Most még egyedül kelek át
 a magányos csermely-vágta fahídon,
 ahol a lomha századok
 rég megpihentek.
 Társul mellém szegődik
kabátnyi árnyékom
s a mélán lebukó alkony.

 Sárkánynap láng-özönétől
 vöröslik a kis erdei tisztás,
 hol annyit csókot váltottak
 a halhatatlan szerelmesek.
 Nyikorog a Hóhér-Időben
 a korhadó század-tákolmány;
 rozsdásodó rúgóit tán jobb
 volna sürgősen kicserélni.

Belém kopogja ütemezett
 félelmeit a bizonytalanság,
 akár az írógép kopogásokat.
 A szú-ette deszkák tonnás
 elefánt-lábam alatt - ha nem vigyázok -,
 hamar beszakadhatnak.
 Ezért mendegélek lassabban,
 félszegen, tétovábban.
 
Sokan, akár a kígyók még
 nyújtózkodnának karrier-lehetőségek után,
 s mint a süllyedő hajókon
 hitvány menekülők;
inkább mélyen megalázzák
 önmagukat csakhogy biztos
 módszerekkel még érvényesülhessenek.

Topognak ólomlábakon
 a megtűrt nappalok, akár a koboldok.
 Tudom: az Idő-kerék bár fáradhatatlan
 egyre forog ki fogja megvallani,
 elmondani, hogy melletted állok
 nagy bajok idején is?!
 - A Sors, akár az ismeretlen utazó
 ideje korán jócskán
 meghurcolta még önző saját tagjait is,
 melyet egykoron még
 az Ember cipelt húzva-vonva.
 Vajon minden jószándék
 már egyben meg-átkozott?!

Megkeresném még - isten tudja -,
 ha lehetőséget kapnék
 a mostani felbolydult Világban
 az Egy-Valakit, ki majd az Élet
 másik felében még elkísér
 - ám félő ez mind csupán balga,
 dőre, porlepte álom.
 Befelé fordulok inkább
 s míg egymással bajlódnak
 odakint az elvetélt,
mihaszna századok Létemet
 faggatom: ki, hol,
 hogyan hibázhatott?!

Harsogó torkok zuhataga
 sosem érdekelt;
egyébként is vannak helyzetek
 egyre többen, mikor egyre nagyobb
 az ember bensejében
 a kiegyenlítetetlen nyomás.
 Szürkeség, és matt homály
 hatalmasok karmaiból rendre kicsapódik.