A kiüresedett Nyár
 hitvány konzervdoboza lassan
 - úgy tűnhet -, összezárul fejünk felett.
 Mintha önző-makacs Damoklész-kardot tartana,
 vagy épp azzal kekeckedne éppen Valaki.
 Naponta lenyel egy-egy kivert-fogú ösztön,
 vagy rémálom-látomás,
 melyet talán csak én érthetek,
 s melyhez a külvilágnak semmi köze
 sem lehet;
kurzorával rámklikkel
s már készen áll egy újabb
 semmibe vett randi-ajánlat.

,,Te mondd csak fiúka? Mennyi lóvéd is van?!"
 - Az érző szemgolyókat letaglózó
 kijelentés már-már abszolút feldühít,
 tán vérig is és sérti
 naiv gyermek-lelkű szívemet.
 A virtuális Nagy-Testvér - érzem -,
 őrködik baljóslatún fejem felett,
 s az átlagnak talán
 esélye sincs egy második újabb esélyre.

 Mint vénülő aggastyán-alkimista
 talán egyszer majd megfogom
 érteni a titkos tant,
 mely Halhatatlan Mindenség-boldogságok
 honába kézen fog s elvezet.

A Véletlen kimondhatatlan
 képletei már nem lesznek
 se örökkévalóságok,
 se megoldhatatlannak tűnő
 összetett képzetek.
 Hajnalok vakogó hangjaira riadok fel,
 mert nem lehet mellettem
 az Egy-Kedves.
 Egy Világ-lombik duzzadó
 gyümölcshasa füstölög
 a Ninivei város felett,
 mely egykor tán szebb
 napokat is bőven láthatott...

- Fekete szögként ékelődik
 a test molekulái közé
 a hirtelen jött Halál-tudat:
 Vajon mikor kerül az ember sorra?!
 A lassú Zsivágói-szél kosarába
 vitorla evez a felhők felett,
 hogy magángépek szálldosnak.
 A lehetőségek Nincséből csupán
 kifakadások maradnak;
 kicsinyeskedő pogány, hitehagyott ezotéria.

 A tizenhárom éves lány gyereket szül
 s gömbölyded pocakjára fogja,
 hogy sokat evett.
 Az alvó érzékek mélye
 még titkon meg-megremeg;
 kihámozza héjából a félig kész,
 megrágott holdfénykaréj-héjakat.