Alvó nyájként hevernek körülöttem a tárgyak.
A testet öltött gondolatok tömény némasága ez,
 teremtés utáni csönd,
s már-már megrendítő,
ahogy a pirkadat első-utolsó lángjai
 megvilágítanák a szennyes horizontot.
Csak a szemközti tükörnek van
 külön élete a szobában.
 Mindentudó bölcsnek tartom,
 ki figyeli napjaimat - és hunyorog.

 Visszahozhatatlan szemek
 változó tükrén képtelen vagyok
 igazán otthon érezni magamat.
Malomkő-bedaráló hétköznapokban
 alvatlan-szemű férfiak nők korhelyek,
 hajnali tekergők gyalogolnak
 táruló kapuk torka ásít az utca végtelen
 kopár híd házak lengnek.
 A parttalan korareggel
 hömpölyögve szólítja áldozatait.

Inkább már ajtófélfának
 döntöm vállamat tunyán,
 s legyintek egyet;
 a trükkös bonyodalmakat megvetem.
Mindnek belső törvénye van,
 legyen előzmény vagy hatás.
 Külső mázát leüti a benti Lélek
 s meghűl bennem ítélő kedvem,
 lazulnak dühöm görcsei.
Jószerével meg is bocsátnék
 mindenkinek, de nem tudok.
 

Hisz nem bízok már senkiben,
legkevésbé az önmagát
 eláruló Emberekben!
 S már sosem szabadulhatok
 bonyolult ellenfeleimtől,
 kik egy földön élnek velem
 s mind több kivetnivalót
 lelnek makacs konokságomon.

Csak mímelők boldogulhatnak itt?!
A csillagtalan sorsban fiatalok
 várakozók és reám kiáltok magányból
 menekítők magamból
 hessentők édes ingerlők,
 a lét partján vígan szellőzködők
 az induláskor kendőt
lebegtető felébresztők?!
 - kérdezem, míg a válasz
 - rendszerint -, rendre késik.

Sunyi Pilátusok nem irgalmazók
 az ész-lándzsával átverők
 s így bizonykodók élnek, mint Marci hevesen.
 A várost, hogyan fordul át
 az idő roppant rostái között.
 Jó volna kicsivel
ember-szabású Rendet dédelgetni!