Félek nem csupán felebarátaimtól,
 de maguktól az Emberektől is.
 Fekete lármákban, koromsötét,
 fénytelen holdvilágos éjjelek
 riadoznak szerteszét s sehol
 sem lehet biztos otthon-menedék
 legfeljebb csupán csak a szívekben.
 Meglehet túlzottan is sokat
 ringattam agyam,
s gondolataim a tudatos
 fölöslegesség tudatában.

Félek, hogy elárulom önmagamat,
 amikor az Egy-Kedves majd kérdést
 intéz hozzám, s azt felelem neki:
 ,,Én nem tudok szeretni,
csak a magam törvénye szerint,
 mert rab vagyok még mindig idebent!"
 - Az érdek manipulációk
 mindennapos repedésein
 - félő -, már egy szikrányi kis emberség
 sem hatolhat át;
akár az eltaposható hangyák
 - nem juthatnak elégszer megérdemelt
 munkák utáni tiszteletdíjakhoz,
 sem megfelelő bérezésekhez.

Dolgozzanak szakadásig,
 amíg szivattyúként pumpáló,
 beteges szívük csak bírja!
 Míg a különbségek egyre
 inkább szemmel láthatók!
 Veszett, habzószájú Cerberus-kutyaként
 fülembe liheg odakintről
 a megtébolyult Világ.
 Azt kívánná, hogy vele együtt
 standáljam a szó-mantrát,
 a semmitmondó, ígérgetős,
 behülyítős propagandát,
 aminek se vége, se hossza.

 Vigyorogni képesek csupán
 a mócsingos konc felett is.
 Félek, hogy már nem maradhat
 senki se családom körében,
 se jóbarátaim közt,
 aki megmaradna mellettem
 még jó húszévnyire aztán
 hatvanon túl már ki tudja?
 Élünk-e még?!

Félek, hogy kölcsönös elhibázott lehetőségek,
 a ,,rossz helyen, rossz időben"
 lévő alteregók majd kipécéznek maguknak,
 és észre se veszem,
 s váratlan-hirtelen nyakamra
 teszik pengeéles késeiket.
 Hol vagytok Barátaim?
 Merre jársz Kedves,
 aki még azt vallottad
 nem hagysz el Soha?!
 - Létemen sokadszor
 megfeszíti magát a Hóhér-kötél
 s - meglehet -,
csupán csak a legutolsó pillanatok
 egyikén lehetséges
 az őszinte szó megvallani
 a befejezhetetlen Életet!