Hatalmas óriás fémgiliszta
 csörömpölve vonaglik
 a Ninivei, parttalan város felett;
 éjszakák súlyos érctömbjét ránk
 görgeti sokszor a Sziszifuszi gond s kín.
 Elhagyatott vesztőhelynek tűnik
 a félelmes pályaudvar:
hollók károgó szavából
 iszamos higany szivárog.
 Érzem jéghideg verejtéket szül naponta
 elmém rajta pengeéles
 fejszenyél feszül.
 
Megértettem már jó titkos
 apokrif-jelzéseidet Világ:
 megtanultam rettegések,
 és félelmek ócska-ósdi leckéjét,
 melyek gyermekkorom
 hajnalán örökkévalón
 fenyegetve üldöztek
 s akárhova futottam,
 szöktem senki emberfia nem segített.

Zúzott tántorgókat látok
 tétován menetelni ember-tömegként
 sötét Idők víze felett.
 A nyughatatlan Lélek sokszor Hiányosan,
 üresen kong, akár egy kihalt pincesor;
 az ember -ha nem vigyázz -,
 szabad zsákmány-prédává aljasodhatik.
 A beszélő falak is
 csöndesedve hulladékot emésztenek.
 
Csupán egyetlen menekülés lehetséges:
 A képzelet, vagy a kiköltözés.
 Lyukas fogakkal ritkán
 lehet átrágni a Hóhér-Időt.
 A ,,nincsen elég" alapérzése kavarog
 mindenek fejében,
 örökös magyarázatokkal megfűszerezve,
 de mikor hallatszik a felelősség?!

Meggyalázzák az embert földmélyi
 inda-gyökerek, rongyos gaz-tarackok.
 Akár a mit sem sejti állat tán
 jobb volna gyanútlanságban élni,
 mint afféle ,,tabula rasa" ám hol maradna?
 - kérdezhetnénk -,
 a szabadgondolatok törvény-szabálya?!

 Mint jól záródó, tetszetős
 kis madárcsapda lett az Élet,
 ahol az erősebb még
 mindig rendre elnyomja,
 elgáncsolja a tehetetlen gyöngét,
 semmiről sem tehető Baleket!
 Arcok előtt már nem
 a másik ember esendőségét látni,
 de a kikényszerített,
 hatalmaskodó helyzeteket.