Mint álmukból felriadt koboldok
 toporgok nappalok sikátor-fényinél.
 Eltűnődöm: Vajon én hibáztam-e,
 mikor tanultam, cselekedtem, bókoltam
 - amint számos irodalmi műben olvashattam,
 s kikosarazott jónehány
 felföldi díva-dáma hölgy.
 Tovatűnt álomhajó-célok,
 tervek jaj, merre süllyedtetek?!

Akár a siető üldözött
 szökevények évszak-évszakot,
 nap-napot követ míg
 a halandóság biztos tudata
 egyre nagyobb.
Vajon minden jószándék elátkozott?!
 Befelé fordulok - nem csupán akkor,
 mikor megtépázott
 múltam béklyóit faggatom,
 de tán akkor is, mikor összetett
 jelenidőmben porosodásnak
 indultak elvetélt baráti szó-gesztusok.

Hiába minden alku!
 Ember-törvényeket csupán
 csak ritkán, ha lehetséges
 betartani híven-hűséggel.
 - Agytekervények Sziszifusz-zúgában
 összesűrűsödött a propaganda-nyomás,
 akárcsak az egymással ordítozó,
 harsogó torkok marcona ereje,
 ami nem vezeti vadbarmait
 sem előre, s míg - úgy tűnhet -,
 henyél a Hóhér-Idő,
 az embert valósággal
 kikezdi egrecírozva
 a mihaszna-parázna hétköznapok súlya.

Bűzös halfejek büdösödnek
 céltalan már nem csupán
 a szemeteskukák látszat-fenekén,
 de emberfejekben is akár,
 hol egykoron a szabad-gondolat
 még megszülethetett;
 agresszív krokodil-tojásokkal
 sakkoznak hírnév-Senkik éppen úgy,
 mint befolyásos stróman rabló-lovagok.

Biztos érthetetlen
 zagyvaság hazárdírozgat
 néha-néha mikor csak úgy
 támad kedve,
hogy az egyszerű átlagot
 a sárgaföldig megalázza eltiporva.
 Hagymahéjként mostanság
 változó gyors-iramban hullnak le,
 akár Januszi maszkok
 az ember lelkéről a rátapadt rétegek.

 Ritmizálni kellene a folytatólagos
 volt-nincs kezdeteket is.
 A Lét vándorcirkuszával
 - meglehet -, már aligha van
 mit kezdeni; elvásik elmálva
 a függeszkedő kötéltáncos
 percek miértje,

 s míg az ember nagy nehezen
 végigvonszolná önmagát
 annyi érthetetlen sorstragédián,
 boldog-szomorú összeesküvésen
 élete alkonyán azt se tudhatja igazán,
 és teljesen:
Vajon még megérte?!