Bizony alkonyodik immár
 az Ember feje fölött az ég.
 Terhesen vérző alkonyi egek
 dagadnak ki már önmagukból;
 messze-tűnő horizontok
 egyre távolabbnak tűnnek,
 ha a megvalósítható célokról,
 álmokról ábrándozunk.
 S egyszer csak lesz minden elérhetetlenné.

 Egybemosódik a hétköznapok renyhe,
 szelídített mocska
 a Holnapok romladékával.
 Csupán csak az Ember
 végesre szabatott
 Idője maradt;
 a titkos lassú visszaszámlás,
 a születéstől jelenvaló,
 mely ott burjánzik a sejtek
 molekula ős-hazájában is.

Az előttünk tornyosuló
 választható tér talán már
 sehol se látszik,
 legfeljebb csupán egy-két
 szerencsésebb kiválasztott kiváltságos,
 ha ismerheti a titkot:
 miként kell mostanság boldogulni?!
 
Együtt kell érezni a süllyedés
 kiszolgáltatottságával,
 mely folyamatosan zúzna,
 rántaná le az Embert a végletekig
 s tán tovább.
 Vajon még hány létezésben
 a jogos indíték, a méltó megtorlás,
 hogy Ember maradhass,
 s akaratod, emberséged hitványmód
 Prokrusztész-ágyba ne tedd?!
 Zuhanó sorsok kálváriája
 már így is az Emberé,
 a túlvilág is csupán hazárd-blöff,
 ahol tán ismét megaláznak.

A Világra eső árnyak már így is szétterülnek,
 ha nem vigyázol;
 beszédes szemek csillagaiban
 egyre kevésbé lehet felfedezni
 az önmagáért való,
 őszinte megismerés kísérleteit,
 ha még akadt.
 
A megszerzett tudás - félő -,
 már nem Eggyé, Egésszé lényegülhet át
 - de azonnal darabokra hullik szét,
 mert a megidézett emberi törvények
 is csődbe mentek rég,
 s a kiűzetés ténye nagyobb,
 mint valaha is.
 
Az értelem fölriadása,
 hogy muszáj lenne külön utakon
 még megpróbálni a kiszakadás
 nem csupán a Történelemből,
 de a társadalomból is.