Hebegve szól szívem tétova kelyhében

már minden félrerakott dallam;

ki tudhatja felemelő, ismeretlen percek terveit?

 Midőn Kozmoszok tágra 

nogy csillagos szempárja gazdag

Esthajnal-fényével talán éppen rámkacsint!

– Zakatoló infarktusos szívem

már egyre zaklatottan,

hevesebben vert; 

merre vihetett volna

csetlő-botladozó menekülő utam,

ha nem lehet mindig

 mellettem Angyalom?!

Csillagok örök varázslata

 talán halhatatlan csalétek?

 Adakozó vallomásomra

a Szerelem sem hozhat írt?!

Bicegve húzza lábait a kisfiús Remény!

 Szívemben a feszült dobszó egyre kísért

 hogyha megszánhatna már,

 ha legalább felhívná érte esdő

 vacogó örök-gyereket elátkozottnak

 hitt éltemet újra átadom kéziratoknak,

 hogyha tán majd lesz Valaki

 aki kupacok mögül bizton

 kikotor lehessen,

 hogy tanúskodásaim

 gondját tovább viselhesse! 

Ma még száműzötten, 

eszelős elszántsággal szeretném

 a Barátság talán örök

 emberi Értékét elhinni!

 Sokszor megidéztem már régi

 s újdonsült ismerőseim táborát,

 hogy lehessenek mellettem

még egy darabig; 

fogják reszkető kezeim, segítsenek! 

Hove lettek időbe-dobott drága szavaim?! 

Ígéretek sanda helyébe 

szélesskálájú kifogások léptek

 s mindig történt valami olcsósított Tett,

 s cselekvés hogy engem

 ne pátyolgasson, hozzám el ne érjen! 

Örömöt keltegető drága őzek

 szempárjába ezért próbáltam kapaszkodni; 

bugyborékoló forrássá váltan

 az Őszinteséget adagoltam

s megbecsültem volna önfeláldozón

ritka, egzotikus virágok gazdag szirom-kincseit!

 Eltemetett, büszke Remény!