Testvérem kérésére egy kutyakennel hegesztéséhez vágtam méretre néhány igen rozsdás vascsövet, amikor a vadul pörgő Flex korongjába véletlenül beleütöttem. A hirtelen jött kéjes érzés lábujjamig hatolt. Szétvágott kesztyűm kéretlenül kialakult réséből szerelmetes csillogással kezdett ömleni a vér. Mivel méretben kissé alul maradt a várakozástól, felvenni sem volt piskóta, de lehámozni maga volt az élvezet. Öcsém a több helyen sérült, rozsdaportól és olajtól foltos szövetet néhány földöntúli fintor kíséretében, hangosan, sziszegve próbálta lefejteni reszkető ujjaimról. A sokáig mellettünk leskelődő harci kutya az általam gyakorta kiénekelt háromvonalas „C”-től, mindkét fülét befogva menekült az ól legtávolabbi csücskébe. Miután rendesen kicakkozott ujjaim napvilágra kerültek, holtra vált testvérem szája kinyilt, de megszólalni nem tudott. Kis idő elteltével – visszatérve az élők közé – hirtelen felkapta fejét, majd űzött nyúl módjára elszaladt. Néhány perces keresgélés után diadalittas mosollyal tért vissza, s magasan fejlett orvosi hozzáértését csillogtatva, mindet sebet vastagon beszórt valami csodatévőnek vélt porral. Morogva, sziszegve, de a hegesztések végül elkészültek, s az eb birtokba vehette méretes kalitkáját. Késő délután hazaérkező feleségem a látványtól először a földre ült. Piszkos pólómat lerángatva újat erőltetett rám, hogy aztán kocsijába zuhanva, egy éhes gepárd sebességével száguldjunk a rendelőbe, ahol másfél órát vártunk! Az asszisztensnő szemtelen kérdései, beszólásai, már éppen csípni kezdték a szemem, amikor egy doktornőnek csúfolt, igen részeg hölgy lépett elém. Méretes ollóval a kezében tánclépésre hajazó mozdulatokkal billegett ide-oda, s közben a vállamra támaszkodott, nehogy az ölembe essen. Miután kihevertem alkoholmámorban úszó zagyvaságait, a balesetibe száguldottunk tovább! A folyosót látva cipőmre zuhant az állam! Arcomon kimondhatatlan kínnal, kezemen az átvérzett kötéssel éppen tizenegyedik voltam. Mire sorra kerültem, a fájdalomtól kijött a szemem, mint a csiga-bigáé! Amint beszólítottak, a sebeimbe száradt kötést egy harminc kilós hölgy az együttérzés legapróbb szikrája nélkül tépte ki.

– Két ujját varrni, kettőt műteni kell, ám az érzéstelenítéshez használt tűből sajnos csak olyan van, ami egy Muraközinek is vastag lenne.-mondta a fiatal doki, s közelebb lépett.

– Hát, ez a nap sem a szerelmes csodákról szól.-suttogtam halkan.

Alig több mint másfél órás műtét alatt kéregető tartásba helyezte ujjaimat, s bekötözte a kezem. A gipszelőnek nevezett sufniban, a másodperc tört része alatt lett poros még a mandulám is. Egy nyikorgó széken várakozva értékeltem át egész addigi életem, miközben nem történt semmi. A nyitott ablakon túlról, lázasan rohanó járművek zaját cipelte be egy apró fuvallat, s a szürkére mázolt ablakok üvegén kiutat fürkészve zizegett néhány eltévelyedett, fekete légy. A végtelen hosszúra nyúlt technikai szünetben a doki háromszor nyitotta rám az ajtót. Háromszor érdeklődött az oda beosztott munkatárs felől, s mikor ráeszmélt, hogy az embert hiába várja, hosszas morgolódások közepette saját maga oldotta meg a gipszelést. Újabb hosszú, és unalmas percek következtek. Sokáig néztem vállig összekent karomat, pólómat és nadrágomat, amikor nyikorogva nyílt az ajtó, s egy pálinkától bűzlő pasi botorkált be!

– Hát maga kicsoda?-Kérdezte háttal nekem, egy ócska szekrényben turkálva.

– A télapó! Vágtam rá bosszúsan, hisz a beszélgetés a hátamnak se hiányzott.

– És mit csinál itt télapó? Dörmögte tántorogva.

– Várom, hogy megszáradjon a gipszem. 

– Miii? Magának van gipsze? 

– Hát mi a túrót csinált?

A neveletlen emberhez nem - igen volt kedvem, így kurta lett a válasz.

–  Elvágtam.

– Mivel?

Válaszolni nemcsak nem akartam, de nem is tudtam, amikor fehérnek tűnő, igen koszos köpenyében váratlanul elém lépett.

– Nem jó! Mondta sokat tanult módon, majd egy elvetélt mozdulattal megfogta a behajlítva megszáradt gipszet, és egy laza rántással kiegyenesítette.

Az asztalon szétterült por sötétnek tűnt az arcomhoz képest, amikor felugrottam, és egy szabadnapos utcalány hangján akkorát visítottam, hogy utcán megállt a forgalom.

A szörnyű fájdalom először a karomat, kicsivel ezután a lágyékomat ölelte körbe, majd villámot megalázó módon lábujjaimba költözött! Hajam – akár az üvegpucoló – égnek állt, én pedig herén rúgott ebihalként rogytam a szék elé.

Becsukott szemeim mögött egy felém rohanó vonatot véltem felfedezni, majd amikor hatalmas kerekeivel darabokra gyalult volna, ismerős hang ütötte meg a fülemet. Az orvos résnyire nyitotta az ajtót, benézett, majd a hirtelen támadt porfelhőben hozzám sietett! Gipszem szánalmas torzóját látva olyan képet vágott, mint akinek megették a vacsoráját, majd összeszedve hirtelen megfogyatkozott szókincsét engem kérdezett: 

– Mi a frász történt Gyula?

Ahogy sikerült az arcomba megfelelő mennyiségű levegőt celebrálni, válaszoltam.

– Bejött egy hosszúkás, pálinkába mártott idegen, és kiegyenesítette az ujjamat!

– Biztos Tihamér volt, a gipszelő-vágta rá szinte azonnal. De maga mit keres a földön?

Ez a kérdés, mindent vitt!

– A kontaktlencsémet! Vágtam rá dühösen!

A dokinak hirtelen begöndörödött a szemöldöke.

– Maga kontaktlencsét hord?

– Hord az orrszarvú! Az a bohóc olyan fájdalmat okozott, hogy elé ültem a széknek!

Nyakig fehéren, nagyokat prüszkölve ültem a padlón az előttem guggoló fiatal dokival, aki szerelmes kötődésünk bizonyítékaként éppen a kezemet fogta. Ezen gondolat mentén úgy kezdtem el röhögni, mint egy jóllakott napközis! Gyönyörű ujjaim az óta rendbejöttek, s bizony az egészségügy is nagyot változott.