Akár az ócska, zsinorokon
 rángatható marionettek, számító,
 szánalmas kis sakkfigurái az Életnek;
 ha kell eladnak, vesznek, sikkasztanak,
 rabolnak, tán még embert is ölnek-ölelnek
 - fekélyes, kiüresedett ember-roncs
 öntudattal ásítanak be
 a béna betegként tántorgó vak-Világba.

Akár a szorgos, pöttömnyi hangya-had:
 sistereg kezeik között
 a manipuláció, számító érdek,
 a minél több haszon
 s egymást csiszolgatják
 - ha kell -, hogy egy hatalmas
 nagyobb gépezet aktív-hasznos
 tagjaivá aljasulhassanak.

 Talán már nem is tudhatják,
 hogy mit akarnak se önmaguktól,
 se másoktól valójában.
 Töményített proli-bánat
 naponta fojtogatja őket,
 s amire a Világ azt feleli:
 vigaszt keresne minden
 megsavanyodásnak indult szív.

Szavak szapulása, tompítása
 még így is hozhat tartós megbékélést;
 jó volna egyszer s mindenkorra kilépni
 végleg egy koncentrikus körből.
 Szertelen űr-Hiányt testálnak
 ,,egyesek" a kilyukasztott Jövőre,
 önmagukban nyügdécselő,
jövendő századokra.

 Egyre zsugorodnak immár odakint
 a Lét színpadi, teátrális eszközei is;
 merengve bámul maga elé
 a becsapott Ember s nem értheti,
 hogy létezhet, hogy bánat-öröm,
 hitvány-gonoszság már kéz a kézben
 párban járnak, míg ő tűrve,
 elszenvedi igaztalan sérelmeit
 egy-egy meggondolatlan baklövésnek,
 melyet aztán utódai is méltán nyögnek?!

- Mostan sürögve dőzsöl
 az úri-muri, s perces-hittelen
 azt reméli, hogy joga van mindehhez;
 elvégre kapcsolata,
 és pénze is van bármihez.
 S bár versenyt futnak
 a mézes-mázos szavak, gesztusok,
 mozzanatok, halomra nő
 körötted a hazugság jó volna mégis,
 ha az Ember megérezné kik
 maradtak Igazmondók,
 volt hírmondók,
 ál-proféták, és verő-legények?!