Mint aki hintán ülve zuhan,
 szédülve, tériszonnyal biztosan,
 hóhér-kötéllel tartva,
 mégis majdnem leszakadva,
 úgy hagyom el tört-szilánkokként napjaimat.
 Jó volna még, ha kihullna belőlem
 egyszer s mindenkorra
 már minden gond s milliónyi baj;
 lopott romantikák,
 Halhatatlan-Mindenség-érzések
 egész sorozata,
 egyre kevesebb kenyér-kereset
 a következő tíz szűkös évtizedre.

Egykoron engem is - akárcsak mindenkit -,
 pórázon rángattak célok,
 tervek, álmok képletei,
 hátulról kísértettek előbbre.
 Távolság s Idő közt félúton
 minduntalan elveszett
 a valódibb Lényeg;
 kétféle áltatás hamiskodó vitái
 feszülnek egymásnak már elég régóta.
 Hamis frázisokról tékozló ígéretek
 felé ragadják az egyszerű,
 tehát megvesztegethető embert
 is a gyors meggazdagodás konzekvenciái.

 A felszín alatti hitvány Valóság
 még mindig ékesen,
 tollászkodva szólítja magához
 gyanútlan áldozatait,
 s aki mást mondd vagy bolond,
 vagy épp csak hazudik!

Aki nem szeretne aláhullni villámgyorsan
 - félő -, csupán a föld alá mehet:
vakondok, s férgek sötétlő, alvilági otthonába.
 A tudományos deduktív sejtést
 is rendre aláássa egyik-másik
 propaganda-prédikátor Kelj Fel Jancsi,
 nem nyomon követhető már
 egyetlen valamirevaló okfejtés sem!

 A szándékos megtévesztőt
 - bár leleplezik -, mégsem nyeri el
 méltó büntetését,
 hisz sokan kétarcún forognak,
 akár a forgandó vakszerencse, avagy a föld!
 - S míg a Lét nehézkesen,
 rozsdásodva forogna még a zubogó
 esőcsatornák mostan rendre megtelnek;
 félő a palántáknak annyi!
 Kirothadnak gazdagabb termések.

 Két véglet közt keresném sovány életem,
 még mi hátra van:
a megtalálható Boldogság
 aranyló üvegcserepei
 is rendre elhagynak,
 vagy épp csak becsapnak.