Valamikor nagyon régen 

hittem minden szép mesében,

nagy szerelmet öröknek véltem,

apró morzsáitól sokat reméltem.

Szárított rózsáknak színes szirmai hirdetik, 

hogy fontos volt nekem valaki,

valahányszor a csokrokra pillantottam, 

rá és a szerelmünkre gondoltam.

Csokrokat féltve őrizgettem sok éven át,

selymesnek láttam minden porosodó szirmát,

mikor lepottyant zizegve egy- egy levélke,

néhány bánatos könnyet hullattam érte.

Mi történt az utóbbi időben velem?

Erre a választ magam sem ismerem.

Meglepődve vettem egyik nap észre,

hogy az a szerelem a rég letűnt idő emléke.

Szárított rózsacsokrok nem hozzák vissza,

csak az emlékezet vize lehet olyan tiszta

melybe belemártom magamban a múltat,

és a szerelemből csakis szépet mutat.

Most, ha a szárított rózsacsokrokra nézek,

tudom, hogy rég letűnt szép szerelmet idéznek,

de rájöttem, ha a port gondosan letörölném róla,

elhalványodna minden szép emlék, sorban.

Mert már csak szép emlék az a szerelem,

melyről azt hittem, örökre megadatik nekem,

lekopott róla már a régi édes, rózsaszín máz,

minden csokor csak száradó sziromcsontváz.