A föld alól, mint titkos, Elioti Senkiföldje vakondjáratok
 váratlan-hirtelen szobádba zuhan
 nem csak a gyermekkoriéjszakáktól,
 rémálmoktól való már-már tudatos
 s egykedvű gyáva rettegés-félelem,
 - de a hétköznapok sokszor visszataszító súlyossága is.
 Sokszor kiáltó csönddel megátkoz,
 olcsó, kis mihaszna cafka-jajokkal fenyegetőzik
 s kérdőre von:
,,Miért maradtál örök-Gyerek?!"
 - Aggódó hüppögő sírásom
 már lassacskán penészlik, rothad tört-fehér falon.

Életemre egyre ritkábban
 húzhat elképzelt-álmokat a Létezés,
 az még mindig beteljesületlen marad,
 míg csak tartható-tűrhető a zsigeri Lét.
 - Ajtómban előbb csupán sarkig-tárt
 magány kuporog,
akár egy fogatlan kutya,
 később már láthatatlan
 szellemekkel motyogok s vitatkozom:
,,No, lássuk csak!
Ti talán jobban csináltátok volna ezt vagy azt?!"
 Szívembe valaki beleültette
 titkon előbb a romantikus szerelmet
 s csupán csak aztán
 a súlyosabb bűnbak infarktust.

Koffein-homályban,
tejeskávé-mámorban
mégis mindig jobb kicsit magamhoz térni
 a éjjeli zimankós, verejtékezős kábulatból.
 Hátam mögött egyre keservesebb,
 szándékos akadályokkal-szabdalt
 útkereszteződések tanúskodnak,
 próbálnának tanítani
 a változtathatóságra,
 mely tán minden ember sajátja.

Jó volna még, ha akadhatna valahol
 nem csupán pénzért megvehető,
 manipulatív vendégszeretet,
 - de olyan tartósnak mondható
 ember-szövetség, ahol a Bizalom
 s Őszinteség lehetne az egyedüli,
 s lehetséges szilárd tartópillér.
 Az ember számára egyetlen mentség maradhat:
 A Várakozás!
Igen ám, de vajon még meddig?!