Mert nem múlhat el észrevétlen,
 megbocsátva sem hangulat, érzés,
 a Minden, eltűnhetnek a formák,
 mozdulatok körvonalai,
melybe azonnal beleszerettünk hajdanán,
 ám míg újból merhetünk csak szeretve lenni,
 ábrándokat újból teljes egészben megélni,
 addig félünk, hogy - meglehet -,
 már csalódni sem tudunk.

Az üres Hiány-tér peremét
 minduntalan kicsipkézi egy emlék-érzés,
 aki te magad voltál,
 hiszen magadnak sosem hazudhattál;
 lebuktattak volna begyakorlott,
 gyerekkorodtól meglévő mozzanataid.
 A gyorsuló Időd minduntalan elmozdul
 - ha akarod, ha nem -, mert része vagy
 a Mindenségnek, balga-gyarló földi porszem,
 s mert ezt megérted s tudod
 még most is egyre inkább
 a felnőttség határmezsgyéjén rostokolsz
 Pán Péter-komplexusoddal, mert rettegsz
 az abszolút, gonosz felnőttek táborától,
 kik tán mindig is kihasználtak,
 eldobtak, s nem tekintettek Barátjuknak.

Már mindenben benne élsz:
 sejt-molekuláidban
 csobogó véredények szöveteiben,
 a romantikus szerelmekben,
 melyekre kínzó-makacson sóvárogva
 még egyre várakoznál,
 hátha megszólít,
 dallamos női hangok részleteiben,
 s mennyivel élhetőbb volna ez a zűrzavaros Élet,
 ha az Egy-valaki végre venné a fáradtságot
 s akár még helyetted is megnyitná arany-szívét,
 melyben tán újra otthonra,
 menedékre lelnél
 s szeretteid halála után nem
 maradnál kiszolgáltatottan egyedül!

Éber magányod, burok-csended
 minden másodpercben oktat,
 s megtanít rá, hogy ne bízz senkiben,
 s mégis ha szemek helyett
 a Lélek tárt kapuit láthatná az a másik,
 aki veled szemben kérdő-kíváncsi éberséggel
 helyet foglal tán megvigasztalhatná azt
 az ágyba pisilős kisemberkét, aki voltál!