Az Élet útjának mondjuk a felén
 - észre se vesszük -, önvallatón,
 akár egy esküdtszék előtt ránk-sötétül sűrű,
 iszamosan a bizonytalanság,
 a kétség; vajon példásan, értékesen
 életük-e eddigi életünk?!
 Egyszerre mindenki rémülettel már megérzi:
 felnőtt a még mindig vacogó,
 mégis kíváncsi gyermek,
 aki eddig mesék országában éldegélt.

Felnőtt?! Ugyan dehogy!
 S már az is egészen eldőlt,
 hogy sosem bonthatja szét
 megélt varázslatainak titkos szövetét,
 mely immár gazdag sejtjeibe ivódott.
 Görbe tükör előtt áll,
 melyben torz-grimaszt mutat
 neki egy másik, talán őszintébb Énke,
 vagy épp Esti Kornél,
 s míg az éjjeli álmodásban lelkében foltos,
 pikkelyes szörnyek járkálnak
 egy-egy vezérlő szent Csillagot
 felgyújtnak szerettei,
 hogy újra merje vállalni a Lét kockázatát,
 hátha ezzel is eljuthat,
 akár egy lelkes utazó
 a kozmoszi csillagokhoz.

Az ember bensőbb lelkében
 még ott bújkál egy személyre
 szabott genezis,
 nyughatatlan bolyongó Odüsszeuszi hajlam,
 mely folyamatosan átírja
 nem csupán a játékszabályokat,
 - de magát az utazás egészét is.
 Hogy nem az számítana,
 hová, merre megyünk?
 Hanem, hogy miért is megyünk oda?!

Agyak vezetékein milliárd diódával
 végigsistereg a Heuréka-fondorlat;
 Életedben lettél gazdagabb,
 nem felszínes semmitmondó külsőségekben.
 Mégis miért fojtogatja egyre őt
 a kibírhatatlan türelmetlenség
 belesűríteni hatvan
kemény évbe a Mindenség magvait?!

 - Holdtalan sötétben
 jó volna az érintés megváltó hatalma,
 mely begyógyítaná a szíven
 esett stigma-lyukas sebeket.
 S míg az ember életének végére
 elér ismét hisztizős,
 hasfájós csecsemővé változik,
 akit dédelgetni, gondozni kell,
 aki - félő -, önmagáról sem igen tudott...