De jó is lehetne, ha a Világ
 s benne az Élet nem volna egy
 mindennapi szánalmas Paradox!
 Az Igazságnak, Szeretetnek sosem
 kellene tűrten megszenvednie,
 és mindenki biztos lehetne benne,
 hogy a Jó, Nemes mindig
 elnyerheti méltó jutalmát.
 Ott bizonyára egyre könnyebb lenne feleslegessé,
 láthatatlanná válni,
 hogy csupán azok láthassák
 a valódi értékeket, kik emberileg méltóak hozzá.

Minden megállapítás egyfajta tetszetős
 fölismerés lehetne, amibe még akkor
 is bátran meg lehet kapaszkodni,
 ha kezek rántanának feneketlen
 mélységekbe, árván hagyott felkiáltójelek
 méla hada felügyel.
Mert az Ember- már ha nem vigyázz -,
 minden esetben a legutolsó morzsaszemként
 tekint már önmagára.
 Mások elvárásai akadályozzák ha kell,
 ha nem, hogy az álommelót körömszakadtáig
 vitatkozva betöltse,
s még az se biztos,
 hogy a prémium-emelés
 egyáltalán még az övé lehet.

Tágabb zűrzavar összetettsége
 már nem csak az agymosott fejekben,
 de magában a mindennapok
 képlékeny ösztöneiben nyomon követhető.
 Már megint nem lehetett nyerni a Kenón?!
 Pedig egzotikus hölgyeket mutogatnak!
 Vajon elegendő-e a némi bizonytalansághoz
 a mindennapi hibernált felébredés?!
 Egyre nagyobb már
 a szélhámosság minden szinten!

De hogy a gyönyört-szomjazó
 szent romantikákba,
 akárcsak a halhatatlannak
 gondolt Mindenség-szerelmek
 honába is beférkőzzék,
 hát az azért már igazán nem járja!
 Időközben mindenki
- kinek érzéke van hozzá -,
 kitanulja, mint egy leckét
 miként bánjon sírással-nevetéssel,
 örömmel, vagy bánattal;
 megsebzi őket titkos vágyaikban,
 s onnan már nem szükséges olyan sok,
 hogy méltómód meggondolhassák maguk.

 Kedvük szerint halogathatják
 a tartósnak becézett lelepleződéseket!