Meglehet már csupán
 a zizzenő magány az,
 mely meghasadt dióbélként
 egyre fogva tart magában;
 a magára hagyott emlékek,
 tán éppen úgy titkos Apokrif-jeleket
 rajzolnának a hangtalan,
 mégis jól érthető Jelenbe,
 csupán csak megkellene fejteni
 a rejtett, digitális kódok
 koordináta-elnyomatait.
 Talán már nem is kérdezem
 meg az Időtlenség síkján,
 hogy vajon mikor, hol, avagy
 hogy miért hibáztam oly sokat?!
 Szeretném végképp elfeledni
 a fukaron mért Jövő hamis-sunyi ígéretét.

Idegdúcos ketrecébe sokszor
 színjózanon bezárt a kába felismerés:
 magamra leszek örökkön utalva,
 míg Világ a Világ ezen a potyautas sártekén.
 Elvetélt kísérletként hangozna
 az elvetélt felismerés,
 pipogya kóró önámítás.
 Befelé fordult, kulcsra zárt ajtókon,
 ablakokon ugyan még kinek
 lehet kedve bemenni?!
 - Zsinongó hangyaboly-áradatot
 szándékosan elhagyom;
jó volna csöndes ligetek,
 vízesések, kisebb-nagyobb források
 közé még jótékonyan száműzni
 a nyughatatlan Lelkemet.
 Agymosott, propaganda-szavak
 már így is épp elégszer
 suttognak sandán köröttem.

Törékeny híd vagyok, elnyűtt, fekete-fehér film,
 melyet még jó volna százezer alakban
 újra és újra megnézni,
 hogy tán mások is tanulva megérthessék,
 mit eddig hittek, vagy gondoltak rólam,
 az mind nem lehet érvényes,
 hiszen gyermeki kíváncsiságom
 folyamatos önző játékszabályokat diktál,
 melyeket - tetszik, vagy sem -,
 szükséges betartani.
 - Az eszméletnek mostan
 egyre inkább tiltják szabad röptét;
 próféták elmenekültek,
 szabadgondolkodók idegenbe települtek,
 s egyre több a bégető bárány,
 melyeket szükségképp felkoncolnak
 kedvükre mohón zabáló farkas-csordák!