépésekkel fellépkedett a faragott falépcsőkön.
Amint megpillantotta a markáns arcélű, rendkívül jóképű, barnahajú, zöldes szemű férfit szíve egyre hangosabb hullámokat vert. Úgy gondolta, hogy minden férfi megpróbál kőkemény, vagánynak tűnni, akár az acél, de a belső lényük valójában mindig is kiszolgáltatott, és nagyon sebezhető.
A férfi kedvesen mosolyogni próbált, és egész arcán látszott, hogy valósággal majdnem leesik az álla, hogy az illető nő eljött a randira, tehát nem csak átverés volt az egész. Toporogva, tétován szorongatta a nagyméretű rózsacsokrot, és a desszertet. Idétlennek, és ostobának érezte magát, mégis úgy érezte ezért a kivételes nőért már megérte ez az apró figyelmesség. Kijött a házból, lelépett a lépcsőn, és felajánlotta öltönyös karját, amivel könnyedén felsegítheti Borit a lépcsőkön.
– Annyira örülök, hogy… eltudott jönni… szabad…? – nyújtotta karját.
– Igen… – elpirulva csimpaszkodott a férfi erős karjába, miközben hagyta hadd doboljon kedvére fülébe szíve.
– Mondja csak? Enyém lehet a virágcsokor? – próbált kedvesen viccelődni Bori, de látszott, hogy a férfi roppant zavarban érzi magát.
– Nehezen találta meg a házat?
– Oh… nem egyáltalán… könnyedén kiismerem magam a természetben… – hazudott, mert legalább két órába biztosan beletelt mire ezt az isten háta mögötti helyett megtalálta, mégsem merte megmondani az igazat. Legalább is egyelőre nem.
– Hát ez nagyszerű! – megint egy tétova, különc mosoly, amit Bori nem tudott értelmezni, és ez újra felkeltette kíváncsiságát.
A férfi máris a nagyméretű ebédlő helységbe vezette, ahol hófehér damasztszínű abroszon két karcsú gyertya égett, és ízlésesen megvolt terítve. A férfi a nagy téglalapalakú asztal egyik végéhez vezette Borit, és kérte, hogy foglaljon helyet. Egyelőre addig nem ült le, míg a nő kényelembe nem helyezte magát.
A férfi semmit sem bízott a véletlenre, mégis kisebb idétlenségébe került, mire a pezsgősüveg dugóját sikeresen kinyitotta. Még így sem merte elárulni, hogy sosem iszik alkoholt, így gyerekpezsgő került az áttetsző, kristálypoharakba. A dugó nagy nehezen kipukkant az üvegből, és a férfi kicsit mókásan azonnal megjegyezte, hogy kitűnő évjárat márkáról van szó.
Bori az asztal fölött flörtölően nézett a férfira, aki félreérthette a gesztust, mert védekező mozdulattal hátrált párat.
– Fantasztikusan finom ez a pezsgő! – Bori aprót kortyolt a pohárból. Nem akarta leleplezni az alkoholmentes italt, ezért úgy tett, mintha valódi minőségi pezsgőről lenne szó. – Érződik benne a minőségi szőlő…
A férfi hálásan nézett rá, mint akinek nagy kő esett le a szívéről.
– Hogy érzi magát? – ártatlan kérdés volt, mégis Bori azt érezte ez a férfi pontosan ismeri őt.
– Köszönöm kérdését. Ha lehetek egészen őszinte… mostanság borzasztóan leterhelt vagyok.
– Sokat dolgozik. Úgy érzi senkire, és semmire sincsen elegendő ideje.
– Pontosan! Olvas a gondolataimban kedves Uram!
Ettől a férfi kissé zavarba jött. Felvette a poharát, és úgy tett, mintha a nőre akarna koccintani, és megkérdezte:
– Meséljen kérem magáról valamit?
Bori pezsgőspoharát két finom tenyere között kezdte egyensúlyozni, és dajkálni. Elgondolkodott a kérdésen. Vajon mit szabadna elárulnia egy vonzó, ismeretlen férfinak saját életéről?
– Vállalkozó vagyok, és nemrég nyitottam egy kisebbfajta könyvesboltot… – kezdett hozzá saját beszámolójához. – Gyerekkorom óta rajongok az irodalomért. Ha nincs kezemben legalább egy könyv úgy érezem magamat, mintha meztelen lennék.
A férfi kisfiús szégyellősséggel elmosolyodott.
– Ha megengedi mutatok valamit!
– Tessék. Csak egészen nyugodtan! – Bori azon kapta magát, hogy őszintén visszamosolyog.
A férfi gyorsan felpattant, és mintha csak egy lelkes gyerek volna máris kirohant az étkezőből, egyenesen a nappaliba, ahol szabályosan feltépte a reneszánsz stílusú üvegvitrint; kivett pár kötetet, és visszatért az étkezőbe, ahol Bori izgatottan várta mi fog történni.
– Tessék! – a köteteket, mintha felbecsülhetetlen kincsek lennének óvatosan letette a jócskán meglepett nő elé az asztalra, aki máris mohón tanulmányozni kezdte.
– Ezeket… mind Ön írta…? – kérdezte kíváncsi izgalommal, miközben átlapozta, bele-beleolvasott némelyikbe. – Gratulálok! Ön rendkívül tehetséges!
A férfit egyszerre felvillanyozták, de ugyanakkor el is szomorították a kedveskedő, gratuláló szavak. Bori úgy érezte hibát követett el, pedig csak kedves volt és őszinte.
– Jaj, bocsásson meg… ha… megbántottam volna valamivel… – próbálta megmenteni a helyzetet. A férfi némán biccentett, és visszatért a székéhez az asztal túlsó végére.
Végül Bori volt az, aki újabb kérdést tett fel:
– Megenged egy kérdést?
A férfi bólintott.
– Ha ennyire tehetséges akkor mit keres itt totálisan magányosan az erdő kellős közepén?!
A férfi elgondolkozott a halottakon; látszott megrágja az információt, majd válaszolt:
– Talán Önnel is előfordult, hogy sokszor nem találta a helyét… Egy reggel az ember felébred, és azt mondja magának: Most inkább hátra hagyok, és felszámolok mindent, mert hirtelen elegem lett az egészből! – Egy pillanatra elhallgatott, majd ivott egy kis gyerekpezsgőt. – Sokszor belefáradtam az értelmetlenségbe, és az idióta gonoszságokba. Egyre inkább kezdtem megutálni magamat, hogy hagytam hogy kihasználjanak. Értem engem?
– Talán… igen… – válaszolta Bori. – Kérdezhetek valamit?
– Csak tessék!
– Miért nem próbálta meg érvényesíteni a saját álláspontjait?!
A férfi mélyet, nagyot sóhajtott. Úgy tűnt jócskán felkavarja az, amit a nő kérdez.
– Azt hiszem, hogy sohasem tudtam olyan kapcsolatokra szert tenni, amivel kicsit én is jól jártam volna… Már ha érti, hogy mire gondolok.
– Tökéletesen!
A férfi szótlanul kinézett az időközben koromsötétté vált, őszies éjszakába. A távolból egy kusza farkasvonyítás hallatszott, mely mintha félelmetesen megtapadt volna az ember füleiben, és az embert hátborzongató percre kényszerítette. Bori dörzsölgetni kezdte két meztelen karját, mint aki valósággal megdermed a gondolatra. A férfi zokszó nélkül segítségére sietett; levette zakóját és gyöngéden vállaira terítette, hogy ne fázzon. A nő nagyon hálás volt a figyelmes gesztusért.
– Ön egy kissé tartózkodó kedves Uram… – vélte. – Nekem az az érzésem, hogy Ön többet tud, csak nem akarja kiteregetni a magánéletét!
A férfi óvatosan a nőre pillantott, mintha egy olyan gyerek volna, akit a végtelenségig megsebeztek, és nagyon nehezen gyógyulnak csak lelki sebei.
– Ó, dehogy! Rosszul gondolja.
– Ugyan már kedves Uram – nógatta kedvesen a lány, akár egy idősebb testvér. – a Kedvemért bökje már ki, hogy min rágódik?
A férfi habozni látszott. Erősen ajkába harapott, mintha minden egyes szót úgy kellett volna belőle kihúzni.
– Éppen azon tűnődtem, hogy egy ennyire fantasztikusan csinos, talpraesett, modern felfogású nőnek, amilyen Ön annyira elveszettnek, és szomorúnak tűnik… Mintha mindig keresne valamit, ami örökké hiányzik az életéből.
Őszinte, és igaz szavak voltak, amire minden esetben illik odafigyelni, hiszen a bölcsesség már bennük van. Bori mégis valami különleges bizsergést érzett szíve tájékán, amit utoljára utolsó pasijával érzett. Legalább is, amíg együtt jártak.
– Tudja kedves Uram -, nekem az emberekhez is különleges érzékem van.
– Ráadásul, ha jól gondolom, Kegyed látó ember, nem igaz?!
– Meglehet… – Bori újból ivott egy korty gyerekpezsgőt, és úgy érezte magát, mint akivel egynap legalább többször is egymás után megfordult az egész szoba. Kavarodni kezdtek összetett gondolatai. Vajon honnan ismerheti ez a rejtélyes férfi az ő titkos érzéseit, és ráadásul ennyire jól? Mintha hangok, és szavak nélkül is képes lenne kommunikálni. Mintha egy titkos, benső antenna vezetné.
Bori később úgy érezte, hogy kicsit sok lett számára ez a különleges, romantikus este, egy meseszép helyen. A férfi karjába csimpaszkodott, miközben a férfi – lelkes, amatőr idegenvezetőként -, megmutatta a takaros kis kertes ház minden zegét-zugát.
A férfi bevezette a medvebőrrel díszített tágas nappaliba. Minden tökéletes egyensúlyban állt a tárgyaktól kezdve egészen az olvasólámpákig és a fotelokig. A férfi sok idejét töltötte itt kedvenc könyvei társaságába merülve.
– Kicsit úgy érzem magam, mintha egy tökéletesen felépített álom egyszemélyes főszereplője lennék. – válaszolta saját magának kacarászva, hóbortos kedvvel. – Mit gondol? Rendes dolognak tartja? Én nem is tudom, hogy mi kerített hatalmába, Ön pedig…
Bori felállt a fotelből, majd óvatlanságból eltévesztette billegő egyensúlyát. A férfi szerencsére azonnal felismerte a helyzetet, és a segítségére sietett. Még idejében sikerült neki karon ragadnia, de csak óvatosan. Valószínűleg az lett volna a leghelyesebb, ha lesétálnak a hegyről, és a legközelebbi szomszéddal hazaviteti a hölgyet a fővárosba. Rajta igazán nem múlott volna, hiszen nagyszülei úriembernek nevelték, akik mindig mondogatták: A Nőket tisztelni kell! Csak hát Bori életében még egyetlen olyan igazi, kicsit régivágású, romantikus úriember sem akadt, aki figyelmes, előzékeny, vagy talpig emberi tulajdonságokkal lett volna felruházva.
– Nagy ostobaság lenne, ha megpróbálnám elcsábítani? – Bori a férfi ölébe ült, és kis állatként befészkelte magát a biztos védelem közé. Először érzett életében talán először lelki, és érzelmi biztonságot, amire talán mindenki vágyik.
– Ha tehetnék egy ártatlan javaslatot szerintem haladjunk fokozatosan, és előbb ismerjük meg igazán egymást! – szabadkozott kisfiús hezitálásával a férfi, amikor váratlan helyzetek előtt találta szemközt magát.
Bori flörtölve a hajába túrt. Úgy csinált, mintha játszadozna vele, majd egy alkalmas pillanatban érzelmesen megcsókolta.