Önmagában bújdosó ma az Ember,
 napról napra léte-fosztott,
 tán nyomorultabb.
 Folyamatosan képzeleg valóra
 válthatatlan luxusálmokat,
 s vakaródzik, ha állásából
 indoklás nélkül menesztik.
 Holdfényt legfeljebb csak
 ritkán szőhet dédelgető takarónak.

 Útján körbe-körbe járni céljához
 sohanapján el nem érni ennyi
 maradhatott csak,
 a szánalom, s tartós
 bepánikolás-módi
s múlik ez is akárcsak
 oly sok minden.

Már oly mindegy,
hogy hány nulla van a fizetések,
 megtakarítások végén;
 végül semmi se szent már,
 a Lét egyszer csak váratlan
 kiüresedik a Hiány tartós margójára,
 s hasznos foglyokként
 a romlandó szervezet a létező,
 zsigeri húscsafatokat
 is törvényszerűen lebontja.

 Észre se veszi már,
 talán nem is érdekli:
ismerősei, barátai élik világukat
 tengerentúlon, vagy a fönn
 a messzi észak jégpalotáiban.
 Jobb lenne tán elfutni,
 elmenekülni a tudatalatti
 problémái elől is?!
 Nem tudni biztosan.

Ha önmagára tekint csupán
 rég tudja a megkésett válaszokat:
 hiába is menne akárhová
 érdemi kapcsolatok
 s hitvány anyagiaskodó tőkén
 túl aligha vethetné meg
 a lábát bárhol is, ahol kétlábúak élnek.

 Az Élet - már önkéntelenül is -,
 egyre ráncigál, cipál irgalmatlanul,
 míg szürrealista fogdmegek
 ugatnak este-reggel,
 s híven pártolják az újabb
 semmitmondó propagandát, miszerint:
 ,,Újfent kolbászból lehet
 a hitelből megvett kerítés!"
 - A megvénült holnapok
 játékosan karikáznak,
míg fogva tart a benső látszat.
 
Gazdátlan közökön
 egy-egy tétova lépés maradt
 a sokból csupán.
Húgyszagú, mosogatólé-Alkonyok
 kukorékolnak Kassák-módra,
mert jelenések záporában ázik,
 fetreng mostan a farkas-torkú Világ!