Jó volna még egyszer
 s mindenkorra begyógyítani
 az Idő kutyaugatós,
 mélyülő stigma-sebét;
azt, ami a felszínen, aligha látszik,
 mert az exibicionista hozzáállás
 hathatósabb, célravezetőbb is volt,
 mint eddig bármikor.
 Fénylő csillagokban kellene megkeresni
 a Létezés igazibb értelmeit,
 halhatatlannak gondolt
 örök szerelmeink lábnyomait.

Város szennyében nyakig
 térdelve valahol a Duna egyik holtágán
 láttam egy Sopot.
 Gyönyörű sellő állt a szörfdeszkán
 s igazi vérbeli hajósként
 markolta az evezőt.
 Titkok amazonja!
Vajon látott-e igazán engem,
 vagy csupán elképzelt-e?!
 Pufók, sántikáló medvebocs-testemet
 mindig is szégyellnem illett.

 Sorsom alatt sípolva nyüszített
 a tartósnak elkeresztelt Hiányérzet:
 valami tán mindig is
 hiányzott az életemből.
 Talán féltem is kezdeményezni?
 Logikák titkos húrjain már kész az Élet
 egésze s nem csupán én tehetek róla,
 hogy rengeteg hölgyeményt
 inkább vonz az anyagi érdek,
 semmint a Lélek benső
 hieroglifáinak megfejtése.

Odakint rövidlátó viszonyok
 feszülnek egymásnak,
 miközben gyermek-arcokba
 öltözz síró tekintet kérne segítséget,
 mert titkon még mindig
 gyermek-lelkű volnék.
 Vajon a Világ és köztem
 lévő éles határvonal valóban
 csupán látszat, vagy ténylegesen
 kitapintható tényállás?!
 A Lét rezzenését álom és Lélek
 újra fel-felveszi, s a végső számadás
 előtt önkéntesen leborul.
 Jó volna tudni vajon miként,
 s hogyan jöhetett divatba
 a szimpatikusság és a nem
 szimpatikusság masszívnak
 látszó ellentétpárja?!

- Meteor-rajok keringenek
 szaporán a vérmolekulák
 alagútjaiban s még egyik se tudhatja,
 hogy húsz-harminc év után
 vajon porszemekben fog-e csoportosulni,
 vagy átváltozik éltető oxigénné?!
 - S miközben a Lét spirális köröket
 rajzol majd a végén visszatér önmagába,
 ahonnét vétetett kérdések-válaszokra
 - meglehet -, még így is bőven adósa marad!