Mintha merő hamisítványok
 vennék körbe az önmagával
 is régóta megalkudott Embert.
 A romantika, a halhatatlan Mindenség
 utáni kristálytiszta ösztön-vágy is
 - sok esetben -, meglehet elkorcsosult,
 mert egyik fél se merte bevallani
 az önző anyagi egzisztenciát.
 Az egykori oltalmazó belső Lélek-tér
 sem védhet immár meg,
 míg a Lét fölé magasodott
 Idő perce hamar lejár.

Szándékosan manipulálható,
 digitális nomád társadalom
 riasztó látomás-képe már
 oly mindennapi grafitti-szleng.
 Miféle túlélő-ösztön ébrednek
 az ember legmélyén fel,
 hogy csak menekülni szeretne
 már a világból is el,
 oda ahol a tartós
 bajforrás el ne érhesse?!

 Önmaga elől az esendő Ember
 ugyan elmenekülhet-e?!
 Aligha! A tudatalatti rétegeire
 lassanként lerakodik
 a manifesztálódott tudat-kép,
 mely már az Egész részletire
 is hatással van;
 fegyelmezett utazások,
 távolságok múló emlékezete.

A belső tájat egyre nehezebb megtalálni,
 ahol még az Ember önmaga lehet,
 s nem befolyásolják agyát
 átmosva radikálisan
 felforgató téboly-eszmék,
 hazug propagandák.
 Talán megőszül, elvásik a csontokkal
 együtt a bilincstörő szent Akarat,
 a Tettek független szabadsága?!
 Elkeveredik valami különc végtelenség-tudat,
 mely kiszabja a határokat,
míg a biztos Halál-tudat
 gyorsított pergése egyre neszez.

A Valóság tulajdonképpeni része
 a töréspontok egysége is;
 hozzátartozik, mert a része lesz a sejtekig.
 Kívül apróbb-cseprőbb jelek,
 ha láthatók, de minden más,
 ami igazán lényeges-fontos
 rejtve lesz mindaddig,
 míg a tudatos megismerés
 be nem következik.
Lehet-e a néma hallgatás
 lehetséges útjelző?!