Tört-tükrökbe nézek.
Gyűlnek körém számító,
 alamuszi kis férgek, körbevesznek
 vadbarom ember-hordák;
létemet kirabolják.
Jó volna idegen kabátként levetni
 baljóslatú árnyékom mellett
 a Sors titkos alamuszi késztetését,
mely rom-napijaimra váratlan rátelepült.

A velem megtörténtek gomblyukán
 átbújtatnám óvatosan tragédiák,
 kétségbeesések fonalát,
 elnehezült éveim vasgolyóit
 lecsatolnám sántító lábamról.
 Agónia lüktet folyamatosan beteg-szívemben.
 Visszahúzódnak vakondtúrásaikba
 a messzinek gondolt Világok,
 meggyötört arcélek;
az ember tudhatja távolságokkal
 akár évszázadokig is bőséggel csatázhat,
 önmagában viaskodhat értelmetlen.

A múlt, akár egy benga-nehéz
 horgonykötél lehúzza az embert,
 mert képtelen gyerekkorától megválni,
 hisz folyton emlékezteti arra ki volt egykoron.
 A távolságok zátonyai is rendre elmaradnak
 a szerelemben tán éppen úgy,
 akár az érzésekben.
 Célok lehetetlensége még híven
 ott lebeg lelkem előtt, mindhiába!
 Ha nincs s nem is lehet,
aki egyszer majd végleg valóra váltja.

Jó volna mgfejthető,
 kikerülhetetlen szavakba belekapaszkodni,
 melyek nem hazudtolják,
 nem árulják el az Embert.
 Akár egy méla vad a Lét hullámverésében
 vergődik egyre tovább az,
 ki igazán-őszintén megmutatta magát,
 mert sosem lehettek
 hazug-számítóak érzéseit.
 Bolyongó Holdként hol találhat magának
 az ember egy Esthajnalcsillagot
 mely szerelmesen szereti,
 vigasztalva pátyolgatja?!
 Belezuhan - ha kell, ha nem-,
 az Idő-marta tehetetlenségbe.
 Mert lutrivá lett a telhetetlen Remény is,
 e fondorlatos áruló!